Rosszabb napon azt gondolhatja a gyanútlan utas, hogy a sülysápi személy soha nem hagyja el a fővárost. Igaz, viszonylag hamar megtörténik a határátlépés, de aztán ismét felbukkan a Budapest tábla. És érvényes marad Rákoshegyet elhagyva is, pedig az ablakból kinézve immár csak azt az unalmas pusztaságot láthatjuk, amit bármelyik magyar vasúti pálya mentén. Az is tipikus, hogy szinte a semmiből felbukkan egy falu a pálya bal oldalán. Csakhogy ez még mindig Budapest XVII. kerülete, neve is van: Rákoskert.
Település születik
A városrész történetének megismeréséhez nem kell visszamennünk évszázadokat, elég, ha megjegyezzük ifjabb báró Schell Gyuláné sz. Antos Ilona nevét, aki az 1920-as évek végén - rossznyelvek szerint, hogy a báró adósságait rendezze - hozzálátott földjének felparcellázásához. A művelet annak ellenére remekül sikerült, hogy a megvalósítás épp a gazdasági válság idejére esett. Ám a sikerhez nemcsak befolyásos pártfogókra, de furfangos megoldásokra is szüksége volt. Az még hagyján, hogy a bárónő - afféle "beetetésként" - tíz telket ingyen adott azoknak, akik vállalták, hogy két éven belül házat építenek rá, viszont az eljárás, ami Rákoskert bekapcsolását jelentette a vasúti forgalomba, valóban példátlan. Persze kellett ehhez némi szerencse (az újszász-szolnoki vasútvonal közelsége), illetve sok-sok pénz (szinte "aranyáron" sikerült csak megszerezni a parcellázni kívánt földek és a vasútvonal közötti 10 kat. hold területet), ám úgy tűnt, a "település" megszületését nem gátolhatja semmi.
Tulajdonképpen a leendő Rákoskert első épülete lett az akkor még bizonytalan státuszú vasúti megállóhelyre az 1933-ban saját pénzből felhúzott állomás, ami ahhoz képest, hogy a menetrendben csupán feltételes megállóként szerepelt, igen komfortosnak volt mondható, hiszen fűtött váróteremmel, pénztárral és mellékhelyiségekkel is felszerelték. A bárónő úgy egyezett meg a MÁV-val, hogy ha egy tucat utas rendszeresen ide érkezik vagy innen indul, akkor "rendes" megállóvá minősítik át. Erre 1937-ben került sor, állítólag annak köszönhetően, hogy tizenkét, cseppet sem dühös felbérelt embernek az volt a dolga, hogy folyamatosan a Keleti pályaudvar és Rákoskert között ingázzon.
Ám mire a "privát" állomás állandósult, valószínűleg nem is volt szükség a bérutasok munkájára; 1934-től kezdődően egyre-másra érkeztek a "telepesek", s az évtizedfordulóra már komolyan felmerült annak a lehetősége is, hogy a közigazgatás szerint Rákoscsabához tartozó Rákoskert valóban önálló településsé váljon. Piac, iskola, több vendéglő és szaküzlet nyílt, s ha nem tör ki a világháború, elképzelhető, hogy sorsa Pestújhelyéhez hasonlóan alakul (lásd: Szellemtelep, Magyar Narancs, 2000. március 16.), és az itt lakók mindent megtesznek azért, hogy függetlenné váljanak. Csakhogy a háborút követően már szó sem volt ilyesmiről: 1950-ben Rákoscsabát - Rákoskerttel együtt - hozzácsapták Nagy-Budapesthez.
A vonat a "pestiség" ellenére még sokáig szinte az egyetlen közlekedési eszköznek számított. Az ötvenes években állítólag elég gyakori volt a közelharc a reggeli munkásvonatok utasai között, hogy egyáltalán fel tudjanak szállni a zsúfolt szerelvényre. A lépcsőn vagy tetőn utazástól a pofozkodásig terjedő, gyakran életveszélyes manőverek közepette persze senki nem gondolt arra, hogy mindez hamarosan véget ér: a hatvanas években már egyre gyakrabban jött a "kékbusz", később a saját autó, s emiatt jócskán megcsappant a vonaton közlekedők száma.
Vasárnap délelőtt rajtunk kívül nem száll le senki a vonatról. Huszonegy perce hagytuk el a Keletit, mégis olyan érzésünk támad, mintha a világ végére érkeztünk volna. Jobbra a már emlegetett, végtelenbe nyúló földek, balra jellegzetes MÁV-kőkerítés mögé bújva, a fák lombjának ölelésében takaros állomásépület, Schell bárónő sem álmodhatott szebbről. Egyéb látványosság nemigen akad, ha csak az épület előtt parkoló metálzöld (!) Trabant kombit nem tekintjük annak. Szépséges, ahogy megcsillan rajta a tavaszi nap fénye, de még ennél is szebb a platánok övezte széles fasor, amit Rákoskerti (egykor Mátyás király) sugárútnak hívnak. Sehol egy lélek, viszont mindenütt példás rend és tisztaság. Szinte hihetetlen, hogy Budapest egyetlen "táblás megállóhelyén" állunk, ami ugyebár a "vasútállomás-hierarchia" legalja, a hivatalos meghatározás szerint: "Ezeken csupán a peron épül meg. Szolgálati helyiség, váróterem, melléképületek általában nincsenek, a jegykiadás a vonaton történik."
Megszabadult tőle a MÁV
De akkor mi ez az állomás? Nos, azt kell mondanunk némi pátoszszal, hogy a civil összefogás példaértékű létesítménye. 1993-ban a MÁV ugyanis lemondott róla - ekkor minősítették át "táblássá" -, szélnek eresztették személyzetét, majd egyszerűen úgy hagyták. A hagyományokhoz híven megkezdődött a széthordása, a romok között állítólag meglehetősen kétes elemek vertek tanyát. A korabeli felvételeken jól látszik, hogy tényleg alig maradt valami az épületből. A visszaemlékezések szerint a falon a menetrend helyett "drogárjegyzék" szerepelt, amit ma már persze nehéz elképzelni. De hát azt sem könnyű, hogy az 1995-ben bejegyzett Rákoskert Vasúti Közlekedéséért Alapítvány alig három év alatt teljesítette azt, amiért létrejött: felújította az épületet. Azóta Rákoskerti Kerékpáros Centrumnak hívják, s voltaképpen turistaházként működik. Elvileg ugyan semmi köze a vasúthoz, a gyakorlatban azonban (ingyenes kerékpártároló, szállásdíjkedvezmény a vonaton érkezőknek, utastájékoztatás stb.) jóval több szolgáltatást biztosít, mint néhány hivatalos MÁV-állomás.
