rap: Hogyan gyarapítják a repertoárt?
MR: Néhány kottával kezdtünk. Később rengeteget kutattunk kottaarchívumokban, könyvkereskedésekben, és a bolhapiacokon is lemezekre, kottákra vadásztunk. A hanglemezgyűjtők is sokat segítenek. Szerencsére ismerek néhány megszállottat, akik a 20-as, 30-as évek slágereire specializálódtak, és szinte valamennyi korabeli felvétellel rendelkeznek. Érdekes volt megfigyelnem, hogy az I. világháború utáni német kuplék, sanzonok és dalok rengeteg közéleti és politikai utalást is tartalmaztak. Többek között Erich Kästner, Kurt Tucholsky és Frank Wedekind is írt dalszövegeket. Számos kabarettista és sanzoníró végül száműzetésbe kényszerült, mert Hitler nem tűrte a rendkívül ironikus dalszövegeket. Alkalomadtán én magam is szerzek zenét: a Kein Schwein ruft mich an (Egyetlen disznó se hív fel) című sláger zenéjét és szövegét is én alkottam. Ez hozta meg az áttörést: 1992-ben pimasz és újszerű volt, ahogy frakkban kisétáltam a színpadra, majd selymes hangon a disznó és a malac szavakat használtam.
rap: Éneklés közben szinte mozdulatlanul áll a színpadon.
MR: A kevesebb több. Teljesen tudatosan viselkedem ennyire visszafogottan a színpadon. Annyira erősnek és érzelemdúsnak tartom a dalok szövegét, hogy túl sok lenne, ha gesztikulálnék is, vagy folyton a szívemhez kapnék. Nem akarok a személyes érzelmeimmel tolakodni: hagyom, hogy a publikum a szöveg hallatán a saját bánatát, melankóliáját vagy éppen vidámságát élje át újra. A brechti songokat is hasonló, elidegenítő effektusokkal adják elő a színészek. Úgy érzem, működik az elgondolásom: a távolságtartás miatt sokkal intenzívebben kihallik a finom irónia és melankólia a szövegekből.
