Egy este – hihetetlen élmény volt – ugyanazzal a párral utaztam odafele és visszafele is a metrópótlón: szeretők voltak, csak úgy sistergett körülöttük a levegő, ahogy kavarogtak bennük az érzelmek, bizonyosságok és bizonytalanságok. Valami ilyesmi történt a nyár egyik utolsó estéjén a 2-es villamoson, csak éppen színháznak hívták. És sokkal kevésbé volt izgalmas, mint a valóság.
A „partikultúrát” középpontba helyező Dunapest Fesztivál keretében mutatta be a Dollár Papa Gyermekei a Holtvágány című kamaradrámát Ördög Tamás rendezésében. A nézők felszálltak a Jászain a 2-esre, elzötyögtek a Közvágóhídig, majd vissza, s közben egy szerelmi háromszög bomlott ki előttük két felvonásban. A történet első fele a villamoson összefutó, harmincas éveiben járó Tibiről (Rába Roland), Ákosról (Schmied Zoltán) és Juliról (Láng Annamária) szólt, a második felvonásban is velük találkoztunk, de egész az érettségi utáni nyárig mentünk vissza az időben.
Molnár T. Eszter és Totth Benedek szövege három holtvágányra beállt életet mutat be. A kronológia megfordításának köszönhetően elmélázhatunk kicsit azon, hogy valójában mennyire nincs nyitva az élet egy húszéves előtt. Abban a bulizós nyári éjszakában ugyanis szinte már minden benne van, ami a három szereplővel történik majd: a gazdag, tanulmányaiban nem annyira jeleskedő, kissé gyáva úrifiú marad az élet gyáva császára, a szegény jó tanuló a nem jól kereső lúzer, a frusztrált lány frusztrált lány. Különböző motívumok, többször elhangzó mondatok vernek hidat a két felvonás és korszak közé: kétszer kerül elő pisztoly, Juli folyton megkapja, hogy vastag a lába, Tibi azt, hogy Ákos levetett cuccait hordja, Ákost pedig többször is letahózzák.
Mi közben főleg azt érezzük, hogy ott tartjuk az ujjunkat a város kulturális életének ütőerén – mégiscsak Európa legszebbnek mondott villamosvonalán nézünk színházat – igaz, az ablakokon végigömlő esőtől ebből nem sokat látunk. (Amúgy a 4-es, 6-ost szerintem sokkal jobban átitatják a személyes történetek, ez a vonal Budapest igazi szociográfiai szívcsakrája, de értem én, kellett az előadásba a Duna, és különjáratot sem lehet akárhol rendelni.) Vagyis szépen elviszi a hátán a villamos az estét, de ezt leszámítva nem gondolnám különleges előadásnak, színházi csemegének a Holtvágányt, amely ráadásul nincs is annyira beágyazva a helyszínbe. Egy idő után talán el is feledkezünk arról, hogy hol vagyunk, hiszen nemcsak hogy bármelyik BKK-s viszonylaton, de akár a sarki éjjel-nappaliban is simán játszódhatna a történet.
Az elején még kicsit vicces volt, ahogy indulás előtt leszállították a munkából hazafelé igyekvő, BKV-egyenruhás sofőrt a szervezők. A helyükben, mondjuk, én elvittem volna őt is, biztos hozzáadott volna valamit az előadáshoz, ha legalább egy olyan utas akad, aki ide nem váltott jegyet. Aztán az előadás első felében még kicsit izgalmas volt, ahogy Láng Annamária és Schmied Zoltán elvegyült az utasok között, és mi mintegy véletlenül – amúgy fülesen keresztül – kihallgattuk a beszélgetésüket. Ekkor úgy éreztem, tényleg egy életdarabka van kihangosítva, de aztán nagyon hamar színházivá vált a helyzet, percek alatt sorsfordító vágányra áll be a történet, előkerült a pisztoly, vagyis onnantól kezdve, hogy a három szereplő elkezdett jelenetet rendezni, már nem az utastársaink voltak többé, hanem színészek, és mi a nézők. Egy röpke villamosútba sűrített ennyi drámát – megcsalást, biliborogatást, megfelelő dramaturgiai ponton kiderülő terhességet, illúziók összeomlását – nehéz nem harsány módon eljátszani, üvöltenek is a színészek az arcunkba szépen.
A második rész sokkal visszafogottabb, csöndesebb: kevesebb benne a dráma, inkább a sorsfordító pillanatok előtt, mint közben vagyunk, illetve azt juttatja eszünkbe a jelenet, hogy utólag visszatekintve tulajdonképpen minden pillanat egyformán sorsfordító, hogy sosem vagyunk annak tudatában, mikor rontjuk el éppen az életünket. A megfigyelés elmélyülése miatt ez a felvonás sokkal izgalmasabb, és a színészeknek is jobban áll a visszalépés az időben.
A két felvonás közti szünetben, amíg az „igazi” BKV-s kolléga leszáll és átbattyog a villamos egyik végéből a másikba, hogy visszaindulhassunk, az addig a hátsó vezetőfülkében tartózkodó Cuhorka Emese – egyenruhában, tányérsapkában – végigtáncol a 2-esen a Gangsta’s Paradise zenéjére. Van a mozdulataiban, mosolyában valami groteszk és ördögi mindentudás – ez a fajta szürrealitás ki is lóg az előadásból. Mintha tényleg csak ő, és legfeljebb az isten tudná, hogy merre, előre vagy hátra haladunk.
Dunapest Fesztivál, szeptember 1.
