Magyar Narancs: Amikor 1999 végén, a Tricks & Tracks című előadás után először készítettem magával interjút a Narancsnak, arról beszélt, hogy a kifejezésben mi izgatja a leginkább, hogy szereti a határokat felfedezni és a korlátokat lebontani. A fal motívummal most ugyanott tartunk – én is, a magyar társadalom is.
Frenák Pál: A fal globális problémát illusztrál, megidézi a berlini falat, a kínai nagy falat vagy Hadrianus falát és az ezekről élő kulturális és történeti köztudatot. Negyven éve dolgozom és alkotok, és úgy gondolom, mindeddig képes voltam hű maradni önmagamhoz, és abban az autentikus forma- és mozgásnyelvben dolgozni, ami mindig is a sokszínűség, a másság kérdéskörét feszegeti. Fakadhat ez abból, hogy elzárt szociális körülmények között, zárt politikai világban nőttem fel. Ezért is fontos nekem az általánosabb reflexió magát az emberi lét kérdését illetően, kevésbé érdekel az egyetlen emberre, közösségre, országra redukált perspektíva. Folyamatosan, kényszeresen provokálják az alkotóművészeket, hogy újuljanak meg. Talán azoknak kérdés ez, akik nem képesek egy világnézetet felépíteni, akik még nem teremtették meg a saját világukat. De ahogy Pina Bausch, úgy én sem fogom elhagyni azt, ami autentikussá tesz engem.
MN: Új előadást készít új előadókkal. Vagy csak berántja őket a régi Frenák-univerzumba?
FP: Minden kreáción keresztül újraértékelem magam. A nulláról kezdünk. De logikus, hogy a saját stílusrendszeremet követjük, nem? Most ez annyit jelent, hogy az instrukcióimmal új utakat nyitnak maguknak a táncosok. Vállalják, hogy bizonyos Frenák-jegyek megjelennek – nyilván ezért is dolgoznak velem. Nem célunk, hogy a közös munkába belépő fiatalok azonnal önállóvá váljanak, abban támogatjuk őket, hogy pár év alatt új, egyedi művészi elképzeléseket mutassanak fel. Ebben a darabban Maurer Milán és Esterházy Fanni mellett Eoin Mac Donncha ír táncos – korábbi, Lutte című koreográfiánk egyik főszereplője –, a most a társulathoz csatlakozó Anibal dos Santos, a frissen végzett Lőrincz Emma, valamint a sepsiszentgyörgyi M Stúdió színész-táncosai, a fantasztikus Polgár Emília és Deák Zoltán dolgoznak együtt. Ezenfelül olyan nagyszerű emberek is önálló fragmentumokat alkotnak meg a darabon belül, mint Kónya Tamás mozgássérült sportoló vagy Mázló Tímea siket előadóművész. Az alkotók a fal különböző történeti és kulturális vonatkozásait kutatják, de a historikus olvasatokon túllépve a lelki, szellemi dimenziókat, az önmagunkra találás közben emelkedő vagy emelt falakat is.
MN: Most rendezőként aposztrofálja magát. Miért?
FP: Mert a koreográfiát a szereplők így szabadabban alkothatják. Ez mindig is profilja volt a társulatnak, hogy belőlem kiindulva maguk dolgoznak, de itt nagyobb önállóságot kaptak, még inkább magukra voltak utalva.
MN: A munkáit sokszor filmek inspirálják. Ezt melyik ihlette?
FP: Ez alkalommal direktebb módon építünk a filmek stílusjegyeire. Samuel Benchetrit Lépcsőházi történetek című filmjéből kizárólag a szerkezete érdekelt: absztrakt módon fűz egymásba látszólag párhuzamos és mégis összefüggő történeteket. De például egy konkrét részt Philippe Lioret Isten hozott! című 2009-es filmjéből építettünk az előadásba, amely egy 16 éves fiú emigrációjának igaz és szomorú történetét meséli el. A filmszerűséget erősítik a különböző zenei stílusok, az operától a táncdalokig. Ezt szerkesztjük össze különböző kortárs zeneszerzők zenéjével, s ezt próbálja egységbe szervezni Gergely Attila.
MN: A saját életében hogyan élte meg a falakat?
FP: Az első fal gyerekként az volt, ami a hallók és a siketek világa között épült fel. Az anyanyelvem a siketek és nagyothallók jelrendszere volt, és ha beszélni kezdtem a külvilággal, úgy éreztem, elárulom a szeretteimet.
A következő, amikor elválasztottak a családtól, és intézetbe kerültem. Vasrácsos kerítések közé voltunk zárva nyolc évig: az egyik oldalon a perspektivikusabb Balaton, a másik oldalon meg a sínek. Jellemző, hogy a hálótermeink a sínekre néztek. A megélt valóságon keresztül – az éhezés vagy a csenevész gyerektestem látványa a tükörben – megtanultam bizonyos dolgokat distanciával kezelni. A művészi munkámon keresztül lassan jutottam el önmagamhoz és a relatív szabadságérzethez. Ma már nem azt a gyereket látom, aki én voltam akkor, hanem általa a világ nyomorúságban élő gyerekeinek sorsát. Így nem egy ember tragédiájáról, hanem „a” tragédiáról beszélek.
MN: Bicegve érkezett, bokasérülése van. Ez is egy korlát. Sok rizikóval kell számolniuk a táncosoknak?
FP: Jelenleg ízületi gyulladásoktól szenvedek, mégis olyan tempóban dolgozom, mint egy harmincéves, rendbe fogok jönni. Negyedszázada kezdtem el kialakítani a saját organikus mozgásrendszeremet, a magam fejlesztette technikával rehabilitálódtam fiatalon komoly gerincsérülésemből. A metodika lényege, hogy a gerinc folyamatos vertikális állapotának terhelését kell minimalizálni, és így az ízületek terheltsége sokkal csekélyebb lesz. A szervezetnek ezzel organikusabb, szabad lélegző folyamatot biztosítok, ami olyan természetesen működik, mint a szívdobogás. Franciaországban a kortárstánc-mesterképzőn ebből diplomáztam, miközben megszereztem a klasszikus balett mesterdiplomámat is. Én még olyan óriásoktól kaptam a diplomát, mint Françoise Dupuy, a francia modern tánc ikonikus alakja, vagy Hubert Godard, a mozgásanatómiai tudományok nagymestere.
MN: Falat jelent-e egy kultúrában, ha megjelenik egy másik kultúra? Párizsban él, napi szinten lát ilyet.
FP: Párizs és Budapest között ingázok folyamatosan, és látom az ingázó embereket magam körül. Ilyenkor mindig felteszem a kérdést: most éppen hova menekülök? Az érzés, hogy mennem kellett a kommunizmusból annak idején, a mai napig kísért; ’83-ban hagytam el az országot, és évekig nem is jöttem haza. Mindegy, hogy honnan hova megyek – az érzet maga az, ami beég a korporális memóriába. Ez az, ami által azonosulni tudok azokkal, akiknek bármilyen okból menekülniük kell.
