1973. szeptember 11-én Santiagóban katonai egységek bekerítették a La Moneda palotát, Salvador Allende chilei köztársasági elnök rezidenciáját, és a tűz alá vett épület hamarosan lángokban állt. Allende öngyilkos lett az égő palotában, de előtte drámai szózatot intézett híveihez és a világhoz. A hadsereg vezetői által létrehozott katonai junta, élén Augusto Pinochet tábornokkal (az addigi vezérkari főnökkel) ezek után 17 évig uralta az országot – főleg a kezdeti időkben – brutális eszközökkel.
A szocialista tábor számára Chile lett a „haladó, hazafias erők” vesztőhelye, ami ellen szolidaritási gyűlésekkel, rockkoncertekkel lehetett protestálni. És Chile lett sokak szerint az Egyesült Államok „reakciós” neoliberális közgazdászainak kísérleti terepe – amit aztán sokan, inkább titokban, irigyeltek is a vélt-valós gazdasági sikerekért –, ámbár az eredmények értékelése máig megosztja az utókort.
Hosszú karrier
Az eredetileg orvos végzettségű Salvador Allende Gossens a chilei politikai élet veteránja, az ottani szocialista párt vezetője volt, aki sok évtizedes politikai karrier (1939 szeptembere és 1942 áprilisa között az ország egészségügyi és szociális minisztere is volt) és többszöri próbálkozás után jutott el oda, hogy 1970-ben államfővé válasszák. Chile dél-amerikai mércével szokatlanul hosszú demokratikus, parlamentáris időszakot élt meg 1925 és 1973 között: a politikai életnek fontos szereplője volt a baloldal, még annak radikálisabb, a szocializmus azonnali megvalósítását proponáló része is. Ehhez képest a kommunisták leginkább visszafogott népfrontos programmal kísérleteztek (amit majd az óceánon innen az olasz testvérpárt részben sikeres eurokommunizmusa visszhangzott). Vezetőjük, a bő kétévi börtönbüntetése után szabaduló Luís Corvalán nevét egy időben álmából felébresztve is ismerte mindenki Magyarországon, aki csak egyszer is kézbe vett újságot, nézett tévét vagy hallgatott rádiót.
Allende 1952-ben, 1958-ban és 1964-ben is alulmaradt riválisaival szemben, végül az 1970. szeptember 4-i egyfordulós elnökválasztáson befutott. Csupán a szavazatok 36,61 százalékát kapta meg – jobboldali, illetve jobbközép ellenfelei együttesen a szavazatok túlnyomó többségét megszerezték (35,27 és 28,11 százalék). Az akkori szabályok szerint ilyen esetekben a törvényhozás két házának kellett elnököt választania a két legtöbb szavazatot kapott jelölt közül – és bár Allendének, illetve az őt támogató Unidad Popular (Népi Egység) nevű koalíciónak korántsem volt többsége a törvényhozásban, a mérleg nyelvét jelentő kereszténydemokraták október végén inkább őt támogatták, mint a másik jobbközép jelöltet. Allende a kereszténydemokraták támogatásáért cserébe aláírta azt az alkotmányos garanciákat tartalmazó tervezetet, amelyet a kereszténydemokraták fogalmaztak meg. 1972-ben aztán egy interjújában Allende elárulta, hogy e garanciákat csupán taktikai okokból fogadta el – erre addigra a kereszténydemokraták is rájöttek, és szembefordultak vele. Ráadásul sokan az elnök saját baloldali szövetségesei közül is elengedték Allende kezét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
