Interjú

„Nem kell belehalni”

Tengely Gábor rendező, bábszínész

Színház

Itthon elérte, amit a szakmában el lehet, rangos színházakban futottak párhuzamosan a rendezései. Mégsem volt maradása. Jelenleg Izlandon él, csak egy-egy szívbéli munka miatt jön haza. Távozásának okairól és a kinti tapasztalatairól is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Legutóbb, október legelején a Rózsa és Ibolya című darab miatt érkeztél a győri Vaskakas Bábszínházba. Ám ezt a darabot egyszer már megrendezted a debreceni Csokonai Színházban is. Miért foglalkozol vele újra?

Tengely Gábor: A színház felkérése után magam választottam az anyagot. Már csak hobbiból csinálok színházat, és csak akkor, ha valami fontos számomra. Amikor Debrecenben próbáltuk a darabot, éppen a „migránskampánya” futott a kormánynak. Akkor azt éreztem, hogy kezdenem kell valamit ezzel. Magyarország konfliktusélező politikája és elutasítása a mássággal kapcsolatban azóta sem változott. Az emberek viszont változnak.

MN: Milyen irányban?

TG: Például amikor a kedvenc önkiszolgáló éttermemben ebédeltem Győrben, állt előttem egy transznemű lány. Nem bámulták meg, és rettentő kedvesen szolgálták ki. Amikor elhagytam Magyarországot, ez még nem így történt volna.

MN: Ez az, amiért elmentél?

TG: Színházrendezőként, színházi emberként akkor nem volt ildomos felvállalni magamat. Amikor lefotóztak a Pride-on, el kellett gondolkodnom azon, felhívjam-e a sajtóorgánumokat, hogy vegyék le a rólam készült képeket, pusztán azért, mert gyerekszínházzal foglalkozom intézményes keretek között. Sok minden más is hozzátartozott a döntésemhez, de soha egyetlen másodpercre sem bántam meg, hogy elmentem.

MN: Mi tartozott még hozzá?

TG: Politikai oka is volt annak, hogy így döntöttem, nem tudtam azonosulni a friss választások eredményével. Azután ott volt az anyagi biztonság hiánya. Ketten éltünk egy háztartásban, mindkettőnknek volt fizetésünk, én éppen akkor egy színház főrendezője voltam, és nem volt pénzünk hó végén. Hát hogy van ez? Ennyire ismerik el a munkánkat? Az is hozzátartozott, hogy nagyon sokat dolgoztam, és lényegében nem volt privát életem. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy mindent elértem, amit az én szakmámban bábszínész végzettséggel, bábrendezői gyakorlattal elérhettem ebben az országban. Nem volt már olyan hegy, amelyről azt éreztem, hogy meg kell másznom.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.