Négy napja már, hogy nem ettünk, mikor Lee Van Cleef csak ennyit szólt: "Hé, barátom, itt van Sabbata!" "Zapata" - javította ki Dick, aki egyebek mellett címszereplője volt a Man with two dicks című filmnek, ráadásul közülünk ő hasonlított a legjobban az ifjú Marlon Brandóra. Az Örökmozgó előtt, az Erzsébet körúton didergett a kis csapat, bármelyik filmkritikus megmondhatja, történtek már ott cifrább dolgok is. Igen ám, de a mi emberünk, a "magyar film sírásója" inkább csöndben maradt. Csak akkor kiáltotta vígan: "Vivát, Benyovszky!", hogy az egyik palimadár Eizensteint vette a szájára, az Ogyessza és Mexikó City között feszülő keskeny hidat, amit jégcsákánnyal faragtak, kilenc lyukát géppuska ütötte. "Hol volt akkor a stáb?" - kérdezte kétségbeesett arckifejezéssel, de Lee elmosolyodott: "Tudod, Öcsi, akkoriban a Gorkij moziból egyszerűen átsétáltam a Maxim Varietébe."
Nevettünk, ha ez szóba jött, de nevettünk azon is, hogy a babakocsiban, ami majdnem halálra gázolt egy járókelőt, szombrerós csontváz kortyolta gumisüvegből a tequilát. A piros neonpaprika viszont egyáltalán nem tűnt viccesnek közvetlenül a mozi mellett a kirakatban, egy hatalmas "Megnyílt" felirat tövében. Mondom, négy napja már, hogy nem ettünk, így az olyan mexikói (tex-mex?) gyorsétterem, amilyen a Speedy Burritos, már-már az aztékok kincsének látszott. Még akkor is, ha a díszletek láttán egyértelmű, hogy Robert Rodriguez Hortobágyára érkeztünk - olcsó kiszerelésben. Tudjuk persze, hogy Guadalajara és Budapest között még a légihíd is merész elképzelés, talán nem ártott volna egy kreatívabb belsőépítészt szerződtetni. Akinek Mexikóról nemcsak a piros diszperzit, a naivok modorában falra kent bajuszkirályok és az akasztott szombrerók jutnak az eszébe. Dicséretes viszont, hogy a bútorzat minőségi áru, az pedig külön öröm, hogy van dohányzórész. Vagyis a Speedy Burritos az átlagosnál jobb "önki", ami a komfortot illeti.
A lényeg azonban a tálcázásnál dől el. A sorban állás alatt van időnk megcsodálni az üveg mögött sorakozó falatokat, de nem csak a bőség ejt zavarba, az is, hogy az egyik sarokban klasszikus gyrosrúd forgolódik. Honnan került ez ide, és vajon miért? Az sem a legszerencsésebb, hogy előbb választhatunk desszertet, mint levest, de félre a károgással, ha különben szépek az ételek, és ráadásul megfizethetők. Kukorica- és sajtkrémlevest (350-350 Ft), taco- és enchilladamenüt (1350-1350 Ft), azték marhachilit (1250 Ft) választunk, és reméljük a legjobbakat.
De az első falatok nyomán elszáll belőlünk az optimizmus, a kukoricaleves csíp, mint a skorpió, eszünkbe nem jutna róla a tengeri, a sajtkrémleves viszont annyira jellegtelen, hogy még azt sem tudnánk megmondani, mitől rossz. Az azték marhachilivel már könnyebb a dolgunk. A hús annyira száraz és rágós, hogy biztosak vagyunk benne, az alapanyag utolsó lakhelye egy idősek istállója lehetett, és ezt a különben kiváló rizs sem tudja feledtetni. Pedig ránk férne! A taco a török (!) büféket is, az enchilladát viszont mi ajánlanánk a balatoni, lacikonyhás parti őrségnek, ez ugyanis már az ő műfajuk. Nem csoda, hogy az ízetlen zöldségekkel és erős fűszerezéssel felnyomott hússal töltött készítményről egy másik Speedy, a héliumhangú Gonzales jut eszünkbe: kóstolás után ugyanis legszívesebben az ő tempójában iszkolnánk el a Burritosból.
