A novellából készült előadásban, melyet a Nézőművészeti Kft. mutatott be a Szkénében, talán még nyomasztóbban, szájbarágósabban kidomborodik, hogy nem az számít, miben különbözünk a szüleinktől, hanem az, ami hasonló bennünk. Egyrészt a rendező, Szabó Máté él azzal a kézenfekvő megoldással, hogy bizonyos szerepeket ugyanazokkal a színészekkel játszat: Moldvai Kiss Andrea a Nő és saját anyja is, Mucsi Zoltán pedig apa, férj, szerető – és terapeuta. Másrészt ez utóbbi alak, a Pszichológus erősen rátelepszik az előadásra szarkasztikus, az-a-tanulság-hogy-nincs-tanulság látásmódjával, kissé kioktató modorával együtt.
Sőt igazából ő a főszereplő: míg a novellában sokáig nem derül ki, hogy valójában ki az elbeszélő, itt az egész előadás arra a szituációra épül, amiben a Pszichológus beszélget/vallomást tesz a Nyomozónak, és a Nő életéről mesél. Karaktere is sokkal kidolgozottabb, nem az a háttérbe húzódó, objektív narrátor alkat, mondjuk egy ilyen szerepre nem is Mucsi Zoltánt kérték volna fel. Szándékosan elejtett megjegyzéseiből az ő életéről is sok minden kiderül, de leginkább az a módszere emlékezetes, amivel általános életbölcsességet farigcsál mindenből, amire a nyomozó rácsodálkozik. Úgy ül tort a reménytelenségen, hogy ő maga sem kivétel. Mucsi otthonosan mozog a Háy-szövegekben, számomra már véglegesen ő testesíti meg ennek a világnak a nagybetűs és mindenkori Férfiját a tehetetlen alkoholistától a kéjesen lihegő alfahím szeretőig.
A Nyomozó alakját még inkább ki kellett színezni ahhoz, hogy az előadásban partnere – sőt valamiképpen méltó ellenfele – lehessen a cinikus terapeutának. A Kovács Krisztián által játszott alak az a fajta törekvő fiatalember, aki egyszerre profitált az élet iskolájából és a Közszolgálati Egyetemből. Sokat látott már, de még idealista és minden érdekli. Szomjasan hallgatja a Pszichológus szavait, de van benne valami szilárd meggyőződés, és mintha ezt az önérzetet rakná helyre mindig, amikor nyomozós mozdulattal megigazítja bőrdzsekijét.
A Nő alakjához nem tett hozzá semmit a rendező, s miután lényegében csak egy médiumon keresztül tud megszólalni – vagyis ha az elbeszélő pszichológus „szót ad” neki –, bár az ő története van a középpontban, ő maga a háttérben marad. Hiányzik szerepéből a mélység, az önreflexió lehetősége és az autonómia, amiből viszont a két másik szereplőnek bőven jutott. Ebben az előadásban a két férfi viszi a prímet, úgy is mondhatjuk, ők lehelnek életet a Nőbe, aki a színpadon is hátrébb ül. Kár, mert Moldvai Kiss Andrea, aki az életben egyébként Mucsi felesége, így inkább mintha csak elszenvedné ezt a reflektálatlan létezést, és emiatt hamisnak tűnnek a hangsúlyai. Még az is eszembe jut, hogy a Nő valójában nem is ilyen, hogy ő ebben a formában nem is létezik, csak a pszichológus fejében, aki a saját téziseinek igazolására hívta elő vagy értelmezte át páciense alakját. És akkor az is lehet, hogy az élet nem is ilyen (szörnyű).
Szépen vannak elrendezve és nincsenek túlhangsúlyozva a szerepek közötti váltások, árnyalatokból lehet tudni, ki beszél, Moldvai Kiss hangszíne például élesebb és fakóbb, attól függően, hogy anya vagy lánya. Néhol össze is mosódik, egybe is csúszik a narráció és a történet maga, és csak a második mondatból derül ki, hogy ki kit játszik épp, ami csak még jobban erősíti azt a feltevést, hogy az ember mindig saját anyja is, vagy hogy minden férfiban az apját keresi.
Ezzel már lényegében majdnem mindent elmondtunk a Szkéné produkciójáról, ami nem feltétlen baj, van annak a rendezői módszernek is létjogosultsága, ami a szövegre és a színészekre bízza az előadást, és színházi szempontból nem hagy túl sok megfejtenivalót, kortárs drámák esetében sűrűn alkalmazzák. A díszlet is csak jelzésszerű: műfű és néhány művirág az élethazugságoknak, három szék a színészeknek, akik főleg egy helyben ülnek: Kovács keresztbe fonja a mellén a karját, Moldvai Kiss hevesen gesztikulál a kezével, Mucsi hanyagul hátradől. Aztán van némi mozgás, főleg a (félre)dugás mozgatja meg a színészeket. Mégsem felolvasószínházban vagyunk.
Szkéné, szeptember 13.
