Az igény, hogy homoszexuális karakterek is feltűnjenek a színpadon, nem új a nap alatt. A Karinthy Színház 1992-ben mutatta be a Fiúk a csapatból című Mart Crowley-drámát, amelyben egyszerre kilenc meleg szereplő állt a színpadon, és ezzel jelentősen közelebb kerültünk az LMBTQ-személyek reálisabb, de legalábbis sokkal nyitottabb színpadi ábrázolásához. A Karinthy Márton-érában egyébként is egyre több lett a „melegdarab”, a 90-es években trendi lett a homoszexualitásról rendezni. Most viszont, hogy egy Alföldi-örökzöldet idézzek, többnyire „kussolás van”. Olyannyira, hogy 2018-ban még a kis Billy Elliotot is meg akarták fosztani a balett- és női ruhákba öltözködés nyújtotta örömöktől.
Pedig kutatás is bizonyítja, mennyire hasznos a játék nyújtotta katarzis abban, hogy változásokat érjünk el mind a nézők, mind az előadók lelkében. Egy specifikus probléma direkt megjelenítése erős változásokhoz vezet, de finom előrelépések akkor is bekövetkezhetnek, ha arra az alkotók egyáltalán nem számítanak.
Matthew Shepard és Rózsa Milán
Wyoming államban, egy Laramie nevű kisvárosban 1998. október 6-án Matthew Shepard egy egyetemi buli után beszállt egy évfolyamtársa autójába. Ismerte a kocsiban ülő két fiút, ők ajánlották fel neki, hogy hazaviszik. Nem így történt. Egy elhagyatott helyre érkezve kirángatták Shepardöt a kocsiból, kerítéshez kötözték, és brutálisan megkínozták. Miután magára hagyták, a fiú belehalt a sérüléseibe.
Miért történt mindez? Mert Matthew Shepard a saját neméhez vonzódott. A tragikus kimenetelű gyűlölet-bűncselekmény mégis pozitív változást hozott a világba. Jött Moisés Kaufman, és 2000-ben színpadra állította The Laramie Project nevű verbatim darabját, amely a maga valóságában dokumentálta a tragédiát.
„Ha az ember alkotóként olyan idealista, hogy azt hiszi, a színház meg tudja változtatni a világot, akkor ennél tökéletesebb példa nincs. Történelmi léptékben nézve nagyon rövid időn belül, tíz éven belül döntő hatása volt az amerikai közéletre. Ennek alapján nyújtották be azt a törvényjavaslatot, hogy a homofóbiából elkövetett bűnöket is vegyék fel a gyűlölet-bűncselekmények közé, és csak azért nem George W. Bush elnöksége alatt, mert ő előre jelezte, hogy meg fogja vétózni. Barack Obama viszont már elnöksége első évében, 2009-ben aláírta az erről rendelkező Matthew Shepard Actet” – meséli Lengyel Anna dramaturg és rendező, a PanoDráma alapítója annak a törvénynek a történetét, amely melegjogi kérdésekben hatalmas fordulatot hozott az Amerikai Egyesült Államokban.
Hasonló vágyak és igazságérzet inspirálhatta a 2018-as Budapest Pride keretei között bemutatott, Lengyel Anna által megálmodott és Pass Andrea rendezésében készült A csodát magunktól kell várni című darabot. Az alkotás Rózsa Milán emberjogi aktivista történetén keresztül mutatja be az aktivizmust. Rózsa 2014-ben halt meg. Neki köszönhetjük egyebek közt a budapesti orosz nagykövetség szivárványzászlós kidekorálását.
Bár a „magyar Laramie-projekt” hasonló módszerrel készült, mint Kaufmanék sorsfordító darabja (több száz oldalnyi dokumentum, többórányi mély beszélgetés és interjú felhasználásával, számos szakértő, többek között a nemrég elhunyt Nagy Szilvia – a Budapest
Pride elnöke – bevonásával), mégsem változtatta meg gyökeresen a magyar közéletet. Ennek több oka is lehet. „A darab kiindulópontja olyan súlyos tragédia, olyan szélsőséges gyűlöletből elkövetett bűncselekmény, hogy még az is felháborodik a Matthew Sheparddel történteken, akiben egyébként van némi homofóbia vagy idegenkedés, vagy aki amúgy elutasítja a melegeket” – mondja a Rózsa Milánról készült előadás kreatív producere. Ugyanakkor a keresztény kultúrkörben, ahol az öngyilkosság a bűn stigmát is megkapja, sokak számára nehéz áldozatként kezelni valakit, aki a saját kezével vetett véget az életének. Rózsa Milán öngyilkosságát, bár vitathatatlanul közrejátszottak benne a nehéz társadalmi körülmények, nehéz azok egyértelmű következményeként értelmezni.
A másik ok pedig az a belénk kövesedett hozzáállás, hogy szórakozni járunk színházba. Ki akar szomorúan távozni, miután kifizette azt a sok pénzt?
Őrült nők és rózsaszín kókuszdiók
Nem Rózsa halála volt a színházi életre is kiterjedő egyetlen olyan esemény, amely 2014-ben megrázta az LMBTQ-szcénát. Kerényi Imre miniszterelnöki megbízott a Keresztény Színházak Fesztiválján harcra buzdított mindenkit a „nemzetközi buzilobbi” ellen.
Az időzítés tökéletes, pár hónappal később az Átrium bemutatta Az Őrült Nők Ketrecét, amelyet az az Alföldi Róbert rendezett, aki 2010 óta már volt „perverz” is, „Roberta” is. A darabban Hevér Gábor és Stohl András a színpadon egy pár, Stohl ráadásul női ruhákban nőként viselkedik. Van egy fiuk, aki egy fasiszta lányba szeret bele. Bemutatná neki a családot. Vagyis annak cenzúrázott változatát, ezért a szülők feladata, hogy egy estére „normális emberként” viselkedjenek. Bár Az Őrült Nők Ketrece Ugrai István dramaturg elmondása szerint egyáltalán nem érzékenyítési céllal született, mégis hatalmas űrt tölthet be a magyar színházi életben. Hat év és több mint 500 előadás után továbbra is egy nap alatt fogy el az összes jegy.
„Ha jól csináljuk, a színház mindig érzékenyít”– teszi hozzá Ugrai. És nem csak a jegyeladások száma a beszédes. A dramaturg több olyan személyes történetről is tud, ahol az előadás segített a coming outban vagy a szülőkkel való elfogadtatásban: „Volt olyan is, hogy valaki eljött annak ellenére, hogy meg volt róla győződve, neki nem fog tetszeni az előadás. Egyikünk talált a postafiókjában egy levelet valakitől, aki megírta, hogy ő az egyik nagyon szélsőséges pártnak volt a tagja, és úgy gondolta, itt kő kövön nem fog maradni, és csak demonstratíve ült be a nézőtérre, de a végén megköszönte az előadást.”
A csókolózásnak nincs neme
A független színházak persze sokkal rugalmasabban állnak az ilyen „rizikós” témák megközelítéséhez. Lehetőségük van gyorsabban reagálni aktualitásokra, és azokat sokkal őszintébben, organikusabban megközelíteni. Tökéletes példa erre a Grund Színház produkciója, a Palkovits Nóra által megálmodott Hazaviszlek, amely a 2016-os Pécsi Pszichológus Napokon debütált, de bemutatták a Pride-on is, mostanában pedig a Horánszky utcai Lumen Kávézóban kapható el. A darab attól igazán aktuális, hogy magán hordozza az improvizáció tökéletes kaméleonjegyeit. Egy másodperc alatt alkalmazkodhat a megváltozott körülményekhez.
„Az előadás során úgy találtunk új témákat a színpadon, ahogy vélhetően egy homoszexuális identitás is alakul. Az első előadásoknál minden arról szólt, hogy ez miben más. Az improvizáló pár akaratlanul is azt kereste, mik a homoszexualitással járó nehézségek, a gyermekvállalás, a másikat »hazavinni«, a coming out. Ahogy egyre többet játszottuk, már kevésbé az volt a fontos, hogy miben más, hiszen a nehézségek a kapcsolaton belül leginkább ugyanazok, mint a heteroszexuális kapcsolatokban. A maiakhoz képest egy régi Hazaviszlek olyan, mint amikor két aktivista beszélget a homoszexualitásról. Ma már sokkal hétköznapibb jelenetek történnek a színpadon” – mondja az előadásról Palkovits Nóra, aki egyébként pszichológusként is dolgozik. Szerinte hasznos lehet a színház szociálpszichológiai szempontokból is, hiszen a Gordon Allport-féle kontaktushipotézis tökéletes terepe lehet. Az elmélet szerint, ha találkozunk a miénktől eltérő csoportok tagjaival, és megfigyeljük, esetleg megértjük a viselkedésüket, sokkal rokonszenvesebbekké válhatnak számunkra. És ez katalizálhatja az LMBTQ-emberek elfogadását is.
Ez persze merőben teoretikus. „Az én tapasztalatom az, hogy 80 százalékban nők ültek azon az előadáson, ami két nőről szólt. Hol voltak a férfiak?” – veti fel a kérdést Arany Brigitta, a Hazaviszlek-széria egyik színésznője. Az előadás már heteroszexuális változatban is megtekinthető – senki ne érezze magát kirekesztve –, így a színészeknek nem csak azonos neműekkel kell romantikus kapcsolatot alakítaniuk. „Nekem pont ugyanolyan zavarba ejtő a férfi és a női partnert is megcsókolni a Hazaviszlek során” – mondja erről Arany Brigitta.
Egy LMBTQ-kérdéseket boncolgató előadásra csak az fog jegyet venni, aki nem idegenkedik a témától, és valószínűleg már rendelkezik megfelelő háttértudással ahhoz, hogy ne kelljen tovább „érzékenyülnie”. Szóval az egésznek valójában semmi értelme? Majercsik Jojó, a Budapest Pride szervezője bizakodóbb. „A kulturális dolgozók és mi, aktivisták is ellenszélben dolgozunk. De minél többször beszélünk valamiről, minél több láthatóságot adunk egy témának, annál inkább át tudjuk törni a falat.” A Pride a kezdetek óta foglalkozik művészettel, az immár három éve egy hónaposra duzzadt fesztivál ideje alatt volt, hogy 9 előadást is bemutattak.
Arany Brigitta és Palkovits Nóra a homoszexualitás (vagy bármilyen más kisebbség) természetes bemutatásában hisz. Abban, hogy a lényeget tekintve semmi különbség nincs a többségi társadalom és az LMBTQ-személyek között.„Nagy dilemmám, hogy a szélsőséges aktivizmus minden esetben az egyetlen út-e az egyenlőséghez? Szeretnék empatizálni a többségi társadalom nehezen elfogadó tagjaival is, mert a diskurzusban hiszek. Kérdés számomra, hogy hatékony-e, ha a laikusokhoz olyan reprezentáció jut el a melegekről, ami csak részben egyezik a valósággal.”
A Meleg Barát
Van a lónak az a bizonyos másik oldala is. A nyugati romantikus komédiák világában a hatalmas kézmozdulatokkal gesztikuláló, túlzón affektáló, tökéletes külsejű, állandóan fecsegő fiatal fiú. Minden sztereotípia kohója, a tökéletes célpont. Az, akivel a „felvilágosult” lányok vásárolgatni és barátkozni akarnak. Az ilyen reprezentáció az egyén szexualitását annak szinte egyetlen, de legalábbis legmeghatározóbb tulajdonságává teszi. Ezt a problémát Az Őrült Nők Ketrecének dramaturgja is látja. „Ez a színház hibája is. A homoszexualitást sokszor elintézi néhány nevettető geggel meg manírral. De ilyenkor nem LMBTQ-előadásról beszélünk, hanem vásári komédiáról.”
Palkovits Nóra szerint az lenne a megfelelő, „ha természetes karaktereket mutatnánk be, akik nem feltétlenül humorosak, nem azt az érzést váltják ki, hogy »jaj, de kis aranyos«. Mert ez a kompenzálás, hogy a meleg legalább vicces, ezért maradhat a társaságban. Ha ezt nem kéne néznem tovább, annak nagyon örülnék. Egy homoszexuális karakter is lehet »rossz arc«, lehet idegesítő vagy unalmas. Ugyanazokat az emberi attribútumokat birtokolhatja, mint bárki más. Az csak pluszinfó róla, hogy meleg.”
Alföldi Róbert szerint nem hibáztathatjuk csak a hazai színházi életet. „A drámairodalom jelentős része heteronormatívákban íródott.” Hozzáteszi, hogy nem elvárható az sem, hogy minden színház hozzáadjon a repertoárjához egy-egy ilyen darabot. A kvótarendszer nem őszinte. Kell, hogy az adott alkotót tényleg foglalkoztassa a téma. „Nem várhatjuk el, hogy minden színház bemutasson LMBTQ-emberek életéről szóló előadást, ha arról nincs mondanivalója. A romákról sincs elég előadás. A kisebbségekről nincs előadás. Ezek társadalmi feladatok. És akkor eljutunk oda, hogy teljesít-e a magyar színház a társadalmi feladatot, és milyen arányban.”
A bárányok hallgatnak
„Minden, ami emberekről szól, emberi életekről, lelkekről, ami fontos a társadalom szempontjából, és összefogást igényel, azért a színháznak is ki kell állnia.” Egyed Brigitta, a Veszprémi Pannon Várszínház színésze, a Recirquel bohóc-manója férfi szerepekben érzi jól magát, és általában ilyeneket is kap. A nézők imádják, viszont szerinte „az ország még nincs felnőve az ilyen témákhoz”.
„Aki azt mondja, hogy a színház ne politizáljon, az az esetek többségében pontatlanul fogalmaz, hiszen valójában arra gondol, hogy a színház ne foglalkozzon pártpolitikával. A politika a görög polisz szóból származik, az pedig várost, politizálni pedig a közéletben való részvételt jelent. Ebben az értelemben minden valamirevaló színház politikus” – foglalja össze a színház és a politika viszonyát Lengyel Anna.
Az utóbbi időben a magyar színház többször nyíltan is megnyilvánult a politikai térben. A legrelevánsabb ilyen eset az LMBTQ-kérdéskör szempontjából a 2019. október 23-án, az Auróra előtt történt incidens, amikor neonácik szivárványzászlót égettek el. Az eset után petíció született az LMBTQ-közösség tagjainak megfélemlítése és a nem megfelelő rendőri fellépés ellen. Ezt később több színész, rendező és Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója is aláírta. Utóbbi a Narancsnak udvariasan elutasította, hogy a témában megnyilatkozzon, arra hivatkozva, hogy csak közhelyeket tudna ismételgetni. Az aláírók közül többen a Katona színészei. A színház igazgatója, Máté Gábor ugyancsak tartózkodott az interjúadástól.
„Ami engem megdöbbentett az Auróra előtti szivárványzászló-égetés kapcsán, hogy bár szuper, hogy volt petíció, és a Trafó meg a Hatszín Teátrum kirakták a szivárványzászlót, de volt, aki arra hivatkozott, hogy azért nem rakták ki a zászlót, mert a színház mindenkihez szól” – kommentálta Majercsik Jojó azt a Goethe Intézetben elhangzott beszélgetést, melynek során Kováts Adél az előbbi szavakkal magyarázta, miért nem tette ki a Radnóti Színház a szivárványlobogót. (Az igazgatónő eredetileg beleegyezett, hogy válaszoljon kérdéseimre, de miután azokat írásban megkapta, nem élt a lehetőséggel.)
„A magyar színházi szakma nemcsak a mások ügyeiben nem szokott megnyilvánulni, a saját ügyeiért sem áll ki. Hogyan kérsz számon bármit egy olyan szakmán, amely saját magáért sem áll ki?” – kérdezi Alföldi Róbert, de aztán arra is figyelmeztet, hogy ez a hozzáállás nem csak a művészréteg sajátja: „Miért van az, hogy a magyar értelmiségi réteg nem vállal társadalmi felelősséget? Miért nem állunk ki azok mellett, akik kisebbségben és bajban vannak? Miért vagyunk ilyen óvatosak és átgondoltak? Ez nem színházi kérdés, ez nem LMBTQ-kérdés.”
