Interjú

"Egy nyomorult satuban vagyunk, nincs mese"

Znamenák István színész

Színház

Az Örkény Színházban játszik, de más színpadokon rendez is. Az „el kell húzni innen” életérzésről és a kevert ízéről, Eörsi István zsenijéről és Őze Lajos ’56-os gyorstalpalójáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: A patikust alakítja az Örkény nemrég bemutatott Patikájában. A Mohácsi testvérek feldolgozásában feleségverő lett a Szép Ernő-i figurából. Ahogy egy kritikus is megjegyezte, nem nehéz ebbe a vak komondort belelátni.

Znamenák István: Lehet azt mondani, hogy hát akkoriban, a múlt század elején így mentek a dolgok, de nem, épp a vak komondorból tudjuk, hogy most is így mennek a dolgok. Jánosék (Mohácsi János és Mohácsi István – a szerk.) a mai férfitársadalmat is beleírták a darabba. Ha nagyon pontosítani akarom, akkor az előadásnak ez a vonulata a családon belüli erőszakról szól, annak bármilyen formájáról, legyen az lelki vagy fizikai. És ez itt van velünk, a nők kiszolgáltatottsága nagyon is jelen van. Igen, egy dúvad ez a patikus, vagy az lesz belőle, de már az első felvonásban is kiderül róla egypár dolog.

MN: Az elhíresült vak komondorról utoljára akkor lehetett színházi berkekben hallani, amikor Bodó Viktor beleírta A revizor vígszínházi előadásába. Meg is kapta érte, hogy kampányszínházat csinál. Bodó rendezése a tekintetben mindenképpen üdítő kivételnek számított, hogy direkt módon is mert reflektálni a közéletre. Erre szokták mondani az államtól nagyban függő kőszínházak vezetői, hogy a napi politika nem a színház dolga, hanem a kabaréé. A nyilatkozatai alapján ön ezt mintha másképp látná.

ZI: Valóban úgy látom, hogy a színháznak, ahová esténként több száz ember ül be, igenis reagálnia kell arra, mi történik a közéletben. Az nem lehet, hogy nem beszélünk az igazságról. Kell róla beszélni, és egyre keményebben kell. Hogy ez milyen formában, kabaréval vagy Shakespeare-rel valósul meg, az édesmindegy.

Znamenák István színész

Znamenák István színész

Fotó: Sióréti Gábor

 

Mindig akkor kezd élesedni a helyzet, akkor szokták elővenni a színházakat, hogy ejnye, csak nem már megint a politikával foglalkoztok, amikor – és akkor most nagyon finoman fogalmazok – erősen központosított hatalom van az ember feje fö­lött. Ami ma van, az olyan helyzet, amikor egyszerűen bármibe bele lehet kötni. Ha olyan öltöny van rajtam a színpadon, ami egy kicsit kicsi és feszül rajta a gomb, az lehet csak szabászati kérdés, de nagy valószínűséggel mindenki azt fogja gondolni, én most a miniszterelnök úr vagyok. Erre azt mondom: hát akkor gondolják.

MN: A színigazgatók nyilván azért is óvatosabbak, mert valahogy fenn kell tartaniuk a színházukat, ami csak állami pénzből lehetséges.

ZI: Egyszer el is mondtam egy interjúban (lásd "Amikor nincs helyed a világban", Magyar Narancs, 2014. július 3.) és most is vallom, hogy a politika adja csak oda a pénzt, de ne pofázzon bele a színházba. Természetesen minden intézmény felelősséggel tartozik pénzügyileg és fenntartásilag az adott önkormányzatnak. Ez természetes, hiszen közpénzzel gazdálkodik. De ez nem jelenti azt, hogy a fenntartó bármilyen módon belepofázhat a színház művészeti és társadalmi koncepciójába.

MN: Elég sarkos kijelentése volt az is, hogy harmincéves kor fölött senkiből se legyen színigazgató. Szeretném emlékeztetni, hogy jelenlegi igazgatója, Mácsai Pál hamarosan betölti az 58-at.

ZI: Az lenne a legjobb, ha, mondjuk, 27 és 40 év között kapnának színházat az emberek. Mi már nyuggerek vagyunk, könyörgök, de ez a korosztály teljesen másképp látja a világot. Persze vannak köztünk nagyon progresszívek, iszonyatosan modernek, de olyan jó lenne látni, hogy komoly fiatalemberek elképesztő erővel és energiával nekiesnek a színházcsinálásnak. Csak hát azt hiszem, ma a színházigazgatás másról szól, mint magáról a színházcsinálásról.

Úgy látom, sokkal nagyobb százalékban szól arról, hogyan képes egy színházigazgató valamilyen módon megőrizni az arcát annak az intézménynek, ami egyáltalán még színháznak, etikus színháznak nevezhető. És persze van a másik fajta, aki azért lesz az, aki, mert épp jól fekszik az aktuális politikai rezsimnél. Persze ez az életkori dolog, ez is csak utópia, éppúgy, mint a színházak teljes függetlensége.

MN: Az Örkényben főállású színész, de máshol – például a Kultúrbrigád vagy az Orlai Produkció felkérésére – rendez is. Legközelebb Michael Frayn Platonov-átiratát, a Vadmézt. Frayn darabját mondhatjuk Platonov lightnak?

ZI: Nem, ez azért egy egészen más ügy, még ha a főszereplőt valóban Platonovnak hívják is.

MN: Azért Csehovnak csak van köze hozzá…

ZI: Persze, azért van benne Csehov, az ő figurái vannak összeterelve innen-onnan. Kicsit úgy, mint Nyikita Mihalkovnál, az Etűdök gépzongorára című filmjében.

MN: A Vadméz 1984-es első angol előadásában Ian McKellen játszotta Platonovot. Most Ötvös András fogja. Nem lehet azt mondani, hogy hasonló alkatok lennének.

ZI: McKellen nyilván aszketikusabb Platonov volt. Az azért teljesen világos Frayn darabjában, hogy itt egy korpulensebb alakról van szó. Egy iszonyatosan jó humorú, tűzrőlpattant zabagépről, aki habzsolja az életet, három nőt egyszerre.

MN: Frayn népszerű szerző, legsikeresebb darabja – a Függöny fel! – bohózat egy bohózatot előadó haknitársulatról, nem nyíló színpadi ajtóval és hasonló szerencsétlenkedésekkel. Ismerős színházi helyzetek – átélt hasonlókat?

ZI: Szerencsére nem. Életem nagy részét a kaposvári színház határozta meg, aztán egy olyan Nemzetibe kerültem, ami épp nagyon jó formába lendült, és most meg itt vagyok az Örkényben. Ami a díszletajtókat illeti, azok tapasztalatom szerint inkább becsukódni nem szoktak. Hiába csukod be tizenhétszer, akkor is kinyílik a rohadék. Kaposváron játszottuk Agatha Christie-től a Tíz kicsi négert, akkor még ez volt a címe (ma már És már senki sem címmel játsszák – a szerk.); van benne egy jelenet, amikor kint tombol a vihar – persze nem volt kint semmi, egy kellékes locsolta egy vödörből vízzel az ablakot.

Szóval a társaság a vihar miatt bent reked. Épp vendégjátékon voltunk valahol, ahol a színpad lejtett, ezért az ajtó csak nem akart zárva maradni. Halálosan ciki lett volna, ha nyitott ajtónál kell tombolnia kint a viharnak, míg mi bent whiskyzünk. Végig nekem kellett tartanom, hogy ki ne nyíljon. Ezek valós helyzetek, nincs mese, valahogy meg kell oldani.

MN: Az is egy valós helyzet – és a Patika egyik első előadása alatt meg is történt –, hogy valaki rosszul lesz a nézőtéren. A színpadon nagyban ment a laposladányi dajdajozás, miközben a nézőtéren többen igyekeztek kimenteni a rosszul lett nézőt a helyéről. Ebből a valódi drámából mit érzékeltek a színpadon?

ZI: Volt egy pillanat, amikor, azt hiszem, a leállás határán voltunk, de amikor láttuk, hogy beáll a nyugalom, legalábbis valami viszonylagos nyugalom, inkább folytattuk. A forgatókönyv ilyen esetre az, hogy az ügyeletes rendező, vagy az, aki észnél van a színpadon, ha tényleg annyira komoly a helyzet, ha már sokkal inkább arról van szó, ami lent történik, akkor leállítja az előadást. Semmi nem ér annyit, mint egy ember. A Bernhardi-ügyben egyszer hasonló okból le is álltunk.

MN: Mesélte, hogy kaposvári színészként milyen nagy élmény volt a büfében Eörsi Istvánnal pálinkázgatva őt hallgatni. Volt valami a laposladányi mulatozásokból ezekben a büféélményekben?

ZI: Nem, nem, nem. Az Eörsivel való pálinkázás intellektuális túra volt. Irodalomtörténeti és történelmi időutazás. Szó nem volt Laposladányról. Ezek a laposladányi férfiak igazi posztóagyú emberek. Azért a kaposvári büfé máshol volt.

MN: Eszébe jut néha, hogy a hatalom épp aktuális húzásáról mit gondolna Eörsi?

ZI: Nem tudom, mit szólna, és ez abból fakad, hogy dermesztően éleslátású emberről beszélünk. Borotvapenge-agyú ember volt. Mi csak okoskodunk, meg érzelmeink és indulataink vannak, neki meg volt ez is, az is, emellett pedig elképesztően látta a világot, azonnal felismerte a hantát. De Pistával nem csak a színházi büfére korlátozódott az ismeretségünk. Egyszer például három napig róttuk kettesben Stockholm utcáit. Stockholm egy dolog, de Eörsivel ketten Stockholmban lenni, az megint más minőség.

Azt játszottuk, hogy ki tud érdekesebb verset írni az adott kirakatról, ami épp elénk került. Persze esélytelen küzdelem volt. Mellette baktatva végigfotóztam a várost, nehezen viselte az ő tempója, hogy miattam lépten-nyomon meg kellett állnia. Ez az élethelyzet ihlette a „Znami kinéz minden likon, s kattan kezében a Nikon” kétsorost. Természetesen elvesztettem a versíró versenyt.

MN: Olvas magánhasználatra verseket?

ZI: Most újra „petrizek”. Nagyon elkaptak megint a közéleti versei, például a Petőfi tér melody. „Megyünk az Agyrém-térre / Tün- / Tet- / Ni!” Épp most március 15-én gondoltam erre a versére megint. Az Agyrém-tér, ahol nincs semmi. Aztán tegyük fel az üres fazekakat, főzzük meg a levegőt. És sokat jár a fejemben A kukkoló éji dala is.

MN: Nemcsak az adatott meg önnek, hogy felnőtt fejjel Eörsivel pálinkázzon, de az is, hogy kamaszon Őze Lajossal – a Megáll az idő híres kocsmajelenetében – kevertek fölött búslakodjon. Józanul csinálták végig a jelenetet?

ZI: A poharakban nem kevertek voltak. Ami nem azt jelenti, hogy ne lett volna bennünk semmi. A Szív utca sarkán, egy működő kocsmában forgattunk. Miután lepróbáltuk a jelenetet, azt kérdezi az Őze Gothártól: Érti a gyerek, hogy miről van szó? Gothár hozzám fordult, értem-e? Mire én, hogy ja, de azért nem mindent.

Mire Őze Gothárhoz: Elmagyarázhatom neki, Péter? Erre hátravonultunk a kocsma végébe. Őze keverteket kért, egyet elém tett, egyet maga elé. Ezt megittuk. Közben beszélt ’56-ról és arról, mi volt utána. Amikor befejeztük, odaszólt Gothárnak, hogy most már érti a gyerek. És akkor felvétel. Így már el tudtam képzelni, milyen a kevert íze, mert addig – 16 éves voltam akkor – soha nem kóstoltam.

Megáll az idő, Őze Lajossal

Megáll az idő, Őze Lajossal

Fotó: imdb

 

MN: Tavaly, miután a Fidesz ismét kétharmaddal nyerte a választásokat, a csalódott ellenzéki fiatalok körében előkerült a film híres mondata, a „jó, hát akkor itt fogunk élni”. Annak fényében, hogy a film az ’56 utáni viszonyokról szól, arról, hogyan darálja be Köves Dini és Köves Gábor generációját a rendszer, ez azért elég lehangoló.

ZI: Nem tudtam, hogy ez előjött. De miért is ne. Egy nyomorult satuban vagyunk, nincs mese. Egy mai fiatal nem érezhet mást, csak azt, amire abban a korszakban, amikor a film játszódik, egyáltalán nem volt lehetősége, vagy ha igen, akkor sorompót kellett szakítani hozzá. Hogy el kell húzni innen, de villámgyorsan. Ha ez marad, ha ez lesz, ami most van, nem fogok zokogni, legalábbis nem úgy, ha a fiam azt mondja egyszer csak, hogy figyelj, fater, muter, én most innen elmegyek. Mert egyszerűen itt nem lehet levegőt venni. Nem fogok csodálkozni, ha a fiam menni akar, és támogatni fogom benne. Menjél. Nem kell ebbe itt belegebedni.

Neked ajánljuk