Ez az LMBTQ közösségen belül is többé-kevésbé marginalizált, legfeljebb szenzációhajhász médiaábrázolásokból (félre)ismert, „furcsa” kisebbség tökéletesen alkalmas a démon szerepére. Önálló érdekképviseletük Magyarországon még nem elég erős. Transznemű mivoltuk miatt munkanélküliség, családból kivetettség, hátrányos helyzet sújtja őket: ebből (és a tévhittel ellentétben nem a nemi átmenetből) kifolyólag gyakori körükben a depresszió és az öngyilkosság. Mindezek miatt nincs lehetőségük tucatjával aktivistának felcsapni, hogy a láthatóságot vállalva a gátlástalanul terjesztett torzításokkal szemben megvédjék magukat. Ezzel pedig a genderpánikot gerjesztők jobbról-balról vissza is élnek, és a transzneműség legitimitását aláásó elképzeléseket próbálnak a közbeszédben meggyökereztetni.
Ha valamely megszólaló egészen biztosra akar menni, akkor kijátssza a gyerekkártyát: elvégre ki ne akarná a legfiatalabbakat megvédeni? A porontyokra leselkedő veszélyek falra festése a kirekesztők jól ismert történelmi taktikája: féltették már az ártatlan utódokat a betegségeket terjesztő négerektől, a kannibál zsidóktól, a homoszexuális propagandától és az elhanyagoló feminista anyáktól. Miután az eltelt évtizedek igazolták e félelmek alaptalanságát, új szörnyet kellett teremteni, ami végül a valóban nem túl bizalomgerjesztőn hangzó „transzipar” nevet kapta (becézve: „transzpolitika”). Mit számít a tény, hogy transz emberek már jóval a hormonok felfedezése előtt is léteztek, és e kultúrákon átívelő jelenség az emberiséggel egyidős! Ez a konzervatív és álprogresszív testrészekből összeeszkábált, a gyógyszeripar megcsappanó profitján életre lehelt Frankenstein-kreatúra rothadó ábrázatát műtéti maszkkal elfedve, egyik kezében injekciós tűvel, másikban szikével ámokfut a fejlett Nyugat országaiban, gyerekvérre szomjazva. Magyarországi előhírnöke pedig a megtébolyodott Amnesty International: ez a velejéig romlott szervezet képes volt ideutaztatni hozzánk a Gonosz szárnysegédjét, aki nem más – mint egy képregényrajzoló!
Fiú babával
Betlen Anna és Feró Dalma a Magyar Narancs március 14-i számában közzétett Isten az Anker’tben c. írásukban megrakták a kanadai Sophie Labelle alatt a máglyát, és kis híján meg is gyújtották. Pedig a grafikus az alkotásait – ahogy az eseményen is világosan elhangzott – mindenekelőtt a transznemű közönségnek szánja. (Azaz, korábbi híresztelésekkel ellentétben, nem gyerekeknek!) Célja, hogy a humor segítségével enyhítse számukra a mindennapi élettel járó stresszt. Gyakran belsős poénokra épít, amelyek persze nem mindig politikailag korrektek. Nem is agresszív megnyilvánulások ezek, inkább a hatalom nélküliek fricskái a hatalommal bírók visszásságaival szemben. Frappáns védekezés. (Talán többen emlékeznek rá, a Narancs feminista melléklete, a Tűsarok utódjául szolgáló online fórumon is volt egy valamelyest megosztó, Nősoviniszta viccek köllenek c. topik.) Labelle arra is rámutatott, hogy ugyanazok, akik a leghangosabban kritizálják a politikai korrektséget és állnak ki a szólásszabadságért, hajlamosak a legjobban megsértődni, ha történetesen az ő nézeteikről nyilvánít valaki véleményt. Tekintve, hogy a transzkritikusok mennyire rossz néven veszik a TERF (trans-exclusionary radical feminist) kifejezés használatát, vagy érveik, horribile dictu, „szarnak” minősítését, nem kell példáért messzire mennünk. A transzkritikusok a legcsekélyebb empátiát nélkülözve vitatják el a transzneműek identitását, nemritkán betegnek, parafíliásnak minősítik, vagy akár reparatív terápiára (!) küldik őket. Ezek után nem gondoljuk, hogy az érintetteknek szemlesütve, belátó bólogatással kellene e nézeteket hallgatni, ahogy azt sem, hogy a nem tetszés verbális kifejezése, netán egy LMBTQ-rendezvényen való felszólalási lehetőség visszavonása aránytalan és jogtalan reakció lenne.
Apropó, kigyógyulás. „A nemi diszfória többnyire (73–97 százalékban) elmúlik a serdülőkor végeztével” – áll Betlen és Feró írásában. Nos, a tudományos tények mást mondanak. Madeline B. Deutsch az International Journal of Transgenderism folyóiratban 2012-ben megjelent, tizenkét egyesült államokbeli, transzneműeket kezelő központ eredményeit vizsgáló metaanalízisében arra az eredménye jutott, hogy az egész kezelési procedúra alatt, tájékozott beleegyezés mellett a nemi hormonok használatáig eljutó páciensek 99,2 százaléka véglegesen kitartott a nemi identitása mellett. Hasonló eredményt publikált Peggy Cohen-Kettenis is munkatársaival 2011-ben az Archives of Sexual Behavior folyóiratban. A transzkritikusok körében lelkesen terjesztett 90 százalék körüli „kigyógyulási” adat a torontói pszichológus, Kenneth Zucker csoportjának tanulmányaiból származik, akiről azonban az utóbbi években kiderült, hogy súlyos módszertani hibákat követett el. Ahogy Kelley Winters 2014-ben a World Professional Association for Transgender Health (WPATH) 23. konferenciáján tartott előadásában rámutatott, a Zucker és kollégái által vizsgált gyerekeknél nem genderdiszfóriáról volt szó, hanem egyszerű gendernonkonformitásról. Azaz, nem a testük nemi jegyei okoztak számukra kényelmetlen vagy idegen érzést (ez lenne a diszfória), hanem annyi történt, hogy nem a nemükkel társított, sztereotip módon viselkedtek, például nem a nemükre jellemző játékokkal játszottak (ez a gendernonkonformitás). Tehát: játszhat egy kisfiú babával, szeretheti egy kislány a Matchboxokat, vagy megtetszhet egy kisfiúnak annyira a Jégvarázs, hogy utána hosszabb-rövidebb ideig rendszeresen Elzának öltözik, ezeket egy idő után valóban a fenti arányban kinövik.
Ennél is fontosabb, hogy ezeket a gyerekeket sehol, senki nem diagnosztizálná transzneműnek. A fent említett, orvosokból és más egészségügyi szakemberekből álló WPATH transzneműekkel foglalkozó kollégák számára összeállított, Standards of Care című (a szervezet honlapjáról is letölthető) útmutatója külön kitér a gendernonkonformitás és a genderdiszfória megkülönböztetésének a fontosságára. Szintén alaptalan hangulatkeltés, miszerint a „genderklinikákon” (ahova a gyerekeket nem „beutalják”, hanem a szülők viszik őket, mert ott segítséget kapnak) a diszfóriát diagnosztizálva azonnal és alapos megfontolás nélkül hormonterápiának vagy műtétnek vetnének alá akár 5–8 éves gyerekeket. Szó sincs erről, a szakmai irányelvek szerint a diagnózis után a következő lépés: „tanácsadás a családnak, támogató pszichoterápia, hogy a gyerek felfedezhesse a nemi identitását”. Ez hosszú, többéves időszak, amelynek során a gyereket nem terelik semmilyen irányba, hanem kivárják, hogy a folyamat magától merre halad. A későbbiekben is minden lehetőségről, azok előnyeiről és kockázatairól is pontos tájékoztatást kell nyújtani a gyereknek és a családjának – nincs szó semmiféle „nyomásgyakorlásról”! Még a visszafordítható fizikai beavatkozások lehetősége is csak akkor merülhet fel, ha a gyerek nemi diszfóriája éveken át tartós és konzekvens.
Kivetettek
Daniel Klink és munkatársai a Journal of Clinical Endocrinology & Metabolism egy 2015-ös számában tisztázták, hogy a pubertásblokkolóknak, ellentétben a korábbi aggodalmakkal (amelyeket Wylie Hembree kutatócsoportja publikált 2009-ben ugyanebben a folyóiratban) nincs hosszú távú hatása a csontsűrűségre. Szedésük alatt (nem kóros mértékű!) csökkenés tapasztalható, de abbahagyásuk után, a pubertás beindításával (vagy a visszafordulás kevés esetében, magától beindulásával) az érintett gyerekek csontsűrűség és testmagasság tekintetében is felzárkóznak kortársaik átlagához. A pubertásblokkolókat az Endocrine Society 2009-es iránymutatása is biztonságosnak minősítette. Ezek egyik célja éppen az, hogy a már csak részlegesen visszafordítható hatású nemi hormonok adása előtt időt nyerjen a gyerek arra, hogy esetleg meggondolja magát.
Magyarországon pubertásblokkolók egyáltalán nincsenek forgalomban. Az orvosok a hozzájuk forduló transznemű embereknek nemi hormonokat csak a nem- és névváltoztatás megtörténte után írnak fel, amire azonban csak 18 éves kortól van lehetőség. (És ez aligha fog változni a közeljövőben.) A transzkritikusok megnyugodhatnak: hazánkban a nemi diszfóriával küzdő gyerekek és szüleik semmiféle szakmai segítséget nem kapnak. Az érintettek a serdülőkort a diszfória felerősödő tüneteivel vészelik át, aminek következményeit, a nem kívánatos testi változásokat, hacsak nem rendelkeznek nagyon szerencsés adottságokkal, a későbbiekben már nem vagy csak nagyon nehezen és költségesen fogják tudni eltüntetni. És nem fognak tudni teljesen beolvadni. Két lábon járó hirdetőoszlopként élik le az életüket, a homo- és transzfóbok agressziójának céltáblájaként, a civilizáció és a kultúra állítólagos romba döntőiként – és ha ez nem lenne elég, most már a baloldali genderpánikolók bűnbakjaiként is, akik intellektuális és morális felsőbbrendűségük tudatában köszörülik rajtuk a nyelvüket. Megértjük, ha egy szülő nem akarja ezt a gyerekének.
Nem gondoljuk, hogy az orvos önkényesen, random jelölné ki az újszülött csecsemők biológiai nemét, és feministákként nem szeretnénk, hogy a nők mint csoport eltűnjenek a nemi sokféleség tengerében. Ugyanakkor a leghatározottabban visszautasítjuk azt, hogy a transzneműség, illetve annak elfogadása ellenkezne olyan célokkal, mint a nemi sztereotípiákkal kapcsolatos tudatosság növelése, a melegek és leszbikusok jogainak védelme vagy a szexuális erőszak elleni küzdelem. Ezek a célok számunkra is fontosak, és napi szinten igyekszünk tenni értük.
Ha a pánikkeltés helyett a tényeket és a tudományos eredményeket vesszük alapul, még a nyugati helyzet alapján is eltúlzottnak tűnik a transzneműséget problematizálni és a feminista diskurzus központjába állítani. Magyarországon pedig, ahol még a láthatáron sincsenek a kifogásolt gyakorlatok – viszont az illiberális patriarchátus él és virul –, egyenesen történelmi hiba.
| Szabó A. Zsófia Svédországban élő gyógyszerész, transznemű aktivista, a WPATH és a Prizma Közösség tagja. Antoni Rita az SZTE angol szak gender studies szakirányán szerzett diplomát, újságíró és feminista aktivista. |
