Ezek az idétlenre fésült frizurák és rettenetes álbajuszok még mindig meg tudnak lepni a Katonában, ha más már nem is. Ilyen kínosan bajuszos alakokkal van tele Szuhovo-Kobilin drámája, Az ügy – avagy Normális Eljárás, gogolian szánalmas szereplőkkel, akiket elsősorban az különböztet meg egymástól, hogy őket pumpolják vagy ők pumpolnak – esetleg mindkettő.
Muromszkij van a tápláléklánc legalján, az ő családját sújtó bírósági eljárást kéne megzsírozni egy kis kenőpénzzel. Amúgy jóravaló ember, ami ebben a világban egyben balfácánt is jelent, bele is rokkan az ügybe a meggyőzően vörös fejjel méltatlankodó és levegő után kapkodó Mészáros Máté játszotta családfő. A társulathoz nemrég csatlakozó Bányai Kelemen Barna lefelé taposó, felfele nyaló Tarelkinje időnként narrátorként lép elő, de alakja nem kap ehhez mérhető hangsúlyt (pedig Az ügy mellett ő a központi figura Szuhovo-Kobilin két másik drámájában is, amelyek így trilógiát alkotnak). Legfontosabb tulajdonsága, hogy bármelyik pillanatban képes gátlástalan simlisből kuncsorgó pincsivé változni. Felettese, Varravin (Fekete Ernő) abban különbözik tőle, hogy ő ezt sokkal elegánsabban csinálja.
A tapéta virágmintás és sárgásbarna, és vannak még neoncsövek, aktakupacok közt aktakukacok szürke öltönyben, akik időnként gépsorszerűen, betanított koreográfiára mozognak. Gondolta volna a néző, hogy a bürokrácia és a korrupció mindent áthat? Az előadásban mintha e tapasztalat általánossága lenne a fontos: így minden gesztusával leoldódik a konkrétról és a jelenről (pedig az most alighanem sokkal érdekesebb, mint bármilyen örök érvényű igazság).
A pár centivel a föld felett lebegő-pipiskedő Herceg (Takátsy Péter) alakját leszámítva nem domborodik ki a drámaszöveg abszurditása sem, ugyanakkor minden túl van magyarázva és illusztrálva. A nézőnek alig van dolga, még Muromszkij halálát is jól megsejtetik vele. A kisember sorsán sem lehet meghatódni – hiszen amúgy pont Tarelkinék szemszögéből látjuk –, talán az üt szíven egy kicsit, ahogy az apa kétszer is mintegy csatába indul abban a hitben, hogy a jót fogja lépni ebben az átláthatatlan játszmában, s közben a családja aggódva zsibong, kavarog körülötte.
Olajozottan működő semmitmondás a Katona előadása, amiben talán az a meglepetés, hogy nincs meglepetés.
Ascher Tamás számára jóval izgalmasabb kihívás lehetett Neil Gaiman népszerű regénye, a rémtörténeti kliséket, a népmesei elemeket és a humort jó ízléssel ötvöző, Henry Selick által is megfilmesített Coraline. A Budapest Bábszínház rendszeresen dolgozik együtt nem bábos rendezőkkel, akik általában felnőtt-előadásokat hoznak létre stúdiótérben, Ascher azonban a nagyszínpadra álmodott egy bábtechnika szempontjából hagyományos, de szájtátóan varázslatos produkciót.
A mese a Jancsi és Juliska nagyobb gyerekekre írt verziója: a banya nem mézeskalácsházzal, kolbászból készült kerítéssel csalogatja a testvérpárt, hanem egy mintacsaláddal az egyke Coraline-t, akinek a szülei folyton a laptopjukra meredve dolgoznak, és vacsorára is csak mirelit pizzát képesek összehozni. A kislány egy titokzatos ajtón belépve kerül abba a másik világba, ahol apja és anyja gombszemű, de tökéletes mása várja sült csirkével, habos kakaóval és lélegzetelállító mulatságokkal. Csakhogy a másik anyja gonosz boszorkány, aki megeszi a gyerekek lelkét…
A díszlet (Khell Zsolt munkája) lényegében egy óriási babaház, amit ki-be lehet tologatni a színpadra, s akár fel-le is tud mozogni, ha például az alagsorban játszódik egy jelenet. Még arra is ügyeltek az alkotók, hogy a tapéta színe vidámabb legyen a másik világban.
A ház egyben paraván is, amely mögül csak a tapsrendnél kerülnek elő a pálcás bábokat mozgató színészek.
A varázslat és a borzongás elsősorban a színpadtechnikai eszközöknek és a látványnak – az átváltozások csodájának – köszönhető. Ilyen, amikor hirtelen Mr. Bobo cirkuszában termünk, s az idomárból csak hatalmas feje és fehér tenyere látszik, ahogy ide-oda gördíti, hajtja, parancsolja az akrobatikus mutatványokat bemutató óriáspatkányokat. Vagy amikor Coraline másik anyja háttal áll a tűzhelynél, és – nem ettől fél minden gyerek? – egyszer csak megfordul, s arca már a gonosz banyáé. Némelyik megoldás annyira félelmetes, hogy még felnőttként is megijedek, de szerencsére bölcsen vannak adagolva ezek a horrorklisék, így a tíz éven felüliek – akik közül bizonyára sokan láttak már ennél gyomorforgatóbb jeleneteket – megmarkolják ugyan a bársonyszékek karfáját, de mégsem rohannak ki.
Szerencsére Coraline belevaló, vagány, bátor kislány, aki azt is tudja, hogy csak ő hozhatja helyre, amit elrontott, így minden rendbe jön, mindenki megmenekül, még a szülők is befejezik határidős munkáikat. Igazi happy end, ami Az ügyről semmilyen szempontból nem mondható el.
Katona József Színház, január 20.; Budapest Bábszínház, január 17.
