Magyar Narancs: A Főtitkárok két évvel ezelőtt jelent meg Sajnálatos események című folytatásával együtt, és Kádár János 1946–1989 közötti „munkásságára” fókuszál. Hogyan talált rá 2019-ben Kádár Jánosra?
Spiró György: Véletlenül. A Pesti Színházban mutatták be Shakespeare II. Richárdját Tompa Gábor rendezésében, az én fordításomban. Akkoriban a Magyar Dolgozók Pártja Akadémia utcai épületéről próbáltam írni valamit. A premier után belém villant, hogy akár Kádár János is lehetne drámai hős. Elkezdtem nyomozni, igyekeztem minél több dokumentumot, történelmi munkát elolvasni, Rákosi emlékiratait és másokét, és csuda dolgokat találtam. Szinte kapóra jött a járvány, úgysem lehetett menni sehová, volt időm dolgozni.
MN: Mi okozta a legnagyobb meglepetést?
Spiró György: Hruscsov 1958-ban ki akarta vonni a szovjet csapatokat Magyarországról, és Kádár nem engedte. De azt sem tudtam, hogy Kádárnak milyen jelentős szerepe volt a Rajk-perben. Egyik korszakban sem hangsúlyozták túl.
MN: „A két tragédia közül a Főtitkároknak van több esélye, mert tizenegy színésszel előadható. Hátránya, hogy nők nincsenek benne” – nyilatkozta Spiró György a kötet megjelenése idején, és elég szkeptikusnak tűnt a bemutatót illetően. Zsámbéki Gábor a kötet megjelenése után egyből úgy érezte, hogy színre kell állítani?
Zsámbéki Gábor: A kötet megjelenése előtt olvastam ezeket a drámákat. Az ’56 utáni szakaszról szóló darabban, a Sajnálatos eseményekben a szereplők nagy száma eléggé megnehezíti a színre vitelt, de az első résszel nem lehetettek ilyen problémáim, a Főtitkárokat nyolc szereplővel is meg lehet csinálni. Igazából a téma és a műfaj volt izgalmas a számomra. Ez az ötödik Spiró-darab, amelyet rendezek, és bizonyos tekintetben eltér a korábbiaktól. Ugyancsak korlenyomat, annyiban mégis ellentétes a korábbiakkal, hogy nem kitalált szereplőkről van szó, és nem az ő életre keltésükhöz kigondolt mondatok hangoznak el. A Főtitkárok egyértelműen dokumentumdráma, amit más feladat volt megrendezni; például nem szeretek vetítést használni, egyértelműen a színészi munkát tekintem érvényesnek, és a többi eszközt – így a vetítést – távolról sem tartom olyan fontosnak. De most szükség volt rá, mert erőteljesebben akartam hangsúlyozni, hogy milyen élesen került szembe egymással az állami ideológia, az államilag irányított médiában megjelent kép, és a dokumentumok által erősen perlő valóság.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
