Mire elered az eső, a népek kohójában érezzük magunkat, és bár remek kilátás nyílik a Bazilika bejárata fölött aranyban tempózó jóistenre, annyira távolinak érezzük a szokásos Budapestet, hogy nincs az a távoli pontja a főváros közigazgatásának, ahol hasonlóban lenne részünk. Ha nem tudnánk, amit tudunk, Európában érezhetnénk magunkat.
A felszolgálás kedves és cseppet sem unott, a gulyás pedig pontosan olyan, amilyet 1190 forintért egy turistaövezetben elvárhatunk. Díjat nem adnának érte, de nem is botrányos, ezt inkább a mellé adott két szottyadt toastkenyérről mondhatnánk, ami már csak azért is érthetetlen, mert pékségből tényleg nincs hiány a belvárosban sem. De ez csak mellékszál (-íz?), a gulyás tényleg ehető, sőt idegen száj különlegesnek is értékelhetné. Ugyanezt nem mondhatjuk el a spenótos-rikottás lasagnéról (1490 Ft), ami voltaképpen felmelegített készétel, annak viszont roppant szerény, noha friss saláta meg olajbogyó is került mellé. Olyan érzésünk van, hogy minden eleme, még a tészta is porból készült, így minden erőnkkel próbáljuk elterelni a figyelmünket, ami egy ilyen közegben szerencsére nem olyan nehéz. És bár kötelességből még bedobunk egy nyilvánvalóan gyári jégkrémet (990 Ft), öt perc múlva már csak az jár a fejünkben, hogy vajon miért nevezik Montmartre-nak a helyet, ha a dekoráció egyértelműen a hősmetált játszó Manowar együttesnek állít emléket.
