Épp egy hónapja volt, hogy a rozsdásodó vasdobozokba zárt "szocialista szellemről" értekeztünk e hasábokon - ugyancsak hadtörténeti emléktárgyak közt bóklászva a zsámbéki rakétamúzeumban (Konzervdobozok, 2010. július 22.). Most még messzebbre nyílott módunk visszalépni a tér-idő kontinuumban.
*
A teljes valahai pompájában felújított Lajta monitor - vagy nálánál is inkább a "felszentelésének" oly felette teátrális volta - a Monarchia dicső korát idézi, esetleg az utána jövő, árvalányhajat dúsan termő éveket. Hát persze, ősi magyar szokás szerint... Amit azért távolról sem ártalmas gondosan megfigyelni, hisz vélhetően nem ez volt az utolsó ilyen alkalom, lehet, erre kell berendezkednünk négy évre. Hogy a hadügyminiszter felesége egy hajó keresztanyja, s rögtön az ura beszéde után mond is egy köszöntőt, majd madzagra erősített pezsgőspalackot vág a hajónak, mintha az innentől vígan szelné - a papság sűrű és elmaradhatatlan áldásával - a habokat, s nem az egyébként méltó helyén, a neszményi hajómúzeumban várná a feltehetően nagyszámú látogatóit. Mindezek láttán az avatatlan szemlélőben okkal-joggal merül föl a kérdés, hogy volt felöltözve a miniszter? Milyen öltöny már ez? Miért nem viselt matrózruhát, vagy öltözött tengerészparancsnoki gálába, de még a vidraprémes díszmagyar is jobban illett volna a magas alkalomhoz. Bár lehet, hogy azért nem kellett az említetteket kivenni a naftalinból, mert az uniós dohányt mégiscsak valamelyik előző kormány biztosította a győzhetetlen gőzhajó felújítására, legalábbis erre következtetünk az itt-ott kicsinyt eldugottan megjelenő "Új Magyarország Fejlesztési Terv" feliratú emblémákból.
Mély monitorok
A monitor mint műfaji megjelölés - általános iskolai tanulmányaink óta tudható - nemcsak a televíziónk képernyőjére vonatkozik, de kétségkívül hadihajókra is, vö. monitorok lázadása (a Tanácshatalom idején, egész pontosan 1919. június 24-én), melynek a hétvégi laudációk szerint a Lajta az egyik vezéregyénisége volt.
A monitort mint hadihajótípust az amerikai polgárháború szülte meg, az északiaknak nagy szükségük lévén valami ügyes kis hajóra, amivel a folyótorkolatokat ellenőrizhetik, s ami nem túl feltűnő, de azért páncélt visel, s ha kell, lő is, mint a bolondóra, mely célt leginkább Mr. Ericsson kétségkívül hadtörténeti jelentőségű találmánya, a forgatható lövegtorony prímán szolgálta is. Így lett a tulajdonnévből közös név, az első versenyzőt ugyanis USS Monitornak hívták, beszélő név, már a műtárgy megfigyelési feladatkörét tekintetbe véve. Hogy a polgárháború hadviselése mennyire hasonlított a Monarchia haditerveire, azt itt nem kutatjuk, de úgy alakult, hogy az amerikai csodafegyver leginkább az osztrák(-magyar, óh, persze) hadvezetés hódolatát vívta ki. Mindjárt rendeltek is párat belőle valamelyik hajógyáruktól (az egyik a Lajta, a másik a Maros volt).
S már vissza is térhetünk a veterán Lajta monitorlázadásbeli szerepére, ami - mint mondották az értők a hétvégén - oly sikeres volt. Már ha attól eltekintünk, hogy decens spéttel, a kis jóindulattal egynaposnak kalkulálható lázadás (másik, némileg jogosabb nevén: Ludovika-lázadás) másnapján érkezett csak Budapestre, és egy árva lövést nem adott le, ellenben olyan erős gépfegyvertűz fogadta, hogy meg sem állt Penteléig. Érthető is az igyekezete, hisz öreg volt ő már az efféle ribilliókhoz, közel ötven évvel azelőtt bocsátották vízre (1871-ben). Ilyenformán nyugodtan mondhatjuk, hogy látott a nevét és fegyvernemét félig-meddig őrző rebelliónál szebb napokat is.
Hogy melyek voltak ezek, arra az első világháború von elég sűrű fátylat, mert ugyan végigharcolta azt derekasan szegény jószág, de sportnyelven szólva még vele sem sikerült kivívni a végső győzelmet. Ellenkezőleg, végül hadra fogható állapotban talán csak a huszonegy évvel fiatalabb kolléga, a Szamos élte túl a világháborút. Mindazonáltal a Lajtát (vagyis a Leithát) a békeszerződés után, 1919-ben leszerelték Bécsben, és így módja nyílott a civil szférában elhelyezkedni. Még az is lehet, hogy ebbéli minőségében nagyobb sikereket ért el, bár azokra a másért inkább hálás utókor láthatóan nem sokat hederít. Hívei szerint 1993-ban egyenesen ki kellett menteni a rettenetes Foka (Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat, vagyis akkor már svájci tulajdonú Rt.) karmai közül, ahova még az államosítás sodorta, lévén anno, leszerelése után (nota bene: a nagy túlélő Szamossal egyetemben) a Dunakotró és Gőzhajózási Vállalatnál kapott állást sódervonalon.
*
De nem is az a lényeg, hogy hol aratott vagy nem aratott elég sikert ez a most valóban szépen felújított hadihajó, háborúban vagy békében - az ilyesmit pusztán jó tudni. Az elmesélt történetből kirajzolódik ugyanis két különösen figyelmet érdemlő szál is: az egyik sikertörténet, a másik valamivel problematikusabb. A sikersztori az egyszerűbb, valakik nagyon akarták, megszerezték hozzá a pénzt, s akik odaadták az uniós eurókat nekik erre a célra, jól tették, hogy odaadták, a munka jelen ismereteink szerint tisztességesen elvégeztetett, a hajó pár hetes - vízre bocsátása színhelyén, Újpesten esedékes - vendégszereplés után elfoglalja helyét a múzeumban, szolgálni a jelen és jövő nemzedékeinek okulását.
Az meg a komplikáltabb, ahogy mindezt augusztus 20-a, az állam ünnepe alkalmából elővezették. Azzal a mérhetetlenül hamis és módfelett káros nosztalgiával, ami például a Monarchia hadidolgait oly fene dicsőséges színben tünteti fel, és olyan sosem volt rítusokat erőltet ránk, "ősi magyar szokás szerint", amikről már azt hittük, hogy végleg megszabadultunk tőlük. Előcitálásukra aligha érv, hogy a komcsi alatt még rosszabb volt.
