Magyar Narancs: Alföldi Róbert akadémikus. Ez jó?!
Alföldi Róbert: Persze! Mondtam is a többieknek, hogy mostantól csak magázzanak! És a My Fair Lady szereposztását is átírjuk természetesen: Higgins: Alföldi Róbert akadémikus (nevet).
MN: Viccel, de ez azért komoly dolog.
AR: Igen, az. Az ilyen elismerés mindig jó, mert talán azt mutatja, hogy valamit már csináltam. Ezenfelül leginkább a felelősségérzetemet erősítette.
MN: Mi iránt, vagy ki iránt?
AR: Mindenki iránt, akivel igazságtalanság történik, vagy akit emberi mivoltában megaláznak. Azt tanultam, hogy segítenem kell azoknak, akik segítségre szorulnak. Ez valószínűleg abból a falusi környezetből ered, ahonnan jöttem, és ahol nem fordulhatott elő, hogy bárki éhezzen, mert azt nem engedte meg a közösség. De ez a gondolkodásmód a tanáraimnak is köszönhető. Mert az nevelés meg tanítás kérdése is, hogy mit kezd az ember azzal, aki bajban van. Ez az elismerés valami ilyet erősít bennem.
MN: De mit fog ott csinálni? Előadásokat tart Hevesi Sándor színházáról?
AR: Nem a színháztudomány akadémikusa vagyok! Mulatságos is lenne… Nem vagyok tudós. De kell tartanom egy székfoglalót áprilisban.
MN: Miről?
AR: Arról, amiről az előbb beszéltem. A felelősségről meg a tehetetlenségről, a zsákutcáról. A bezártságról, ami itt van. Az értelmiségi létezésről azzal, hogy megpróbálom feltenni azokat a kérdéseket, amikre nem feltétlenül tudom a választ.
MN: Mit gondol, Budapesten bezár színház jövőre? Hogy rátérjünk a taóra, amit eddigi formájában eltörölnek. Azaz a cégek nem ajánlhatják fel előadó-művészeti társaságoknak, így a színházaknak sem az adójukat. Valamiért így döntött a kormány.
AR: Csak megérzésem van ezzel kapcsolatban. A jövő évet talán valahogy meg fogják oldani az érintettek. De egyébként, és ez a fontos, hogy ami itt a tao körül történt az elmúlt hetekben, az pontosan leképezi azt, ami az országban történik bármely területen, és azt, ahogyan mi, magyar állampolgárok viseljük magunkat és viselkedünk egymással. És ez egy nagy, totális vereség, és nem elsősorban a kormánnyal szemben. Ez a szakmám veresége.
| ||
MN: Mert kiderült, hogy mennyire megosztott a színházi szakma?
AR: Ez ennél még nehezebb. Szégyenteljesen viselkedtünk. Nézze, a tao megszüntetésének szándéka nem volt titok. A magyar színházi élet hivatalos ura évek óta mondja, hogy gyűlöli ezt a támogatási rendszert, és mindent el fog követni azért, hogy megszűnjön. Ebből nem csinált titkot. Mindez azonban egy szakma létét kérdőjelezi meg, vagy legalábbis egy nagyon más típusú működést készít elő. És ennek a szakmának, amelynek egyik fegyvere mégiscsak a nyilvánosság, erre egy árva szava sem volt. Kussolás van, és mindenki sütögeti a pecsenyéjét. Például a legnagyobb múlttal rendelkező fővárosi művészszínház igazgatója beáll az egész mögé. Mert mindenféle vélt vagy valós sérelmei vannak az ügyben, hogy a magánszínházak mit és hogyan csinálnak.
MN: Máté Gáborról, a Katona igazgatójáról beszél.
AR: Róla. Aki képes nyolcszor elmondani egy interjúban, hogy a tao kapcsán „hisztériázik” a szakma.
MN: Ez egy október végi, ATV-s adásban történt. Amikor még csak a kiszivárgott információk alapján lehetett sejteni, hogy a színházak esetében a taót eltörlik. Máté Gábor akkor valami olyat mondott, hogy meg kell várni, mi lesz a törvényből.
AR: Persze nemcsak róla van szó. Az Örkény hallgat, a Víg hallgat. Mindenki hallgat. És mindenki azt gondolja, hogy majd magának ki tudja kaparni a gesztenyét. A szakmában nem született egyetlen közös megnyilatkozás ezzel kapcsolatban, semmi. Az pedig jól látszik, hogy olyan helyzetet teremtenek majd az átalakítással, ami arról szól, hogyha úgy működsz, ahogy én szeretném, akkor kapsz támogatást, ha meg nem, akkor nem. Vagy csak minimálisat. Azt, hogy a taóban voltak anomáliák, senki nem vitatja.
De most nem azokon csattan az ostor, akik visszaéltek vele, hanem az Orlain, az Átriumon, a Jurányin, a függetleneken és a többieken. És meggyőződésem, hogy pillanatokon belül minden színházon vagy színházi csoportosuláson fog. Még olyan frontvonal sincs, hogy jobb- vagy baloldal, mert mindenkit érint majd. Ez totális lerohanása a szakmának. Csak úgy védhetnénk ki, ha összezárnánk, de nem ez történik… Igazi nagy szégyen ez, legalább akkora, mint a CEU ügye.
De a CEU miatt lehet a kormányra mutogatni, ebben az esetben viszont senki másra nem lehet mutatni, csak saját magunkra. És amikor megkérdezzük magunktól, hogy ebben az országban miért nem történik semmi, akkor semmi mást nem kell tennünk, mint megnézni ezt a taoügyet. Hát ezért nem. Mert senki nem nyitotta ki a száját. Megjegyzem, én sem.
MN: Eddig.
AR: Eddig, de már késő. És hát, lássuk be, amit nem kap meg az Átrium, azt nem kapja meg a Katona sem. Miért baj az, hogy működik egy Orlai vagy egy Átrium?
MN: Tény, hogy az Orlai jobb fizetéssel el tudta csábítani a remek Ötvös Andrást a Katonából, vagy mást máshonnan, és nyilván nem mindenki érdeke, hogy ez a helyzet a jövőben is így maradjon.
AR: Pont így, igen. Ez pedig személyes, kicsinyes sértődés. És ilyenkor már semmi probléma sincs azzal, hogy kikkel állunk össze, és kivel kötünk szövetséget. Csak az egy nagy illúzió, hogy tőlünk majd nem fognak semmit elvenni. Mint kés a vajban, ez úgy átment, és innen csak a következő lépés, hogy bármire azt lehet majd mondani, hogy legközelebb te nem kapod meg – akár visszamenőleg, mint most. Abszurdum, hogy visszafelé változik egy törvény, amire évadot terveztek a színházak.
| ||
És összemosni az összes, taót használó színházat az üzleti színházzal – ami, ugye, nagyon jól hangzó ideológia volt az elmúlt hetekben –, ez meg egyszerű pofátlanság és hazugság. Talán az átriumos Fassbinder-előadásunk üzleti sikerekre kacsingató előadás lenne? Az általam az elmúlt években rendezett nagy musicalek sem olyan előadások voltak, amelyek az anyagi siker miatt jöttek létre. Ezeket ugyanolyan fontos előadásaimnak tartom, mint bármely másik rendezésemet. Ezek sem tudtak volna létrejönni tao nélkül. A Zikkurat Színpadi Ügynökség is csak így tudta létrehozni ezeket a színházi előadásokat, amiken keresztül ugyanúgy fontos ügyekről próbálok beszélni. Meg kéne nézni őket, és csak aztán ítélkezni. Emellett pedig senkinek nem kéne azt gondolni, hogy ő különb mindenkinél. Szomorú, de ebben az országban nem létezik többféle jó. Nálunk egyféle jó van, minden más az rossz és olcsó. Én mélyen megrendültem ettől az egésztől. Hogy ennyire csak a saját felsőbbségtudatunkban működünk.
MN: Az Átrium, amivel szoros kapcsolata van, különleges konstrukció a színházi palettán. Van az a Margit körúti ingatlan, amelyet a tulajdonos, Lakatos Péter milliárdos ingyen ad oda a színházcsinálóknak, ami szép, nemes gesztus. De ha úgy alakul, hogy a kormány lépése miatt az Átrium nehéz anyagi helyzetbe kerül, a hely tulajdonosától nem várható segítség? Hogy ne kelljen becsukni azt, ami felépült.
AR: Nem hiszem, hogy Lakatos Péternek ez dolga lenne. Ő adja az ingatlant, és nagyon sok mindent adott már. Ha egy normális országban működnénk, lehet, hogy azt mondanám, igen, krízishelyzetben ez lenne a feladata, és talán ő is azt mondaná, hogy persze, megoldja. De ez most másról szól. Ha egy kormányzati intézkedés és a szakma totális impotenciája, önzősége és gyávasága miatt a kultúrának ezt az igen erős szegletét veszik ellenőrzés alá, akkor nem Péter dolga, hogy ezt egyedül megmentse. Az biztos, hogy az Átrium az utolsó pillanatig megy. Mert nemcsak bennem, de azokban is, akik ott dolgoznak, munkál egy nagy adag csak azért is.
MN: Az Őrült nők ketrece vagy az Igenis, miniszterelnök úr! el tudná tartani magát pusztán a jegybevételből?
AR: Ezt nem tudom, nem számoltam. Az Átriumban egy olyan konstrukció működik, hogy az előadásokat befektetők hozzák létre, a tao lényegében a hely működtetésére van. Lehet, hogy el tudnánk tartani, ha 20 ezer forint lenne egy jegy.
MN: Azt megvennék?
AR: Talán, de az egyrészt istenkísértés, másrészt meg van benne valami nagyképűség. Az nagyon sok pénz, így sem olcsók a jegyek. Balázsék biztos (Zsedényi Balázs és Ugrai István, az Átrium vezetői – a szerk.) ki tudnak valamit találni, hogy ez menjen, ameddig mehet. Orlai is ezt fogja csinálni, a Rózsavölgyi is. A kis csapatok is, csak kérdés, meddig bírják.
MN: Az, ami most történik a színházzal, része annak, amit elterjedten úgy hívnak mostanában, hogy kultúrharc?
AR: Szerintem ez nem kultúrharc. Elindítottak valamit, mintha nem tudták volna, hogy ennek milyen következményei lesznek. Ez más, mint amikor a korábbi társasházkezelő úr írogatja a feljelentéseit a kormánylapban, akkor mennie kell annak, akit épp kipécézett. Ez a taotörténet valahogy más, kívülről úgy látom, nem mérték fel, mit hoz ez a lépés. Úgy hallom, hogy olyanok, akik a miniszter mellett működő színházi bizottságban is benne vannak, próbálnak tárgyalni, kommunikálni, és olyan konstrukciókat kidolgozni, ami segít ezen a lehetetlen helyzeten. De ha minden központosítva lesz, márpedig ez a cél, akkor az arról fog szólni, hogy az a három-négy ember dönt majd erről is, aki most is minden pénzt eloszt, és minden bizottságban ott ül. Pályázás? Előre röhögök.
MN: Jövőképe ez ügyben?
AR: Visszaáll az a színházi rendszer, kínálat és szerkezet, ami korábban volt.
MN: Mármint 2008, 2009, a tao előtt.
AR: Igen.
MN: Mi volt a legjobb a taóban?
AR: Egy szabad rendszer volt, ami egyrészt erősítette a társadalmi szerepvállalást a kultúrában, másrészt nagyon konkrétan a teljesítménytől, a nézőszámtól függött. Voltak problémák a rendszerben, de a tao megszüntetésével nem a csalókat büntetik meg, hanem azokat fojtják a mocsárba, akik tisztességesen dolgoztak. Azokat a produkciós cégeket, irodákat, amelyek több milliárdot vettek fel a tao kiskapuinak köszönhetően, senki nem vizsgálja, pedig megjelentek a nevek, nyilvános az egész. Amúgy éves szinten 100–200 millió forintokról beszélünk a korábban említett színházak esetében. Tényleg, milyen dolog ez már?!
MN: Volt az elmúlt bő évben egy másik ügy, hívjuk most csak úgy, hogy metoo, amely szintén felkavarta a magyar színházi életet is. Ha annak a történetnek a központi eleme a hatalommal való visszaélés volt, akkor ön szerint változott valami ezen a téren?
AR: Nagyon általános ez a kérdés.
MN: Akkor úgy kérdem, mit lát ön?
AR: A színház nagyon fura közeg. Érzéki, érzékeny és szenvedélyes közeg, ahol a testünkkel és az idegrendszerünkkel dolgozunk, és ahol épp ezért nagyon könnyen lehet átcsúszni félreérthető helyzetekbe, és itt nem elsősorban a szexualitásról beszélek. Egy kívülállónak úgy tűnhet, állat módon megalázom a kollégát, pedig csak rendezek, és közben üvöltök vele. Azzal, hogy egy adott ponton egy rendező vagy igazgató gyakorolja a hatalmát, nincs probléma. A hatalommal való visszaélés viszont teljesen más. Ez fontos különbség, ezt nem hangsúlyozták eléggé.
| ||
Ha eszközként használom a hatalmamat, az nemcsak a színházról szól, hanem általános probléma, csak Magyarországon épp színházi esetek derültek ki. Amikor hatalom volt a kezemben, ne szépítsük, voltak pillanatok, amikor közel álltam ahhoz, hogy elveszítsem a kontrollt, de az, hogy az ember enged-e a kísértésnek vagy sem, mindenkinek a maga döntése. És ha úgy dönt, hogy átlépi a határt, akkor utána nincs duma, nincs magyarázkodás. Vállalni kell a következményeket. Azt nem tudom, hogy a jelenséggel történt-e valami. Az biztos, hogy két-három ember elvitte a balhét. Itt kell elmondanom, hogy én Martonnak nagyon sokat köszönhetek. Köszönhetem, hogy rendező lettem. Hogy rögtön vezető színész lettem a Vígben, köszönhetem az első külföldi munkáimat. Ezt soha nem is fogom letagadni. De ha valaki bűnt követ el, annak bűnhődnie kell.
MN: Ő megbűnhődött?
AR: Azt hiszem, igen.
MN: És az rendben van, hogy máris újra rendez?
AR: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Nem tudom… Úgy tartjuk, hogy aki kijön a börtönből, azt integrálja a társadalom, igaz? Neki börtönbe kellett volna mennie, hogy utána rendezhessen?
MN: Azt talán nem, de az biztosan hiányzott, hogy mondjon valamit. Hogy beszéljen erről nyilvánosan. Hogy ne csináljon úgy, mintha neki erről nem kellene mondania semmit.
AR: Hogy azt mondja, hogy bocsánat. Igen, ez hiányzott. Nem mentem fel, de nem lehet tudni, hogy nehéz helyzetben ki hogy lép, hogy hibát hibára halmoz-e, vagy sem.
MN: Még májusban mondta egy interjúban azt, hogy az „én aktív éveimben a hazám közege már nem fog változni”. Ez nagyon vészjósló.
AR: Ez nem vészjósló, ez egy realista mondat. Biztosan csodálatos és szabad élet lesz itt, amikor én 75-80 éves leszek. És örülni is fogok neki. De hogy ebben még van húsz év, az tuti. És nem arra tart a világ, hogy ami itt van, az egy furcsa, idegen test legyen Európában. Ezért is van benne ennyi idő, ha nem több. Egy ennyire durvuló kommunikáció, egy egyre durvuló valóság és egy minden szinten felépített, önző rendszer háromszor tudott itt kétharmadot szerezni.
Kisebbségben vagyok azzal, amit gondolok. Sőt, még az is van, hogy nem ismerjük eléggé az embereket. Én nagyon zárt életet élek, az előadásaimra azok járnak, akik amúgy is hasonlóan gondolkodnak, mint én. Fogalmam sincs, hogy aki effektíve retteg egy kisvárosban a menekültektől, annak mit lehet mondani. Ha már ott van a fejében, hogy ezek az idegenek jönnek és megerőszakolják az asszonyainkat, ezzel nem tudom, mit lehet kezdeni.
MN: Még húsz év? Ennyit jósol a NER-nek?
AR: Lehet, hogy akkor már nem úgy fogják hívni, de igen. Sok ember gondolja ezt így… Érdemes visszanézni a magyar történelem elmúlt száz évét, vannak toposzok, amik nehéz periódusban mindig működnek. Most is. Úgyhogy nincs más út, el kell, hogy menjünk a falig.
MN: És hol van ez a fal?
AR: Őszintén szólva nem tudom. Rengeteg a szegény ember, ételre gyűjtöttünk múlt héten egy aukcióval, odaát a Szent István parkban ma is fognak főzni. És mégis, nagyon sokak hisznek ebben a hatalomban, hisznek a vezetőben, ő a guru. Elhiszik, hogy akik idejönnek, leigáznak minket, hogy az egész világ ellenünk van, újra itt tartunk, hogy majd újra mi, a maroknyi magyar, megint egyedül. Totál abszurd. Mániám, hogy csomó minden nincs kihányva, kipucolva, feloldva, kibeszélve. És amíg nincs kibeszélve az, ami velünk történt az elmúlt száz évben, addig ezek a manipulációk, hergelések mindig tudnak működni.
Mert minden családban van valaki, aki ezért vagy azért, de mélyen nagyon meg van bántva, és mélyen, legbelül, meg van alázva. És ezért igazán senki nem vállalta a felelősséget. Sem így, sem úgy. Ezeket a terheket visszük, ezek ott vannak a vasárnapi ebédeknél. Azt játssza ki a hatalom egy végtelen profi kommunikációval. És persze sok pénzzel. Beszéltem valakivel, aki azt mondta, igen, tőlük kaptam az állásomat, nem értek velük egyet, de el tudom tartani a három gyerekemet, és olyan életet tudok felépíteni, hogy a három gyereknek is lesz alapja. Ide is kellenek a famulusok, lassan mindannyian famulusok leszünk. Keserű vagyok és szomorú. És gyűlölöm, hogy negatív vagyok, gyűlölöm, hogy nem tudok megoldást.
MN: Mit csináljunk, hogy ettől ne szorongjunk folyton?
AR: Csináld a dolgod! Csináld jól, ennyi. Ez az ország azért működik, mert az emberek dolgoznak. És nagyon sok helyen, rengeteg helyen az emberek teszik a dolgukat. Sokan dolgoznak tisztességesen, szolidárisan a másikért. Nem működne ez az ország, ha ezek az emberek nem lennének. Miközben jól láthatóan nem vállalunk egymásért felelősséget. Tök egyszerű, félsz attól, hogy mi lesz veled, ezt meg is lehet érteni.
Csak akkor… és ezért utálok erről beszélni, hogy és akkor mi van? Nincs rá válaszom, nem tudom, mi a következő lépés, de tudom, hogy nem tudsz mást csinálni, csak azt, hogy ami rajtad múlik, azt tisztességgel csináld meg, és igen, szorongjál. Persze hogy szorongsz, hülyeség ezt nem vállalni. Ez most normális. De szerintem mindenki szorong, aki hallelujázik, az is. Mert hol ettől kell félni, hol attól kell félni, egyszer ezt kell megvédeni, aztán meg azt kell. Ugyanúgy szoronganak a rendszer hívei is, talán még jobban.
MN: Mit mondana egy fiatal színésznek? Vagy annak, aki színésznek készül, miközben úgy látszik, erről is beszéltünk, a színház előtt álló lehetőségek szűkülni fognak, ha nem épp elég szűkösek már most is.
AR: Azt, hogy hajrá, Suka! Egy régi színházi anekdota szerint Suka Sándor nem volt megelégedve azzal, ahogyan a Nemzetiben Major Tamás igazgatóként bánt vele, így bement hozzá, hogy jól megmondja neki, de Major természetesen azonnal leszerelte. Amikor Suka ment ki az irodából, még visszaszólt, hogy de Major elvtárs, legalább mondjon valami biztatót! Erre Major: „Hajrá, Suka!” Figyelj, színházat bárhol lehet csinálni, itt, ebben a kávézóban is. Egy pincében is, bárhol. Utcán egy székkel. Ezt ezért nagyon nehéz kinyírni. Talán ki lehet, de azért ez nem tud teljesen eltűnni. És ha lemegyek egy pincébe, ott akkor is lesz néző.
