Fotó: Csillag Pál
Imbroglio - a vígoperákban ez a zenei-dramaturgiai szakkifejezés jelzi a cselekmény látványos összebonyolódását, a rendszerint a finálékban bekövetkező zavarjelenetet, ahol a szereplők eltérő szándékai és szólamai komikus összeütközéshez vezetnek, s ahol az egymás tetteit kísérő értetlenség előre kiszámítható s mégis meglepő méreteket ölt. Ilyesfajta kusza imbroglio körvonalazódott az operaházban is a Don Giovanni premierjét megelőző napok és hetek során, méghozzá olyannyira, hogy hamarjában nem is lenne könnyű előszámlálni, mi minden furcsaság és váratlan esemény történt ezen az őszön az Andrássy út 22-es házszám alatt. A lajstromozás nyilvánvalóan szétfeszítené a jelen kritikai beszámoló kereteit, így most csupán a sorban legutolsó mozzanatot említhetjük: Keri-Lynn Wilson karmester meglepetésszerű távozását alig négy nappal a bemutató előtt, mely esemény határozottan baljósnak tűnt a produkció alkotói és majdani közönsége számára egyaránt.
Ehhez képest a múlt szombat este egyik legbiztosabb szereplőjének éppenséggel az előadásba karmesterként sietve beálló Kesselyák Gergely bizonyult, akit persze csupán módjával lehet beugrónak tekinteni, hiszen ő a Don Giovanninak felettébb jó ismerője: dirigensként és rendezőként egyaránt. Mindvégig intenzív és roppant figyelmes vezénylésének így az árokban és a színpadon munkálkodók is komoly hasznát látták, s különösen a zenekar összteljesítménye tetszett jó szívvel dicsérhetőnek. (Még ha néhány fa- és rézfúvós baki, mint amilyennek a nyitányba belezavaró téveteg oboaszólam hangzott, el is vett valamennyit a lelkesedésünkből.)
A bemutató estéjén sokkal inkább a színpad felett uralkodott balcsillagzat, jóllehet a cselekményt indító sevillai éjszaka ezúttal már-már verőfényben fürdött: ennyi világítási ügyetlenkedés és ilyen suta párbajjelenet professzionális előadásban - mégoly eufemisztikusan fogalmazva is - ritkaság. Aztán egyhamar kiderült, hogy a nézőtéri járásokat agyonhasználó produkciónak lételeme a műgonddal bepróbált esetlegesség, az intellektuálisan és kivitelezésben se ide, se oda nem mozduló színre állítás. Mert míg a kanadai karmesternő idő előtt eltávozott, addig a neves olasz rendező, Gianfranco de Bosio mintha egyáltalán meg sem érkezett volna az operaházba. S bár az este végén saját szemünkkel láthattuk meghajolni az idős mestert, azért az értelmezési irányok és filozófiai segédvonalak tömegét felkínáló Don Giovanni ettől még váltig megrendezetlennek hatott.
Az opera prágai és bécsi változatát egyesítő produkció középpontjába így a vicenzai Teatro Olimpicót gondosan lemásoló díszletet rántotta be az interpretációs vákuum: első pillantásra igen gusztusosan, ám percek leforgása alatt megunható módon, s hozzá többszörösen is problematikus kivitelben. A szintén világhírű Nana Cecchi ugyanis a távlati perspektívát valamely okból furnérlapokkal helyettesítette, a díszletből kétoldalt kihúzható erkélyek pedig vészesen végiginogták az első felvonást záró báli finálét (a fentebb emlegetett imbroglio egyik jeles példáját), amelynek illúziósértő kivitelezése amúgy sem vált az előadás dicsőségére. Az ugyancsak Cecchi asszony által tervezett jelmezek nagyjából megfeleltek egy tradicionális operaprodukció elvárásainak, habár az utolsó jelenetre így is sikerült egy olyan stilizált, hosszú slafrokos kabátot adni a címszereplőre, amely szintén látványosan balesetveszélyesnek mutatkozott.
Mindez persze mellékes is lehetett volna, ha akad ezen az estén jelentékeny énekes színész Don Giovanni szerepére. Merthogy a kellemes megjelenésű Horváth Ádám nem az, ezt sajnálattal kellett megállapítanunk: sem fakó és szűk levegőjű, fáradékony hangja, sem formátumot és szexepilt nélkülöző kiállása nem predesztinálja őt az operai nagyvadat igénylő főszerepre. Horváth érzékiségtől teljességgel mentes Don Giovannijának legfeljebb bemondásra hihettük el a tömeges hódításokat; a démoni lovagot ezúttal cinkos szolgája, Leporello, de még a bumfordi Masetto is leárnyékolta. Annál is inkább, hiszen az előbbi szerepben a minden szempontból sokkalta meggyőzőbb Bretz Gábor lépett a színpadra, aki bár komoly erőfeszítéseket tett, hogy kisebbnek látsszon uránál, mégis egykettőre fölébe nőtt a drámai tétet alullicitáló címszereplőnek. Jószerint Bretz játéka tette érzékletessé azt is, hogy az operák operáján olykor akár nevetni is lehet, amint a természetes (férfi)báj és az épkézláb színpadi humorérzék némi teret nyer.
Amíg a komikus vonalon Bretz mentette a menthetőt, addig a tragédiát leginkább Szabóki Tünde Donna Elvirája körvonalazta: tán nem tökéletes komfortossággal formálva a szólamot, de igazi asszonyi szenvedélyt és megsemmisülést mutatva. Don Giovanni másik áldozatát, Donna Annát Kolonits Klára a jelek szerint kedvezőtlen diszpozícióban énekelte, míg a megbecstelenített leány vőlegényének éteri tenorszólamát a türkmén vendég, Dovlet Nurgeldiyev formálta: javuló teljesítményt nyújtva, kevéssé mámorító hanganyagával a korrekttől az élményszerű felé közelítve. Ugyancsak igyekezett Keszei Bori Zerlinája is, aki ezúttal alig hihető módon tántorodott el markáns hangú vőlegényétől, a Masettót éneklő, már nem csupán ígéretes Sebestyén Miklóstól. Fried Péter basszusa nem jelzett ugyan metafizikai erőt a Don Giovannit pokolra vivő Kormányzó szerepében, de hangja azért még így is felülütötte a színpadi látványt. Ezért a Don Giovanniért ugyanis nem kellett felkelnie a túlvilág erőinek: óvatoskodva hátralépdelt a színpadi süllyesztőig - magától.
Magyar Állami Operaház, november 19.
