1907 körül vált hivatalosan is Rákosrendezővé, a MÁV a terület teljes elfoglalásával voltaképpen a Nyugati pályaudvar teherszállítással kapcsolatos, meglehetős mocsokkal és zajjal járó elfoglaltságait szervezte ki. Virágkora - ha lehet ilyet mondani - az első világháború végéig tartott, addig valóban nagyon komolyan fontolgatták, hogy itt építik meg Budapest egyik "nagykapuját", a már személyforgalomra is alkalmas északi központi pályaudvart, amely a hasonló adottságokkal rendelkező "délivel" együtt az összes, Budapestre érkező vonat fogadására alkalmas lett volna.
Trianon után azonban nemhogy központi pályaudvar nem épült itt, de az addigi tevékenység is korlátozódott. Évtizedek teltek, míg olyanná vált, amilyennek az idősebbek megismerték: füstös polippá, száz vágánnyal, olajos földdel, mindent túlélő növényzettel. Rákosrendező a hetvenes évek elejéig - a közúti árufuvarozás győzedelmeskedéséig - a magyar vasúti közlekedés egyik legfontosabb terepe volt, nem csoda, hogy közben Budapest egyik legocsmányabb tájsebévé változott.
A daliás időkre ma már legfeljebb a felszedett vágányok nyoma, a gurítódomb maradéka emlékeztet. Kibelezett épületek, döglött tehervagonok, rengeteg szemét. Mintha roncstelep működne egy csupán két oldalán bekerített telken. Autóalkatrészek és száradó ruhák - ezt leszámítva, ha északról, az ijedtében föld alá búvó Rákos-patak felől közelítünk, sokat kell menni, hogy bárminemű életjelet felfedezzünk. Tulajdonképpen csak a rozsdálló gyalogos-felüljáróról érdemes megemlékezni. Itt ugyanis a legendás magyar barkácsvirtus a szokásostól eltérően nem öncélú, hanem valóban a közt szolgálja: gondos kezek a meredek lépcsőre fordított sínszálat illesztettek, hogy könnyítsenek a kerékpárosokon. A biciklivel így nem kell lépcsőzni, fel lehet tolni a sínvályúban.
Innen legalább egy kilométer az állomás, addig csak a felszedett sínek nyomai meg a gaz. Úgy tudjuk, szabadidőparkot álmodtak ide ("a Városliget meghosszabbítása") az egyik legnagyobb fővárosi barnamezős beruházás keretében, de valószínű, hogy még a tulajdonviszonyok sincsenek tisztázva. Meg aztán ki tudja, miféle szellemek szabadulnának ki, ha megbolygatnák a talajt?
Az IFA teherautó roncsának még rendszáma is van, a tőle nem messze álló személykocsiról viszont csak hosszas vizsgálódással állapítható meg, hogy valaha Alfa Romeo volt. Régebben az ilyesmi (ti. a szétlopás) is valószínűleg nagyvonalúbban ment, ennek igazolására a feketepiacon ma is használatos "leesett a vonatról" kifejezést lehetne példaként hozni. De mindent azért nem tudtak ellopni. Ha így lett volna, egészen biztos, hogy nem működne, talán nem is létezne az ipari műemléknek beillő sorompó-gyűjtemény Rákosrendező ismertebb, belvároshoz közelebb eső kapujában. A látvány nem csak a málló vakolatú állomásépület, a rozsdás oszlopok vagy a macskakő miatt idézi a régmúltat: a háromszoros vasúti átjárónak csupán az egyik eleme - amire "10 percen túl is zárva tartható" feliratot szereltek - automata, a másik kettő mozgatásához emberi erőre van szükség. Néha még az igazi baktert is megtekinthetjük. Egyszerre ugyanis csak egy sorompót tud leengedni, így hát a tilos jelzésnél személyesen kell beállnia a kereszteződésbe.
"A kulcs a büfében!" Ez már a vécé bejáratához illesztett vasrácson olvasható. Rendes ajtó viszont egyáltalán nincs, a börtönökben lehetnek hasonló mellékhelyiségek. A kulcs tehát a büfében, melynek a neve: Manó. Hullámpalás, sörkertpados kocsmáról van szó, igen nyomott árakkal, utasok helyett törzsvendégekkel, akik szinte egytől egyig kiszuperált sportolónak látszanak. De az igazi meglepetést az jelenti, hogy konyha is van, pár száz forintért sertéspörköltet, gulyást, milánói makarónit kínálnak. Meg tarhonyát. Egyébként úgy tűnik, hogy a Manó büfének nagyobb a forgalma, mint a vasútállomásé, de ebben nincs semmi különös: több száz métert kell megtenni az állomástól, míg a legközelebbi BKV-megállóig eljutunk, ahol nem túl gyakran közlekedő járatokra lehet átszállni.
De tudjuk jól, hogy mostanában a MÁV mindent megtesz az elővárosi közlekedés népszerűsítéséért. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a "személyes" Rákosrendező kissé megváltozott, legalábbis annyiban, hogy az állomás peronjára díszburkolat került. Csakhogy ezzel a szépítkezés végét ért, az újszerű bordó-szürke idomokon kívül semmi más nem akad, ami az utasok komfortérzetét növelné. Egy újságosbódé maradványa, néhány kopott pad meg egy konténer, ami valószínűleg a forgalmi iroda, mivel az állomásépület emberi tartózkodásra alkalmatlannak tűnik. A váróterem nyitva áll, de senkinek nem ajánlanánk, hogy hosszabb időt töltsön itt. Orrfacsaró bűz, összefirkált falak és padok. De miért világítanak a neoncsövek fényes nappal?
