A fehér köpenyes tárlatvezető azzal kezdi, hogy rögtön szóljon, aki rosszul van, előfordult már ilyesmi. És valóban: a körülbelül 40 perces túra felénél ketten feladják, de szerencsére a múzeum felkészült, mégiscsak orvosok veszik körül a látogatókat. Meg persze emberi szervek formalinban úszkáló preparátumai, csontvázak és bizarrabbnál bizarrabb tárgyak.
A jelenleg az Universität Wien campusához tartozó Narrenturm („bolondok tornya”) már önmagában furcsa és környezetidegen létesítmény. Bár köztudott, hogy az AKH-campusnak (Altes Allgemeinkrankenhaus) hívott egyetemrész a II. József alapította városi kórház volt évszázadokkal ezelőtt, a kör alakú, apró ablakokat felsorakoztató, fallal körülvett, erődszerű építmény valahogy így sem illik az összképbe.
Az elkülönülten magasodó Narrenturm Európa első hivatalos pszichiátriai intézeteként szolgált. Elsődleges funkciója az volt, hogy a társadalmat zavaró, beilleszkedni nem tudó, „elmeháborodottnak” titulált személyeket elzárják itt. Maga az építmény is inkább börtönre emlékeztet, mint egészségügyi intézményre, de a maga idejében az intézet szerfelett újszerűnek számított: azt az addig nem létező meglátást tükrözte, hogy a deviáns személyeket nemcsak elzárás, hanem valamiféle kezelés is megilleti.
II. József az Alsergrund (a mai 9. kerület) városrészben Európa legnagyobb és legkorszerűbb egészségügyi létesítményét kívánta megépíteni – a Narrenturm mellett egy sebesülteket ellátó kórházi részleg és egy szülészet is épült. Közülük mégis a torony lett a császár szíve csücske: az építkezést a saját forrásaiból is finanszírozta, többen azt suttogták, azért, mert szabadkőműves vagy rózsakeresztes szimbolikát kívánt elrejteni az épületben.
Rossz folyadékok
Az építkezés 1784-ben ért véget: öt emeleten, emeletenként 28 cellában látták el a beutaltakat. Az alkimista számmisztika hívei örömmel nyugtázhatták, hogy az épület 66 bécsi „klafter” (régi mértékegység) átmérőjű, ami egyrészt mesterszám, de az arab számmisztikában istent, Allahot is jelenti. A kabbalában járatosak pedig a cellák számának tulajdoníthattak titkos értelmet, a 28 állítólagos jelentése ugyanis: „isten, aki meggyógyítja a betegeket”, és a holdhónap napjainak száma is 28. Minden adott tehát, hogy számmisztikus elméleteket gyárthassunk az épületről és a császárról – a hely szelleme minden misztikus képzelgésnek remek táptalajt biztosít.
A felsőbb emeleteken zárták el a nehezen kezelhető eseteket, az alsóbb szinteken a nyugodtabb ápoltak voltak. Ők szabadon mozoghattak: kezdetben a celláknak ajtaja sem volt, az erőszakosabb pácienseket egyszerűen leláncolták, később ágyhoz kötözték vagy kényszerzubbonyt használtak. A kezelés nagyjából abban merült ki, hogy helyreállítsák a testben feltelítődött „rossz folyadékok” egyensúlyát, ezért például az érvágás vagy a hánytatás számított alapvető kezelési módszernek. A bekerült betegek tünetei alapján csupán néhány diagnózist különítettek el, ilyen volt a hisztéria, a melankólia, a mániásság vagy a leggyakoribb: a delirium tremens.
A körbefutó, önmagukba érő folyosók és az apró, 10 négyzetméternél alig nagyobb cellák egyáltalán nem a megnyugtató környezetet és a sikeres betegápolást juttatják eszünkbe. A padlóba illesztett súlyos fémveretekkel ellátott ajtók sem épp hívogatók – a hely kezdetben mégis Bécs egyik legnagyobb látványosságának számított. Olyannyira, hogy egy idő után falat emeltek az intézmény köré, hogy a kíváncsi nézelődőket kívül tartsák, és nyugalmasabb környezetet biztosítsanak a betegek számára, akiket a köznép többnyire gúny és nevetség tárgyává tett.
Pótvégtagok, preparátumok
Miután a bründlfeldi elmegyógyintézet 1852-ben megkezdte működését, a Narrenturmba már csak a legsúlyosabb esetek kerültek, 1869-ben pedig teljesen bezárták. A sokáig üresen álló épületet az 1920-as években kezdték újra használni: előbb nővérszálló lett, majd az egyetemi klinika orvosainak lakószobái, raktárai és műhelyei kaptak itt helyet. Ma a több mint 50 ezer tárgyat (száraz és nedves preparátumokat, orvosi eszközöket, háborús pótvégtagokat és mulázsokat, azaz élethű viasz- és gipszmaketteket) számláló patológiai-anatómiai gyűjtemény található a „bolondok tornyában” – ez a legnagyobb ilyen kollekció a világon.
A múzeum alagsora kedvezményesen látogatható – már itt is szembesülhetünk a bizarr szörnyűségekkel, de mindenképpen megéri részt venni egy tárlatvezetésen, ugyanis az 1796-ban alapított gyűjtemény izgalmasabb része az emeleten folytatódik, ahová csak múzeumi kísérettel mehetünk. Kopott, homályos üvegekből zöldessárgás folyadékból ránk meredő magzatpreparátumok, különféle betegségek sújtotta emberi szervek, megcsavarodott csontok és deformálódott csontvázak mutatják be, hogy a legkülönbözőbb kórok hogyan hatnak az emberi testre.
Hiába tudjuk, hogy a 18–19. század múzeumi kultusza vonzódott a mai szemmel már irtóztató ötletekhez (emlékezzünk a bécsi udvar „négerére”, Solimanra, akit életében mint művelt vadembert csodáltak, halála után pedig „szobra”, azaz preparátuma éppúgy ott díszelgett a Bécsi Természettudományi Múzeumban, mint az orrszarvúé), de így is erős gyomor és idegek kellenek ahhoz, hogy végigjárjuk a faltól falig tárlókkal borított folyosókat. Egy 19. század eleji rendeletben a kórházakat és szülészeteket kötelezték, hogy gyarapítsák a preparátumgyűjteményt a legfurcsább és legkülönösebb esetekkel, így ma is ismert betegségek jó része megfigyelhető az elhunytak konzervált és kiállított szervein, csontvázain. A legmegrázóbbak a vízfejűséget és egyéb születési rendellenességet mutató (a születést meg nem élő) magzatok preparátumai. De a sziámi ikerség különféle fajtáit felvonultató apró csontvázak is rémisztők: olyan ritka elváltozásokat mutatnak be, mint a kétfejűség és a Janus istenről elnevezett kétarcúság, mely utóbbi valóban annyit tesz, hogy a koponya mindkét oldalán egy-egy arc alakult ki.
A különféle daganatos szervek tartósított és kiállított verziói sem segítik az ellazulást, majd az angolkór által eldeformált csontvázak után a legkülönfélébb betegségekben – és gyilkosságokban – elhunytak koponyáit bemutató termen vezet tovább az út. Ha egy tünet eredeti formájában nem volt preparálható, akkor viaszmodelleket készítettek róla: ezek a szín- és formahű ún. mulázsok mutatják a különféle nyílt sérülések, bőrbetegségek és kórok – meglehetősen taszító – tünetegyütteseit.
A valódi szervek és testrészek preparátumai persze hátborzongatók, de a 18–19. században óriási segítséget nyújtottak új gyógymódok kidolgozásához, vagy egyáltalán a betegségek felismeréséhez. A „bolondok tornya” éppen ezért nemcsak a bizarr élményekre vágyó turistáké, hanem a tanulni vágyóké is.
A gyűjteményt máig használják az orvostanhallgatók, sőt az idegenvezetést is ők végzik.
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=NWY3NGNmMWE1OTljN2Q1ZGM0MDM0NjkzMWExNTE0YThjZmExY2M3MzhhN2M4NWY5MDhmOTJjNGExYzM0NDNjMA==)
