Lakókocsiparkok Hollandiában - A helyben járás szabadsága

  • Bérczes Tibor
  • 2009. október 22.

Tranzit

A holland települések szélén gyakran látni lakókocsiparkokat. Az ilyen, ma már többnyire víz-, gáz- és csatornahálózattal ellátott kolónia voltaképpen egy hosszú vándorút végállomása.

Mint bárhol a világon, Hollandiában is a "kezdettől fogva" éltek nomád életmódot folytató emberek, akik onnantól kezdve jelentettek problémát, amikor az egységes nemzetállam létrejöttével az állam megpróbálta mennél pontosabban nyilvántartani polgárai lakóhelyét és pénzkereső foglalkozását. A magukat "az út fiainak" nevező nomádokra - bár ezt a réteget nem kizárólag ők alkották - a 19. század második felében a "cigányok" gyűjtőnevet ragasztották, és a polgárok többsége még mindig így nevezi az egykori vándorok lakókocsiparkokban élő utódait.

Itt állunk

Maga a lakókocsi a tizenkilencedik század végén jelent meg, amikor a "nomádok" komfortosították lovas kocsijukat, és éjszakára már nem fogadókban, csűrökben vagy épp szénakazalban hajtották álomra fejüket. A többnyire kereskedésből élők megrendszabályozására az 1918-ban hozott "lakókocsitörvény" tette az első komolyabb kísérletet, amely kimondta, hogy minden település köteles kijelölni egy helyet, ahol ezek a meghatározott méretű és minőségű kocsik "parkolhatnak". De azt is rögzítette, hogy egy család a maga által önkényesen kiválasztott helyen legfeljebb 48 órán át tartózkodhat, és annak leteltével a település távozásra szólíthatja fel vagy kényszerítheti a szabályszegőket. Bár ezzel az állam a korábbiakhoz képest korlátok közé szorította a vándorlást, a II. világháború előtti időszak a vándordinasztiák visszaemlékezéseiben egyfajta paradicsomi állapotként jelenik meg.

A háború után ugyanis az állam tovább korlátozta a szabad vándorlás jogát, majd az 1968-ban elfogadott újabb "lakókocsitörvénnyel" kategorikusan be is tiltotta. De még ennél is tovább ment, mivel az addigi sok kicsi tábort 50 nagyobb parkba sűrítette össze. Bár nyíltan nem mondták ki, a törvény készítői és elfogadói abban bíztak, hogy idővel megszűnik majd ez a nehezen megfogható és néha nehezen kezelhető réteg. A folyamatot azzal szerették volna felgyorsítani, hogy az újonnan létesített parkokban csak olyanok kaphattak "letelepedési engedélyt", akiknek már elődeik is vándorló életmódot folytattak, vagy akik beházasodtak a családokba. Reményeikben azonban minden tekintetben csalatkozniuk kellett. Egyrészt mert az orvossal, rendőrrel, szociális munkással ellátott táborokat a vándorok kényszerlakhelynek, rezervátumnak tekintették, és minden eszközzel igyekeztek megőrizni korábbi szokásaikat és kívülállásukat, másrészt a jó szándék motiválta külső beavatkozás azzal a következménnyel járt, hogy e parkok lakóit a vándoréletmóddal együtt gyakran hagyományos kereseti lehetőségeiktől is megfosztották, és ezáltal segélyfüggővé tették. Ráadásul a legalitás határát súroló vagy azt átlépő tevékenységek is a lakókocsiparkokban koncentrálódtak. Az elégedetlenség, a bűnözés elterjedése és a szociális problémák miatt fokozatosan enyhítettek a szigorú szabályokon, ami azt eredményezte, hogy új, jóval kisebb parkok sokasága létesült - spontán módon. A kilencvenes évek közepén a törvényt végleg visszavonták. Napjainkban a parkokban álló lakókocsik a jog szerint ugyanolyan építményeknek számítanak, mint a hagyományos házak - más lapra tartozik, hogy a bennük lakók még mindig nem azt mondják, hogy "itt lakunk", hanem hogy "itt állunk" -, és a helyi önkormányzatnak kell intéznie a lakókocsiparkokkal kapcsolatos ügyeket és teendőket. A mai problémák nagy része azonban éppen ebből fakad. Sok önkormányzat ugyanis legszívesebben megszabadulna lakókocsiparkjaitól, és legfeljebb akkor szánja rá magát bármilyen intézkedésre, ha már komoly probléma adódik. Jó példa erre a Maastricht melletti Vinkenslag park esete. Az 1975-ben létesített, a belga és a német határ közelében álló lakókocsipark idővel Európa legnagyobb használt- és lopottautó-telepévé nőtte ki magát. Amikor hosszú tűrés vagy inkább halogatás után végre lépett a város, már a rendfenntartó erők segítségét is igénybe kellett vennie. A Maastrichtban észlelt "szabálytalanságok" együtt vagy külön-külön időnként más parkokban is előfordulnak. Csak néhány a legjellemzőbb és a legsúlyosabb illegális tevékenységek közül: vadkendertermesztés, kábítószerrel és mindenfajta bizonytalan eredetű áruval való kereskedelem, illegális prostitúció, áramlopás, engedély nélküli építkezés és adóelkerülés.

Szabadságon vannak

Ennek ellenére a holland szociológusok többsége szerint a parkok jellegét nem a bűnözők határozzák meg, de hozzáteszik: az itt lakók a szabadság határait a polgári törvénykönyvnél általában tágabban és lazábban értelmezik. Ha az ember betéved egy lakókocsiparkba, és szóba elegyedik valamelyik lakóval, kétségtelen, hogy a szabadság szót az átlagosnál gyakrabban hallja. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy betévedni minden további nélkül betévedhetünk, de szóba elegyedni valakivel nem is olyan egyszerű. Amikor életemben először ismerős és különösebb előismeret nélkül besétáltam egy ilyen parkba, és interjúalanyokat keresve véletlenszerűen bekopogtam néhány házba, abban a kettőben, amelyben ajtót nyitottak, felháborodással fogadtak, mert állítólag épp akkor zavartam őket, amikor halott volt a háznál. Kapcsolatteremtési nehézségeim viszont részben már arra is magyarázatot adnak, miért nincsenek egész pontos adatok a parkokban lakók létszámára vonatkozóan, noha Hollandia olyan ország, ahol - például a temetőkben - még a fáknak is azonosító számuk van. A kutatók által készített becslések abból indulnak ki, hogy közel ezer településen összesen mintegy 9 ezer lakókocsi áll, így a bennük lakók száma valahol 30 és 40 ezer között lehet. Ehhez még érdemes azt is hozzátenni, hogy a mai kutatónak és hivatalnoknak már könnyebb dolga van, mint korábban, mert még öt éve sem számított ritkaságnak, ha egy parkban minden lakó azonos házszám alatt lakott. És a keresést még ma is megnehezítheti, ha a - mondjuk önkormányzati hivatalnoknak látszó - idegen valakitől útbaigazítást kér. Az anonimitást preferáló egykori helyzet előnyeit egyik beszélgetőtársam, a Nieuwekerk aan de Ijssel melletti parkban lakó Henk a maga példájával világította meg. Válás után időre volt szüksége ahhoz, hogy kocsiját és egyéb ingóságait anyja nevére íratva kimenekítse magának. Ezért nem verte nagydobra, hol lakik, és nem háborodott fel azon, hogy nem kapott személyre szóló házszámot. Egy közszájon forgó anekdota szerint egy parklakó első kérdése az ott járkáló idegenhez általában ez: "Ugye nem engem keres?"

Hét évvel ezelőtt Henket nemcsak az anonimitás lehetősége vonzotta ide, hanem az is, hogy ezt a típusú lakhatást tudta megfizetni. A körülbelül 40-50 négyzetméteres lakókocsiért és a körülbelül kétszer akkora telekért - az átlagnál kisebb - évi 2600 euró bérleti díjat fizet. Parktársa, Claire, aki megvette a hasonló méretű ingatlant, a kocsiért 60, míg a telekért 40 ezer eurót fizetett. (' a vásárlást azért tudta megengedni magának, mert nagypolgári családjától, melyben a kötetlen munkák és a szokatlan lakhelyek iránti vonzalma miatt fekete báránynak számított, nagyobb vagyont örökölt.) Ehhez jön még a rezsi, ami ugyanannyiba kerül, mint máshol (feltéve, ha a lakó legális fogyasztó). A közbiztonságot mind a ketten dicsérték, sőt azt állították, hogy akár nyitva is hagyhatják a lakásuk vagy a kocsijuk ajtaját. Ez utóbbit Claire még azzal is kiegészítette, hogy a parkban élő zűrös alakok miatt a betörők inkább elkerülik a parkokat, mivel "jobb a békesség".

Lecsúszottak

Jan Pieter Janse hosszú ideje közvetít a parkok lakói és az önkormányzatok között. Mivel évtizedeket élt lakóhajón, az előbbiekhez érzelmileg jóval közelebb áll. Véleménye szerint e lakóközösségekben még mindig működik egy belső hierarchia, az "őshonos" családok szava döntő lehet a vitás kérdésekben. Ezek a családok, melyek egymás szomszédságában, többnyire egy-egy "utca" elején laknak, a park életéről naprakész információkkal rendelkeznek. Régen kizárólag egymás közt házasodtak, és még ma is óvatosak a "külsőkkel" vagy épp a "vegyes házasságokkal". A bérlő vagy tulajdonos, ha akarja, ha nem, a lakókocsiparkban egyfajta társadalom része lesz, de az is csak akkor, ha ismeri és hallgatólagosan elfogadja a hierarchiát, és betartja az itteni viselkedési szabályokat. Aki a családok valamelyikénél tett bemutatkozó látogatáskor elfelejti levenni a cipőjét, kritizálja a giccses dísztárgyak valamelyikét, vagy nem dicséri elég hangosan a kávét, még akkor is rossz eséllyel pályázik az ottani életre, ha - ahogy az általában lenni szokott - nem a családok, hanem az önkormányzat vagy esetleg külső befektetők a telek tulajdonosai.

Janse épp e hatalmi hierarchia fennmaradásával és erejével magyarázza, hogy a hatvanas évekbeli "gondolkodásmód- és életforma-forradalom" után miért nem alakultak át a lakókocsiparkok az alternatív lakó- és életformák új központjaivá. E magyarázat szerint azok, akik akkor hátat fordítottak a bevett polgári mintáknak és az átlagnál több kreativitással rendelkeztek, nem illettek bele ebbe a - például a család helyét és szerepét illetően még a külvilágnál is hagyományosabb és merevebb - rendszerbe. Éppen ezért, ha nem volt annyi pénzük, hogy egy régi gazdaságot vásároljanak maguknak, többnyire a lakóhajókon kötöttek ki. Bár korábban a hajós világ is zárt közösséget alkotott, a hetvenes években nyitott kifelé, míg ugyanez a lakókocsiparkok esetében nem következett be. Míg a lakóhajókon feltűnően sokan folytatnak művészi és kreatív tevékenységet, a lakókocsik inkább a perifériához közeli emberek gyűjtőhelyei lettek. Nem csoda, hogy az átlag holland szemében a lakóhajó a polgári szabadság, a lakókocsi viszont a társadalmi lecsúszás jelképe lett. A vízen lakást új kreatív lakóformaként az állam és az önkormányzatok is elfogadták és támogatják, a lakókocsiparkokkal szemben viszont - finoman fogalmazva - tartózkodóak maradtak, és tétlen magatartásukkal maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy nem tudott kialakulni egy nyitottabb és szélesebb életformaskála. Bár az 1968-as törvény eltörlésével megszűntek - legalábbis a jog szintjén - az "őshonos" nagycsaládok letelepedési előjogai, a valódi nyitás mindmáig várat magára.

Janse szerint mára egyértelművé vált, hogy a mindenkori törvényhozók és hivatalok reményeivel ellentétben nem fenyegeti kihalás a lakókocsiparkokat, de ahhoz, hogy igazán alternatív életformát kínáló helyekké váljanak, az állam és az önkormányzatok részéről nagyobb odafigyelésre, finomabb fülre és kevesebb "civilizációs felsőbbrendűségre" volna szükség.

Neked ajánljuk