A pokol előszobája - Légitámadás Budapest ellen

Tudomány

Az amerikai és a brit légierő 1944 áprilisától bombázta a fővárost. Noha a légitámadások célja a hadiipar megbénítása volt, senki nem érezhette biztonságban magát.

1942 szeptemberében az ország több mint egy éve hadban állt, de úgy tűnt, a fővárost nem érheti baj, sőt, olyan jelentős városfejlesztési beruházások kezdődtek, amik korábban elképzelhetetlenek voltak. Átadták a leendő gyorsvillamos lánchídi megállóját, elvégezték az épülő metró próbafúrásait az Astoriánál, gőz­erővel haladtak az Óbudát Angyalfölddel összekötő dunai átkelő, vagyis az Árpád híd munkálatai is. Ugyanekkor épült a Széll Kálmán téri villamos-, mi több, 1943-ban a Móricz Zsigmond (akkor még Horthy Miklós) körtéri HÉV-végállomás. Persze adódtak kellemetlenségek, akadozott az ellátás, és a korábbi árubőség is szerényebb volt, de azt leszámítva, hogy a gumiabroncs- és üzemanyaghiány miatt kevesebb autót lehetett látni, a buszközlekedés pedig szinte teljesen megszűnt (sínautóbuszok jártak villamospályán), semmi nem utalt arra, hogy háború van, és tízezrek pusztulnak el az orosz fronton.

Vihogtak, futkároztak

Igaz, egyre több falragasz hívta fel a lakosság figyelmét mindenféle – elsősorban takarékossággal, illetve a polgári védelemmel kapcsolatos – hazafias kötelességre, de a főváros lakossága mintha nem is vett volna tudomást arról, hogy mi zajlik körülötte.

false

 

Fotó: Fortepan

Nem csoda, hogy 1942. szeptember 4-én sokan csak valami­féle „szokásos mókának” tekintették a szirénaszót (1941-től váltak rendszeressé a próbariadók Budapesten), pedig valóban támadás érte a fővárost, illetve a még ön­álló Kispestet. Az akciót, amit öt nap múlva egy újabb követett, a Vörös Hadsereg hajtotta végre nem kis nehézségek árán, hiszen gépeik Moszkvából érkeztek a magyar légtérbe. Úgy tűnik, az oroszoknak az erőfitogtatáson túl más céljuk nem lehetett, konkrét célpontjuk pedig különösen nem. Valószínűleg vaktában dobták le bombáikat a Műegyetem, a Városmajor és a Rózsadomb környékére, illetve a kispesti szegénynegyedre. „A nagy magasságban repülő bombázók katonai célpontokban egyáltalában nem tettek kárt, hanem bombáik mindenütt polgári településekre vagy beépítetlen helyekre hullottak. Zilahy Lajos rózsadombi villáját is találat érte. Szinte szimbolikus, hogy a Budapest ellen intézett első szovjet légitámadás az Isten házát akarta lerombolni, a városmajori templomot érte. A templom súlyosan megrongálódott, hatalmas falait azonban a robbanás nem tudta összedönteni” – tudósított a Filmhíradó, de hogy a támadásnak 11 halálos áldozata is volt, arról nem esett szó. Jellemző az is, hogy a kispesti tragédiát mint valami egzotikus útleírást tálalta a sajtó. „Autó áll meg a kerítés mellett, karcsú csizmás, sportsapkás úr siet be ruganyos léptekkel. A cigányasszonyok ültükből bandzsítanak csak rá, ha tudnák, hogy a tekintetes alispán úr, Endre László jár közöttük, bizonyára megnőne az áhítatuk. (…) A putri ajtaja előtt kerek vértócsa szárad. A ragyásképű cigány odamutat. – Itt hált meg azs ecsém, Lakatos István. – Leghorgasztott fejjel nézi a barna foltot. Hirtelen azonban felcsapja a fejét, s vad tűz villan a szemében. S förtelmes káromkodásba kezd. – Hát lássák, a piskosak, ők besélik, hogy sovjetparadicsom, ozt a segíny proli nípre ijeneket dobálnak…” – írta a Riadó! című képes magazin, amelyben egy másik riport a lakosság könnyelműségét ítéli el. „Amikor megszólalt a sziréna, a lakók bizony nem vették valami komolyan a riasztást, vihogtak, futkároztak, csak éppen az óvóhely pincéjébe nem siettek. Akkor csapott közéjük a bomba. Szerencsére nem robbant” – nyilatkozza egy házfelügyelő, a lap tudósítója nem véletlenül jegyzi meg, hogy „szomorú, de kényszerű súlyt adott ez azoknak a tennivalóknak, amelyeket mind a hatósági légoltalom, mind az önvédelem kere­tében mindnyájunknak a leglelki­ismeretesebben végre kell hajtanunk. Bebizonyosodott immár, hogy minden részletében halálosan komoly az, amit a vezetésre hivatottak rendeletekben, tanfolyamokon, élőszóban és írásban hirdettek.” Az ismeretlen szerzőnek igaza volt, hiszen addigra Magyarországon a polgári védelemben már hosszú évek óta prioritása volt a légoltalomnak; még híre sem volt a háborúnak, de az illetékes hatóságok hatalmas energiát és rengeteg pénzt fektettek a fel­világosító munkába.

 

A hódító Népgázálarc

A Gömbös-kormány idején, 1935-ben jelent meg a légvédelemről szóló kerettörvény, amelyben egyebek mellett elrendelték, hogy „a 14–60 év közötti magyar állampolgárok kötelesek személyesen részt venni a légoltalomban (szolgálatot teljesítve, kiképzésen, gyakorlaton)”, „a védekezés érdekében a lakosság mozgása korlátozható”, illetve „a légoltalmi kiképzésekről és szolgálatról való elmaradást 2 hónapos, hadi helyzetben pedig 6 hónapos elzárással rendeli büntetni”. Ugyanebben az évben a Tűzrendészeti Közlöny „állandó mellékleteként” útjára indult a Polgári Lég- és Gázvédelem című folyóirat, amit hamarosan Márföldy Aladár és Adorján János A légi veszély és a védekezés módjai (Madách kiadó, 1936) című kézikönyve követett, s amelynek bevezetőjét olvasva úgy tűnik, a szerzők a jövőbe láttak. „A jövő háborújában (…) nem lesz teljes biztonságban a háborút viselő nemzetek egy tagja sem, mert az óránkint sok száz kilométer sebességgel haladó repülőgépeken az ellenfél a legrövidebb idő alatt a robbanó-, gyújtó- vagy gázbombák sok ezer és ezer métermázsáját viheti be a megtámadott ország legtávolabbi pontja fölé is.” Ám ez nem csak Márföldy és Adorján víziója volt. A kormány, a honvédség és a többi érintett szervezet hasonló álláspontot képviselt, s ennek köszönhetően 1937 végén megalakult a Honvédelmi Minisztérium Országos Légoltalmi Parancsnoksága alá tartozó, ám elsősorban civilekből álló ún. Légoltalmi Liga (LL), amelynek fő feladata a lakosság „mozgósítása és tájékoztatása volt légoltalmi ügyekben”.

 Csepeli Papírgyár és a Gubacsi híd bombázása (a Soroksári dunaágon). Baloldalt a Csepeli Stadion.

Csepeli Papírgyár és a Gubacsi híd bombázása (a Soroksári dunaágon). Baloldalt a Csepeli Stadion.

Fotó: fortepan.hu

Ami a tájékoztatást illeti, a liga igyekezett minden rést kitölteni: színes címlappal, jó minőségű papírra nyomott hetilapjukban, a már idézett Riadó!-ban csak légoltalommal foglalkozó cikkek, rendeletek és fotók jelentek meg, a számtalan brosúra, plakát és kiskáté mellett tankönyveket is kiadtak. 1939-ben, a háború kitörése után kötelező középiskolai („a természetrajz, illetőleg a kémia keretében tanítandó”) anyaggá vált a légoltalmi ismeretek tantárgy, mint ahogy a helyi LL-csoportok megszervezése is a rendőrkapitányok, polgármesterek, illetve a jegyzők vezetésével. Ők lettek a felelősei annak, hogy a településükön legyen rendesen kidolgozott légoltalmi terv, hogy tisztességesen képezzék ki és szereljék fel a szolgálatot teljesítőket.

Ami az utóbbit illeti, nem volt nehéz dolguk, addigra ugyanis jelentősen felpörgött a légoltalmi biznisz, igaz, kezdetben úgy tűnt – legalábbis ezt sulykolták a szakemberek az I. világháború tapasztalataiból kiindulva –, hogy leginkább a repülőkről leszórt harci gázoktól kell tartani. Ennek megfe­lelően a legnépszerűbb holminak a gázálarc számított. Olyannyira, hogy az 1930-as évek végén megjelent a piacon az „N-típusú”, ún. Népgázálarc, amit kimondottan a lakosság számára fejlesztettek ki és árusítottak ötféle méretben, feleannyiért, mint a profi maszkokat. Jellemző, hogy Kaposvár polgármestere, Kaposváry György azzal lett országosan ismert, hogy a városi tisztviselőket és közalkalmazottakat gázálarccal ajándékozta meg 1936 karácsonyán.

A Riadó!-ban nemcsak a cikkek, de a hirdetések is kizárólag ezt a témát járták körül. Olyan termékeket kínáltak, mint az Engel Károly-féle „EKA” közületi sziréna, Köhler István légoltalmi felszerelései, lelkesen hirdették, hogy immár különlenyomatban is kapható az „Árokrendszerű óvóhelyek egységes tervei és irányelvek a szükségszerű óvóhelyrögtönzésekhez” című dolgozat. Ma már nehéz megállapítani, hogy a kor embere mennyire vette komolyan ezeket a felhívásokat, de az egészen bizonyos, hogy az oroszok 1942-es budapesti bombázása ezerszer hatásosabbnak bizonyult, mint az évek óta sulykolt légoltalmi propaganda – legalábbis a lakosság körében.

Budapest, nyílt város

Miután egyre gyakoribbá váltak a német városok elleni légitá­ma­dások, a hazai politikusok józanabbik fele joggal aggódott ­amiatt, hogy a magyar településekre is légi veszély leselkedik, sőt biztosak voltak abban, hogy az ország bombázása elkerülhetetlen. Budapest kiemelt célpontnak számított, nemcsak központi szerepe miatt, de azért is, mert a hazai (és a német) hadiipar gyá­rainak, üzemeinek java ott vagy a város közvetlen szomszédságában működött. Nem csoda, hogy 1943-ban augusztus 14. után, azt követően, hogy Róma nyílt város lett (olyan város, amelynek feladták a védelmét), az ottani szomorú tapasztalatok ellenére is felerősödtek azok a hangok, amelyek Budapest érdekében is hasonló eljárást tartottak volna célszerűnek. Az ötletet először Rassay Károly liberális képviselő dobta be a Fővárosi Közgyűlésben, ám a túlzott németbarátsággal semmiképp sem vádolható Keresztes-Fi­scher Ferenc belügyminiszter már 1943. augusztus 17-én leszögezte a parlamentben, hogy szó sem lehet erről. Ő ugyanis egy még naivabb elképzelést, a város „kizárólag önkéntes alapon” történő ki­ürítését tartotta jó megoldásnak, méghozzá úgy, hogy a lakosság meggyőzését (költözzenek vidékre) a „gyár- és iparvállalatok vezetőségére”, illetve a „házfelügye­lők­re” bízta volna. 1944. január 25-én már olyan minisztertanácsi határozat született, hogy sürgősen hozzá kell látni Budapest ki­ürítésének előkészítéséhez. Ekkor nevezik ki Vörös Géza vezérőr­nagyot kiürítési kormánybiztossá. Ennek ellenére 1944. február 22-én a főpolgármester, Homonnay Tivadar is azt sürgette, hogy nyilvánítsák Budapestet nyílt várossá. Ötpontos beadványában arról ír, hogy a kiürítésnek nincsenek meg a feltételei, illetve a hadiüzemek munkásságát már nyár végén is csak azzal lehetett megnyugtatni, hogy „nekik kilátásba helyeztetett a főváros nyílt várossá nyilvánítása érdekében történő közbenjárás”. „Valószínű, hogy a bombázás is enyhébb lenne akkor, ha kevesebb katonai célpont volna”, és „a nyílt várossá nyilvánított főváros bombázása a közhangulatot a támadó ellen fordítaná” – írja.

B-24 Liberator bombázógép a Csepel sziget fölött.

B-24 Liberator bombázógép a Csepel sziget fölött.

Fotó: fortepan.hu

Homonnay javaslatát nemcsak a később Dachauban elpusztult Szentmiklósy Andor, a külügyminiszter állandó helyettese támogatta, de Csatay Lajos honvédelmi miniszter is (utóbbi 1944. november 16-án öngyilkos lett, miután a nyilasok letartóztatták). A minisztertanácsi határozat szerint szükségesnek tartják „a kérdés alapos tanulmányozását az illetékes minisztériumok részéről”, ám ahogy a város kiürítésével kapcsolatban, úgy a nyílt várossá nyilvánítás ügyében sem történt az égvilágon semmi. A német megszállás, 1944. március 19. után pedig az ennél jóval szerényebb tervek szövögetése is legfeljebb a Gestapo érdeklődését keltette volna fel. De két hét sem telt el, és bekövetkezett, amitől már hónapok óta tartani lehetett, Budapestet bombázni kezdték az amerikaiak és a britek – és korántsem afféle „demonstratív jelleggel”, ahogy 1942 szeptemberében az oroszok.

„Lelki hatása rettenetes”

„Negyvennégy április harmadikán – ezt se felejtem el, míg élek – ott voltunk a Szúnyog-szigeten még az egy löveggel, amikor óriási repülőgépzajt hallottunk, és a Duna felett megolvastunk akkor ezerötszáz repülőt. Ott volt Boeing, Liberátor, akkor Mosquitók, minden. Rengeteg vadászgép kísérte őket – emlékezett vissza egy szemtanú, Nagy Pál, aki Baján volt katona, de még aznap elindult a fővárosba. „Amit a Soroksári úton láttam, az megint egy borzalmas látvány volt, mert a Soroksári út és a Duna között volt nem is egy olajfinomító és hatalmas gyártelepek. Voltak, mert ott az égvilágon egyetlenegy ép építmény nem volt. Utána tudtuk meg rádióból, mozihíradóból is, hogy több mint kétezer halott lett” – mesélte, és szavahihetőségét ugyan nincs okunk megkérdőjelezni, de az általa közölt adatok túlzottak. Ami biztos: az április 3-án reggel érkező amerikai bombázók feladata a ferencvárosi rendező pályaudvar, illetve a szigetszentmiklósi Duna Repülőgépgyár megsemmisítése volt, de mivel német és magyar vadász­re­pülők zavarták meg az akciót, a bombák célt tévesztettek, és olyan belső területekre is jutott belőlük, mint a Boráros tér vagy az Üllői út. „A bevetett 587 gépből csupán hatot sikerült lelőni, míg a saját veszteség 24 gép volt. Budapest lakosai 1073 halottat sirathattak. Többségük a pályaud­varokon lelte halálát, a légiriadó ugyanis késett, és éppen befutottak a zsúfolt személyvonatok. Jellemző az amerikai felderítés színvonalára, hogy a bevetés előtti eligazításon pilótáikat arról tájékoztatták, hogy a magyar légierő francia vadászgépeket használ. A magyar felségjelzést egyik pilóta sem ismerte, ezért a magyar vadászokat eleinte olasz vagy német gépeknek nézték” – írja Ungváry Krisztián Bombázók a főváros felett című tanulmányában (Budapest folyóirat, 2008. november). Éjszaka brit repülők folytatták a bombázást – még szerényebb találati aránnyal. Nekik a csepeli Weiss Manfréd Műveket kellett támadniuk, ám bombáik Budapest egész területére hullottak. Az áldozatok magas száma, illetve a lakóházakat ért találatok miatt a híradások leginkább azt hangsúlyozták, hogy Budapest terrorbombázás áldozata lett – de ez így nem volt igaz. Noha a britek nálunk is inkább a német városokban alkalmazott embertelen módszert szorgalmazták, végül az ameri­kaiak szava döntött, akik az ún. precíziós bombázást részesítették előnyben. (Ilyenkor a célpontok elsősorban ipari, vasúti és katonai objektumok.) Mivel a német és a magyar légvédelmet nem érte váratlanul a támadás, éppen a „precizitás” maradt el. „A bombázások lelki hatása rettenetes. Megdöbbentő részletek ter­jengenek a városban, Csepelen pl. egy 14 esztendős fiút a robbantás felvetett a kéményhez, és odaragasztotta” – írta április 4-én Mihalovics Zsigmond, az Actio Ca­tholica mozgalom igazgatója Serédi Jusztinián hercegprímásnak, de a főpap Szabó László Sorok­sári úti plébános leveléből még rettenetesebb dolgokról tájékozódhatott. „Én még élek. A Szombathelyi kollégát mint őrültet emlegették. (…) Az új, épülő templom szentélyét találat érte. Egy menekülőnek sikerült életben maradni, hogy hányan vannak a romok alatt, nem tudom. A bomba szőnyeg bennünket ért. Halálos áldozatok száma a plébánián a százat megközelíti. (…) Nem tudom, néhány nap múlva nem maradok-e hívek nélkül. Jóllehet az egész területet kiürítik, én ki fogok tartani.”

Lágymányos, a Déli Vasúti Összekötőhíd bombázása.

Lágymányos, a Déli Vasúti Összekötőhíd bombázása.

Fotó: fortepan.hu

A nyilvánvaló borzalmak ellenére erős túlzás volt a Filmhíradó tudósítása, mely szerint „az ellenséges bombák legnagyobb része békés polgári otthonokat és kisemberek hajlékait döntötte romba, a légoltalmi szervek és a lakosság mindenütt szervezetten láttak hozzá a károk eltakarításához, légvédelmi tüzérségünk és hős vadászrepülőink sok ellenséges gépet lőttek le”.

Másnap kihirdették, hogy a statáriumot a légiriadó alatt elkövetett bűncselekményekre is kiterjesztik, továbbá közleményt adtak ki a – hangsúlyozottan önkéntes – kiürítéssel kapcsolatos tudnivalókról. „A tömegszállítás megkezdése április 7-től (…) történik” – állt a közleményben, és a koráb­biak ismeretében igen meglepő, hogy az ún. kiürítő vonatok első szerelvényei valóban elindultak aznap. Egy héten belül több mint 200 ezren hagyták el a fővárost, vagyis a többség maradt annak ellenére, hogy – bármit is mondtak a Légoltalmi Liga aktivistái – az óvóhelyen sem érezhette biztonságban magát. A teljességhez tartozik, hogy ugyanekkor (április 5-én) kötelezték a zsidó származásúakat a sárga csillag viselésére, a későbbiekben pedig egy sor olyan – különösen aljas – intézkedést is foganatosítottak az óvóhelyek használatának korlátozásától kezdve az üresen maradt lakások kiutalásáig, amely a bombázások idején még kiszolgáltatottabbá tette ezeket az embereket.

Édes otthon

Amikor a Riadó! 1944. februári számának vezércikke „Legyen az óvóhely a második otthonunk” címmel jelent meg, és a szerző, Barátosi József egyebek mellett olyat írt, hogy „legyünk most mindnyájan háziasszonyok, hiszen az óvóhely mindnyájunk otthona, és igyekezzünk azt igazán otthonná varázsolni”, még sokan megmosolyogták. Két hónappal később már nem tűnt abszurdnak az elképzelés. A szövetségesek április 12-én, 13-án, 17-én ismét bombázták a fővárost, akkor körülbelül hétszázan haltak meg. Májustól mindennapossá váltak a légitámadások. Ungváry Krisztián szerint „Budapesten összesen mintegy háromezer civil pusztult el ezeknek a támadásoknak a következtében. Az utolsó amerikai bombázókötelék szeptember 20-án érte a fővárost, másnap pedig már a szovjet légierő indította el akcióit, amelyek ettől kezdve Budapest elfoglalásáig szinte állandósultak.”

Addigra Budapest lakossága alkalmazkodott a szirénaszóhoz, vagyis nem úgy festett a dolog, hogy 1944 nyarán mindenki az óvóhelyen dekkolt volna a nap 24 órájában. A városi szolgáltatások a megváltozott körülmények közepette működtek, a moziktól a cukrászdákig. Persze bizonyos feltételek mellett; például a villamoson utazóknak felhívták a figyelmét, hogy légiriadó idején – amikor az utasokat leszállították, és a legközelebbi óvóhelyhez irányították – „gondosan őrizzék meg jegyüket”, különben nem folytathatják az utazást. Minden napra jutott egy-egy rendelet, hol a kerthelyiségek, hol a strandok és sportpályák légol­talmát részletezték, még arra is ügyeltek, hogy meghatározzák, mi­lyen teljesítményű elemlámpát lehet használni a riadó idején. És persze szinte minden házban akadt lakó, aki „szépérzékét” az óvóhelyen kamatoztatta. „Az óvóhely közepére kerüljön egy kis asztal, arra terítő, a terítőre poharak, ivóvíz. A falakra apró képeket tegyünk, függesszük ki az oktató falitáblákat. Ehhez nem kell sok tudomány, csak kis szeretet, leleményesség” – írta Barátosi József, és 1944 nyarán már egyre több újságcikk jelent meg felszentelt, otthonossá varázsolt légópincékről, no meg a renitensekről is. A házmesterről, aki az óvóhely előterében tartja a kukákat, a háztulajdonosról, aki megpróbált díjat szedni a pince használatáért. Úgy tűnt, mintha a város nem is a németek, hanem a légoltalmi illetékesek kezében lett volna.

A szervezettséget jól mutatja, hogy a légiriadó lefújását köve­tően azonnal nekiláttak a helyreállításnak, és a lehetőségekhez képest igen hatékonyan. De akik ebben részt vettek, nem sejthették, hogy e szörnyűség meg sem közelíti azt, ami a következő hónapokban vár rájuk, és hogy amit akkor „példás lakossági összefogással” megvalósítottak, az voltaképp egy sokkal nagyobb munka, az 1945-ös romeltakarítás főpróbája.

Neked ajánljuk