Bár túlsúlyba került a foucault-i megalapozottságú történeti nézőpont, a tíz szöveg tematikai sokszínűsége imponáló: a szerkesztés gondolatfonala a szélsőségesen szabályozott magyar börtönöktől az akadémiai liberalizmus rejtett szabályszerűségein, a matematikai szabályok filozófiai alapú megkérdőjelezésén, a magyar helyesírás vagy a népesség szabályozásának problémáin keresztül a weimari Németország receptjei által szabályozott modern nőképig vezet. Személyessége okán is kiemelkedik Surányi László lendületes, szép esszéje Tóth Imréről, a közelmúltban elhunyt Bolyai-kutatóról. A portré a nem-euklideszi háromszögtől indul és az egyéni szabadsághoz érkezik meg. A lapszám legprovokatívabb cikkében Stanley Fish szintén a kutató személyes motivációi felől indítja politikafilozófiai gondolatmenetét, és mindjárt az első mondatban bejelenti felhőtlen örömét: "Egész életemben egy olyan álláspontot kerestem, ami senkinek sem tetszik, és most lehet, hogy meg is találtam." Annyit elárulhatunk: valóban nem fog örülni neki, aki toleránsnak tartja magát.
Az összeállítás egyetlen gyengéje, hogy túl szabályos. Fájóan hiányoznak a korábbi lapszámokban elő-előforduló, eltérő típusú szövegek: szépirodalom, interjúk, képregények. Továbbá az alapos szerkesztői munka és érdekfeszítő tartalom fényében sajnálatos, hogy a - másfél évtizede jobbára változatlan - vizuális megjelenésre és a címlapra nem fordítanak nagyobb figyelmet a készítők.
104 oldal, 1000 Ft
