Tranzit

Milyen lehet a vasútállomás ott, ahol egy szappanoperai amorózó a mûvelõdési ház igazgatója (Gyere ki a müvház elé!, Magyar Narancs, 2001. szeptember 27.), alkalmanként pedig Sisi-hasonmásversenyt (Játék a kastélyban, Magyar Narancs, 1998. augusztus 27.) rendeznek?

Sorozatunk elsõ részében - mielõtt nekivágnánk a nagyvilágnak - az egyik legjelentéktelenebb fõvárosi állomást kerestük fel, és persze meglepetést arattunk.

A hajósmunkáról két dolog jut az eszünkbe: rettentõ keményen kell dolgozni, és nagyon komolyan megfizetik. Tulajdonképpen mindkét állítás igaz.

Az állami támogatással indult, de a központi támogatások szüneteltetése alatt is lankadatlanul zajló fürdõfejlesztések koncepcionális, gazdasági, területfejlesztési és környezetgazdálkodási kérdéseket egyaránt felvetnek.

Mivel Magyarországon nincs kiforrott szokásjog arra nézve, hogy egy-egy koncertre, elõadásra, fesztiválra kinek jár tiszteletjegy, és kinek kellene az élményért magának fizetnie, a házigazdák jelentõs harcokat vívnak, és gyakran veszítenek. A szervezõk mumusai a semmibõl felbukkanó "cimborák", a sajtómunkásnak álcázott kóklerek és a találékony partizánok is.

Manapság egyre több szó esik a környezetvédelemrõl: kisfilmek reklámozzák a szelektív hulladékgyûjtést, az általános és középiskolákban megjelentek a környezettudatosságra okító tankönyvcsomagok, az újságok internetes kiadásai zöldoldalakat listáznak a menüjükbe.

Immár tizenkettedik alkalommal rendezték meg a legendás hírű Kelenvölgyi Autómodell Kiállítást a gyermeklelkű felnőttek nagy örömére - a tárlat húsvéthétfőig tart nyitva. A mecsbokszokat megtekintve bebizonyosodott, hogy a mi szemünkben - regresszív személyiségünknek hála - egy piros Ferrari több körrel marad le a Zaporozsec vagy a farmotoros Ikarus mögött.

Idén november elején röppent fel a hír, hogy a magyarországi kínai piacok legnagyobbika, a Négy Tigris, ismertebb nevén a józsefvárosi piac bezár. A terület tulajdonosa, a MÁV - úgy tűnt - valóban kész súlyos csapást mérni a magyarok legnagyobb távol-keleti divatdiktátoraira. Ám a lépés komoly érdekeket és még komolyabb vagyonokat érint.

Nyár elején adták át a Margitszigetet ölelő futósáv első, 3,2 km-es szakaszát, a 192 millió forintból megvalósított fővárosi beruházás azonban vegyes fogadtatásra talált. Az ott edző atléták és trénereik például nagy ívben elkerülik az izületek kímélésére lefektetett gumicsíkot, szerintük a pudingszerűre sikeredett matéria lefékezi a mozgást, rendszeres használata pedig egészségtelen lehet. Az illetékes hatóság nem tud arról, hogy a pályába épített termék használatára építőipari-műszaki engedélyt kértek volna.

Három évvel ezelőtt kicsivel több mint kétmillió külföldi turista látogatott Bulgáriába, és több mint egymilliárd dollárt hagyott az országban. Akkor, tehát 2000-ben a legtöbben Németországból, a skandináv államokból, Belgiumból, Hollandiából, Angliából és Oroszországból tették tiszteletüket a balkáni országban. A helyzet azóta fokozódik. Sokkal többen sokkal többet költenek Szófiában, Várnában, Burgaszban, mint az ezredfordulón. Nekik tehát jó, nekünk nem eléggé.

Közel köreimből hallám rendre, archaizálok: hogy nekünk a történelmet "így" tanították! Értsd, hamisan. Magam szűkebbre fontam a kört, körömfontsággá (lásd Kosztoláyn: ha nincs rá más mód, körömköltészetet kell csinálni! mondom, Mágus volt a Kosztoláyn, látnok) jaj, böff, hogy történelmet egyáltalán tanítanak.

Újabban - mire ez megjelenik, talán már nem is - a Lágymányosra járok, nemrég elképzelhetetlennek tartottam. Cipőboltok kirakatát nézem, vettem is egy pár vietnami lábbelit, dehogy papucs, zordul zöldes-szürke, elöl kocka merevség, megbarátkoznunk órák dolga volt. A "Napalm", így hívom, merthogy nappal hordom, naná, nem éjjel. Éjjeliben nem utazom. Bár nemrég, ahogy lábam kiment a jégen, bizony, míg össze nem küzdöttem magam, hogy talpra gyötrődjem, nehogy emberkézre kerüljek - mentők, bármi kedves, sebészem -, egy éjszaka biliznem kellett, így is mellément néha. Kosztolányitól gyakran idézem ezt: hogy izmaim lazulnak. Nekem az ülepemnél. Ennek minden kártékony következményével, nyílt utcán akár. Egy öreg ember, moi, roi, én vagyok. Ha ezt így mondom, nyilván senkivel sem akarom innen folytatni a beszélgetést. Viszont mit szégyelljem?

Hogy Horvátország közútjain - mondjuk, bármelyik határátkelőtől a tengerpartig - gyakorlatilag összefüggő a kocsisor, arról naponta jönnek ez idő tájt hírek, de talán akkor sem árulunk el különösebb újdonságot, ha hasonlókat közlünk Prágáról. A turisták által preferált Vencel tér-"városi tér-Károly híd-Vár gyalogos viszonylat a szezon eleje óta többé-kevésbé mozdulatlannak mondható, meg nem erősített híresztelések szerint egy német turistacsoport a mondott Vencel térről indulva előbb érte el a nyugdíjkorhatárt, mint a Károly hidat.

Hajszálpontosan érkezik. Magas, kisportolt testalkatú. Ruhája igényes: márkás ing, különleges farmer, méregdrága cipő. Zselézett haj, frissen borotvált, határozottságot és elszántságot tükröző arc, kemény, hideg tekintet. Messziről jött ember azt mond, amit akar: állításait nem állt módunkban, de nem is akartuk ellenőrizni. Története az esetleges túlzásokkal együtt is tartalmazza azokat az információkat, amiket nem hagyhatunk figyelmen kívül, ha magunkra és a korunkra gondolunk.