A 20. század egyik legnagyobb civilizációs leleménye volt a szintetikus anyagok felfedezése, s mint tudjuk, rohamos elterjedésükre sem kellett sokat várni. Úgy tűnik azonban, hogy az ajándék mérgezett volt: az évről évre megtermelt töméntelen mennyiségű (egyes becslések szerint évente 250 millió tonnányi) műanyaggal nem tudunk mit kezdeni, a jó része szemétté válik, elszennyezi a szárazföldeket, a folyóvizeket és tengereket. Még megbízható becsléseink sincsenek a szennyezés méretéről, habár az ismert adatokból azért következtethetünk a nagyságrendekre. A tengerekben, óceánokban sodródó műanyag mennyisége önmagában is elérheti a 190 millió tonnát. Megközelítően sem áll ilyen pontos becslés a rendelkezésünkre arról, mennyi műanyag köt ki a lerakókban. Csak az Egyesült Királyságban, ahol azért környezettudatosság terén előbbre tartanak, mint a világ legtöbb pontján, évről évre 3,8 millió tonna műanyag kerül a lerakókba, vagyis a felhasznált mennyiség több mint háromnegyedét nem reciklálják. Valószínű, hogy a műanyag szemét nagyobb hányada felhalmozódik a szárazföldön, majd ennek egy részét az esők kimossák, a folyók pedig a tengerekbe sodorják.
Valamit visz a víz
A kutatók azon vannak, hogy feltárják a műanyaghulladék útját. Eddigi munkájuk eredményeként arra a talán meglepő következtetésre jutottak, hogy az óceánban sodródó műanyag uszadék mintegy 90 százaléka az óceánon működő szemétforrásokból kerül a tengerbe – csak ez évente elérheti az 5,6 millió tonnát. A teherhajók eleve rengeteg hulladékot süllyesztenek a tengerbe, és akkor még ott vannak az utasszállítók, a szemetet bőven termelő hadiflották, és persze a halászhajók – az ő műanyaghulladékuk jellegzetes és mint látni fogjuk, rendkívül veszélyes. Valamennyi fenti hajótípusra jellemző, hogy a tengerbe ürítik a szemetet és szennyvizet is – az utóbbiban is hemzsegnek a műanyagdarabok.
A szárazföldi és a tengeri műanyagot már csak azért is érdemes megkülönböztetni, mert a lebomlás során is más lesz a sorsuk. Korábban úgy véltük, a műanyagok kivételes kémiai ellenálló képességük miatt a természetben is megőrződnek olyannak, amilyenek voltak – legyenek sós vagy édesvízben, földdel befedve vagy levegőnek kitéve. Ma már azonban egyértelműnek tűnik, hogy idővel minden műanyagra lebomlás vár, csak a folyamat útja, időtartama, okozója és pontos lefolyása kérdéses. Amit biztosra vehetünk, hogy egy műanyag pohár 50 évig sem húzza, az üdítős (többnyire PET-anyagú) palackok 400 év alatt bomlanak le, az eldobható pelenkák 450 évig hányódnak a természetben, egy horgászdamilnál viszont akár 600 évig is eltart, mire végleg elenyészik.
A szárazföldi hulladéklerakókban elhelyezett műanyag szemét korántsem élettelen közeg, erről a körülményről is mostanában tudhattunk meg többet. Egyáltalán nem csak a közismert, a műanyagot jó étvággyal rágó organizmusokról van szó; ahol ekkora mennyiségű felhasználható, szerves alapú polimer áll hasznosítatlanul, ott viszonylag gyors evolúció révén olyan speciális étrendű élő szervezetek fejlődhetnek ki, amelyeknek éppen erre lesz gusztusuk.
A potenciális lebontó organizmusok között találjuk a lepkefélék hernyóit, gombákat és egyes mikrobákat – könnyen lehet, hogy a hernyók is a gyomrukban élő mikrobákkal dolgoztatnak. Közös jellegzetességük, hogy képesek a műanyagok egyszerűbb szerves anyagok polimerizációjával keletkező óriásmolekuláit feldarabolni és azokat energiaforrásként felhasználni (lásd: Eldobja a zsömlét, megeszi a zacskót, Magyar Narancs, 2017. május 11.). Kár, hogy e lebontási folyamat során – amit akár jótékonynak is nevezhetnénk –, néha metán szabadul fel, az pedig a szén-dioxidnál is jóval erősebb üvegházhatással bír. Ez a helyzet szinte minden biológiailag lebomló (olykor ráadásul komposztálhatóként hirdetett) polimerrel, így a politejsavval is. Jó tudni, mert a műanyag lerakása mellett az egyik fő érv, hogy a szimpla elégetés során töméntelen mennyiségű füstgáz keletkezik. Nem mintha az érvelés bármit is számítana: a világ legtöbb régiójában a műanyaghulladék akár 60 százaléka is az égetőművekben köt ki.
Lassan őrölnek
Csak reménykedhetünk, hogy a köztudottan üvegházhatású égéstermékek (szén-dioxid, vízgőz) mellett legalább a többi káros füstgáz-anyagot sikerül kiszűrni és semlegesíteni. Hiszen nem csupán a szén-dioxid-kibocsátás az aggasztó: a PVC égetése során például sósav és klórozott szénhidrogének is keletkeznek, melyek önmagukban is mérgezők.
Jelenlegi tudásunk szerint a műanyagot bontó organizmusok lassan dolgoznak, és amúgy is csak bizonyos plasztikanyagokra fáj a foguk. Egyesek a polietilén-fóliát, mások a poliuretánt vagy a polietilén-tereftalátot, azaz a PET-palackokat preferálják. Mivel az égetés rendkívül kártékony égéstermékekkel jár, méghozzá igen gyorsan, kézenfekvőnek tűnhet, hogy jobb, ha inkább békén hagyjuk a hulladéktárolókba lerakott műanyagot. Egyre csak növekvő tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy a műanyagok stabilitása éhes mikroorganizmusok nélkül sem tart örökké, típusonként más és más sebességgel bomlanak le. S miközben így tesznek, kifejezetten mérgező anyagok is keletkeznek, illetve szabadulnak fel. Ilyen például a mostanában gyakran emlegetett biszfenol A, amelyről kiderült, hogy hormonszerű tulajdonságokat mutat, voltaképpen imitálja az emberi szervezetben az ösztrogén működését. Ennek fényében elég riasztó, hogy csupán a közelmúltban korlátozták a használatát például a csecsemőknek, kisgyerekeknek szánt etető- és itatóedények anyagában, de előfordul még polikarbonát termékekben (CD-k, DVD-k), a számtalan célra (például erős ragasztókban) használt epoxigyantákban, az üdítősdobozok belső felületén és a hőpapír bevonatában is. Mivel a lerakók többsége alulról nincs tökéletesen szigetelve, a lebomlásból keletkező anyagok bekerülhetnek a talajba és a talajvízbe is.
Megfontolt lebomló
Az óceánokban hányódó hulladék sorsa még ennél is rejtélyesebb. Az uralkodó nézet jó ideig az volt, hogy a sós tengervíz megóvja a műanyagokat a biológiai eredetű lebomlástól, sőt a tengervíz sajátos összetétele és többnyire alacsony hőmérséklete a spontán kémiai degradációt is gátolja. A műanyag azonban a tengervízben sem hazudtolja meg magát, és ha megfontoltan is, de kémiailag bomlani kezd, amiben – friss kutatások szerint – a néha kissé sós levegővel és a napfénnyel való folyamatos érintkezésnek is lehet szerepe. Emiatt méreganyagok (a már említett biszfenol A, illetve polisztirol-maradékok) kerülhetnek a vízbe.
Ráadásul a műanyagok ultraibolya sugárzás (azaz napfény) hatására töredezni kezdenek, ami a tengerekben, a folyamatos sodródás miatt viszonylag gyors és megállíthatatlan aprózódáshoz vezet. A mikrotörmelékké morzsálódó műanyag megsokszorozódott felülete nagyobb esélyt ad a kémiai bomlásnak, ám valószínűbb, hogy a műanyagdarabok eredeti összetételükben, de tömegesen kerülnek be a tengeráramlatokba, óriási lebegő szőnyegeket alkotnak a világtengereken. Talán kevésbé látványosak, de nem kevésbé veszélyesek, mint a makroméretű műanyagdarabok alkotta, felülről is jól látható szemétszigetek. A tengervízzel együtt számtalan állat szervezetébe kerül a szemcsékből: vannak, amelyek akaratlanul szívják be az apró műanyag morzsalékot, mások (például cápák vagy vízimadarak) tudatosan kapják be a tápláléknak nézett nagyobbacska plasztiktörmeléket is. Ezek élettani hatása még nem teljesen tisztázott, de a műanyag morzsák tápcsatorna-elzáródást, fulladást is okozhatnak vagy más belső szervekben okoznak sérülést, funkciózavart.
A műanyagok nem csak lenyelve kártékonyak: a tengeri állatok számára ennél is veszélyesebbek az elhagyott műanyag halászhálók. Ha egy szerencsétlen teknős, fóka, bálna vagy delfin beléjük gabalyodik, a sorsa ezzel többnyire megpecsételődik. A halászhálónak van egy szárazföldi rémtársa is: a Micimackóban is megénekelt léggömbmaradék. Ami ott az édesbús emlékek jelképe, az a természetben gyilkológép: számtalan szárazföldi és vízi élőlényre csavarodhat rá és fojthatja meg őket, az óvatlanul lenyelt lufidarab pedig elzárhatja a tápcsatornát. Éppen ezért a közelmúltban kampány is indult, amellyel a tömeges, többnyire héliumos lufieregetést próbálják kordában tartani. A látszólag magasra szálló léggömbök ugyanis utólag visszahullnak a földre, s még a gumi vagy a környezetbarátként hirdetett latex sem bomlik le elég gyorsan, nem is szólva a fémbevonatú nejlon léggömbökről.
Be a szervezetbe
A műanyag maradványai, egyrészt mikroméretű törmelék formájában, másrészt a műanyag bomlása során keletkező anyagokként bekerülhetnek és bele is kerülnek az ivóvízbe, és így utat találnak a szervezetünkbe is. 2017-ben végeztek először vizsgálatokat arról, hogy milyen koncentrációban bukkannak fel a vízben a műanyagból származó maradékok. A mérések szerint a fejlettebb régiók közül műanyagszempontból messze az Egyesült Államokban a legszennyezettebb a csapvíz, de Nyugat-Európában is van annyi a vízben, hogy egy átlagos vízfogyasztó évente 3-4 ezer apró plasztikszemcsét is lenyelhet. Még szerencse, hogy azért ezek a mikroméretű műanyag törmelékek is nagyságrendekkel nagyobbak, mint az egészségügyileg bizonyítottan kártékony nanoszemcsék.
Egyelőre csak hipotéziseink lehetnek arról, hogy milyen káros hatásai lehetnek a szervezetbe kerülő plasztikmorzsalékoknak és lebomlási termékeknek. Leggyakrabban a biszfenol A-t ültetik a vádlottak padjára, egyes ftálsav-észterek társaságában, amelyeket például a PVC lágyításához alkalmaznak. A gyanú szerint ezek a vegyületek gátolják a pajzsmirigy üzemszerű működését, felborítják a normális szexhormonszintet (vagyis az androgén és az ösztrogén hormonok egészséges arányát), és ezáltal kedvezőtlenül befolyásolják például a termékenységet. Még nem sikerült klinikai vizsgálatok révén meggyőzően kimutatni, hogy milyen hatása van az alacsony koncentrációjú szennyeződéssel való napi érintkezésnek, bár egyes kutatások szerint még a daganatok és a cukorbaj kialakulását is előmozdíthatja a biszfenol A-val való sűrű érintkezés.
Műanyagfüggőségünket tekintve illuzórikusnak tűnik a fogyasztás és ezzel a termelés mennyiségének csökkentése – bármennyire is ez lenne a kívánatos. Amíg pedig így állunk, hiába is reménykedünk bármilyen természetes lebontó mechanizmusban: nincs az a gomba vagy baktérium, amely ilyen ütemben tudná felzabálni, amit szétdobáltunk. A ciklikus áramlások által körbe-körbe utaztatott s folyamatosan aprított-őrölt műanyaghulladék mennyisége pedig nőttön-nő a tengerekben: hamarosan annyi műanyag lesz a vízben, amekkora az ott élő halak össztömege.
| Meglátni az aprót A tengerekbe kerülő műanyagok sorsa után kutatók fő problémája eddig az volt, hogy az apró (1 milliméternél is kisebb) részecskék már nem láthatók, éppen ezért a tengervízbe került műanyag 99 százalékát szem elől vesztettük. Az angliai University of Warwick kutatói most új módszert dolgoztak ki: a „Nílus-vörös” nevű festékanyaggal teszik fluoreszkálóvá a vízben lebegő apró műanyag szemcséket. A festék speciálisan ezekre tapad rá és békén hagyja a fa vagy kőzet alapú szemcséket. A megfestett vizet ezután speciális, fluoreszcenciára érzékeny mikroszkópokkal, majd számítógépes programokkal analizálják. Egy meglepő következtetést már sikerült is leszűrni a vizsgálatokból: az apró műanyag szemét anyaga, legalábbis a dél-angliai tengerpartok közelében, döntően polipropilén. |
