A helybéliek előszeretettel idézett mondása szerint Isten jókedvében teremtette Tokajt. A vasútállomásra azonban mindebből vajmi kevés jutott, hisz az épületről is csak az mondható el, hogy amikor majd' 20 éve Tokaj visszakapta városi rangját, akkortájt felújították.
Az állomásra befutó vonatból annyira mocskosnak, réginek és olvashatatlannak látszik a hajdan bizonyára kék alapon sárgával írt tábla, hogy inkább az állomás-épületen keresi az informális kapaszkodót az ide érkező. Biztosra mégis inkább csak azután mehet, hogy az ellenkező oldalon, az új pincesor után feltűnik a hegy lábánál emelt, szüretelőket imi-táló rozsdás vasszerkezet (emlékmű?). Az évtizedek alatt vöröses-szürkére használódott peronon végigsétálva az állomásépületig tartó 100 méteres utat persze feltűnik, hogy a háromemeletes, zömök toronyra függőlegesen, a főbejáratként használatos két-szárnyú ajtó fölé pedig vízszintesen írták ki: Tokaj.
Az egyszintes, hosszúkás
épület pókhálókkal "díszített" falai láttán elképzelhetetlen, hogy a világörökség territóriumába ér-keztünk. Az állomásépület a már említett háromemeletes bástyától eltekintve amolyan kisvárosi min-tára épült: a személyszállításhoz szükséges infrastruktúra, az irodák és a raktárhelyiségek is egyetlen hosszú sátortető alatt vannak. De utána már "nagyzolósra" vált az állomás, mert a két helyiségbe vezető három ajtó felé négy magyarázó táblát is tettek. De a nemdohányzó váróba nyíló két, egymástól pár méterre lévő ajtó közül csak az egyiken van kilincs. Dohányzó váróterem viszont egyál-talán nincs, bár erről csak oda-bent, az egyik félreeső falra szerelt üvegszekrényből tájékozódhat az ember: "A várótermekben a nemdohányzók védelme érdekében dohányozni, cigarettát szívni tilos!" - közli a felirat.
Az üvegfalú váróteremből, a toalettből, a műmárvány járólapos, faberakással díszített falú előtérből jelentős részt lefarag
a leláncolt "Resti büfé",
bár a bérlésre és működtetésre reménytelenül hirdetett kocsma senkinek sincs útban. A jegypénztárban többnyire a kirándulók vagy a diákok pénze csilingel - a pénztáros szerint manapság egyre halkabban.
Hiába, régen volt 1967, amikor még az országos menetrend is szalutált a városnak. Akkor indult a Tokaj expressz, az ország, de legalábbis a keleti régió első "kváziintercityje", ami ráadásul (majd' 40 éve!) több mint 10 perccel kevesebb idő alatt jutott el a Keletiből Nyíregyházára, mint ma. Persze ehhez az is kellett, hogy csak Miskolcon, Szerencsen és Tokajban álljon meg, Hatvanban, Füzesabonyban ne.
Hogy miért állt kerek egy percig a poros kisvárosban, és hogyan lett Tokaj a névadója az expressznek, az állomáson már senki sem tudja. A folklór szerint valami po-litikai fejes itt lakó szeretőjéről (másnál: anyósáról) szóló történet állt a háttérben, de bizonyítani senki sem tudja. A forgalmistának nem is ez a lényeg, hanem hogy a Szerencsről Nyíregyháza felé közlekedő vonatok közül naponta harmincnál is több megáll itt, mielőtt átkelne a Tiszán.
Az állomásépület mellett csupán egy rozsdamarta 424-es gőzös. A városba lejtő járda fölé emeltek ugyan egy
fél székely kaput,
de ez is inkább kétségbe-, mint zavarba ejtő. Mintha azt jelezné, hogy az állomás kívül esik a városon, s ez tán arra is magyarázat, hogy a tudatos és látványos városfejlesztésért Hild-éremmel kitüntetett, idegenforgalomra berendezkedő Tokajban a vasút-állomást miért hagyják lassan elsüllyedni az államvasutakra jellemző depresszióban.
