Az anekdota hosszú évek óta kering nyelvészkörökben. Amikor a kamassz nyelv utolsó beszélőjét megkérdezték, kivel is beszélget ő még az anyanyelvén, a néni csak annyit mondott: az istenemmel és a tehenemmel. Az interjút Klavgyija Plotnyikovával valahol a Szaján-hegységben, a hetvenes-nyolcvanas években rögzítették; s amikor 1989-ben az interjúalany, az apró szamojéd nyelv utolsó anyanyelvi beszélője visszaadta lelkét a teremtőnek, halálával a nyelv is kihalt.
A tipológia: holt nyelvek és kihalt nyelvek
Ritka, hogy ennyire pontosan datálható egy nyelv kihalása, hiszen a holt nyelvek definiálása és csoportosítása sem egyszerű. Tudjuk, hogy vannak a kimondhatatlan nevű, apró uráli nyelvek, vagy a rengeteg indián nyelv, és minden évben felbukkannak tömeges nyelvhalállal rémisztgető hírek. Mindeközben megbámuljuk, ha valaki szanszkritül vagy épp óperzsául tanul (minek, ugye, ezzel talán még csajozni sem lehet). A latin ezzel szemben nem kuriózum, sőt egyes helyeken megkövetelt alaptudás. (Hallottam én már vacsora közben kószáló latin mondatokat.) De akkor mitől is halott egy nyelv? „Amikor a hétköznapi érintkezésben, családban, barátok közt már nem beszélik, született beszélőként már nem él senki: akkor a nyelv halott. A megértés szokott kritérium lenni, de ez viszonylagos: a Halotti beszédet megértjük, tehát nehéz volna holt nyelvnek nevezni a 13. századi magyart. Mégse tudnánk ma a Halotti beszéd nyelvén beszélgetni” – magyarázza Komoróczy Géza nyelvész professor emeritus (ELTE), hebraista és asszirológus. „Bizonyos technikai értelemben holt nyelvnek minősülhet olyan nyelv is, amelynek néhány beszélője még van” – teszi hozzá Cser András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense. Ha egy olyan nyelvet kellene leírni, amelynek már nincs annyi beszélője, hogy egy »átlagot« lehessen vonni (több adatközlő összevetése a változatok és torzítások kikerülése végett), az technikai értelemben holt nyelvnek számít, mert hitelesnek elfogadható leírást anyanyelvi beszélők közlései alapján már nem lehet róla készíteni.” Fontos kritérium, hogy a nyelvhalál pillanatában a nyelv már nem fejlődik és változik tovább. A külföldi szakirodalom emellett kétféle típust különböztet meg. A nyelv kommunikációs eszköz, létezési formája a szabad élőbeszéd. A „kihalt” nyelvek tehát eltűnnek, nem beszélik őket, nem fejlődnek tovább. Ilyen a fenti kamassz példa; a hettita, amelyet Kisázsiában beszéltek a i. e. 2. évezredben, vagy éppen az etruszk, amelyet Itáliában használtak az i. e. 1. évezredben. A „holt, halott” nyelvek ezzel szemben olyanok, amelyekből új nyelvek, nyelvcsaládok lettek, ám magát az alapnyelvet ma már senki nem érti, nem beszéli. „Az, hogy holt nyelv, nem egészen olyan, mint amikor mi meghalunk, hogy utána nincs semmi” – mondja Komoróczy. „A latinnak, ógörögnek, uráli alapnyelvnek, ősgermánnak stb. van folytatása, általában több is. Az külön érdekes helyzet, hogy némely esetekben még a régi és a mai nyelv megnevezése is ugyanaz” – mondja Cser. A legegyszerűbb példa a latin, az ógörög, mégis ezek helyzete igazán kérdéses, hiszen beszélhetünk, olvashatunk latinul, sőt a gyakorlatban használhatjuk is; de mivel anyanyelvi beszélő már nincs, a mindennapi nyelvhasználat során nem változik, fejlődik, így holt nyelvnek kell tekintenünk őket – ógörögül beszélő turistával ritkán futunk össze a Halászbástyán. Ahogy mesélik, Devecseri Gábor megpróbálta Görögországban homéroszi nyelvtudását használni – csodálkozva néztek rá az utcán, egyetlen szavát sem értették meg.
A nyelvészeti tipológiák szempontjából, nyelvcsaládokba történő beosztásnál teljesen mindegy, hogy élő vagy holt nyelvről beszélünk-e. Történelmi–kultúrtörténeti helyzetüket tekintve és a róluk való tudásunkat nézve azonban hatalmas különbségek vannak holt, illetve kihalt nyelvek között. Legfőbb kérdés, hogy kiterjedt írásbeliséggel rendelkezik-e az adott nyelv – persze ez nem nyelvészeti, hanem civilizációs adottság. „Vannak holt nyelvek, amelyeknek nem volt írásbeliségük, ezért a leszármazott nyelvek alapján tudjuk csak rekonstruálni, hogy milyenek lehettek – és ezek a rekonstrukciók sosem teljesek. Ilyen holt nyelv az ősgermán vagy éppen az uráli alapnyelv – a holt nyelvek nagy többsége. Érdekes, hogy például az ősgermánt és a latint körülbelül ugyanabban a korban beszélték, sőt, érintkezés is volt a két nyelv között, de mivel az ősgermánnak nem volt írásbelisége, csak mint rekonstruált alapnyelvvel tudnak vele dolgozni a nyelvészek” – magyarázza Cser. Manapság nemcsak írásos, hanem hangzó anyag is maradhat fenn egy épp kihaló nyelvről, temérdek nyelvemlékről tudhatunk, ez segíti azt, hogy a kutatók éppen úgy tudjanak bánni vele, mint az élő nyelvekkel – mondja Komoróczy. „Az ókori keleti nyelvek viszont csak írásban maradtak fenn, ráadásul az írásuk is feledésbe merült, ezért én ezeket alkalmilag eltemetett nyelveknek neveztem. Mert meg kellett fejteni az írásukat, és azon túl magát az idiómát, a nyelvi rendszert is” – teszi hozzá.
Becslések szerint öt-hat ezer nyelv létezik, de ez erősen hipotetikus szám, ugyanis nincsenek olyan módszertani keretek, amivel ez meghatározható lenne. Még élő nyelveknél sem egyszerű eldöntenünk, egy vagy két nyelv-e például a svéd és a norvég, a bolgár és a macedón… Nincsenek erre szigorú, nyelvészeti szabályok: „A nyelvészek tiszteletben tartják és nem bírálják fölül a beszélőközösségek önmeghatározását, ami pedig sok esetben viszonylag új keletű, de legalábbis évezredes mélységben nem értelmezhető” – mondja Cser. „Ha abból indulunk ki, hogy mostanság kb. 5000 nyelvet beszélnek a világon – ilyesmit szoktunk mondani, de ez is fenntartásokkal kezelendő –, talán nem túlzás azt mondani, hogy legalább ugyanennyi nyelv már ki is halhatott.” De a nyelvi őstörténet nehezen vagy egyáltalán nem kutatható terület, számadatokkal dobálózni csak hipotetikusan lehet. Ráadásul háromszáz éve még senki sem tudta, hogy lesz sumer nyelv – figyelmeztet Komoróczy. Éppen ez a probléma, ha egy közös ősnyelvet akarunk meghatározni, vagy éppen csak megállapítani, hogy mely általunk ismert nyelv lehet a legrégibb. „Olyan nincs, hogy a legrégibb holt nyelv. Olyan van, hogy a legrégebbi dokumentált nyelv, vagyis a legrégebbi írásbeliséggel rendelkező nyelv. Ezek a sumer, az egyiptomi, a hettita, a görög és a kínai” – mondja Cser. A közös ősnyelv kérdése ráadásul évszázadok teoretikus és filozófiai vitáira megy vissza. Már Hérodotosz görög történetíró leírja az i. e. 5. században, hogy az egyiptomiak kísérleteztek az ősnyelv megtalálásával: beszélni még nem tudó gyermekeket összezárva neveltek, azok pedig állítólag egyiptomiul szólaltak meg. De egyetlen ősnyelv nincsen, a bábeli zűrzavar előtti közös nyelv csupán mítosz. „Alapvetően azért nincs, mert azt sem tudjuk elég pontosan meghatározni, hogy egyáltalán mióta létezik nyelvnek nevezhető kommunikációs forma, és mert a rekonstrukciós módszertanunk néhány ezer évnél korábbi időkre nem tud visszamenni. Körülbelül az indoeurópai vagy az uráli alapnyelv a legnagyobb mélység, ameddig alkalmas eszközeink vannak arra, hogy erős hipotéziseket tudjunk megfogalmazni” – magyarázza. „A legmerészebb kísérlet – teszi hozzá Komoróczy –, amely hangalakjában próbál valaha beszélt nyelvet rekonstruálni, ismert nyelvek szavai alapján, az a mezolitikum, esetleg a felső paleolitikum korába nyúl vissza; mégpedig a kőeszközöknek (kaparó-, vágó-, lyukasztó-, szúróeszköz), lakóépítményeknek (gallyakból épített kunyhó, földbe vájt vagy barlanglakás), bizonyos műveleteknek (üt, szúr, húz), testrészeknek, családi kapcsolatoknak a terminológiáját sejti. Tizenöt–harmincezer év messzeségről van szó, és legfeljebb néhány tucat szó az, melynek létezésére gyanakodni lehet.” Egyetlen közös ősnyelv azonban ezzel a rekonstrukcióval sem érhető el: „Az indoeuropaizáció vagy a semitizáció, egy-egy nagy nyelvi »család« hullámszerű elterjedése korábbi helyi nyelvek sokaságát mosta el, egymással alig érintkező kis közösségek elszigetelt nyelveit, és ez a korábbi állapot csak annyira érhető el itt-ott, amennyire egy ásatás vagy geológiai fúrás feltár: kis darabot a teljes terjedelmében ismeretlenül maradó felületből.”
A rekonstrukció útjai Heuréka
A rekonstruálás és a nyelv vizsgálata nagyon különböző, hiszen nem mindegy, hogy egy jól dokumentált, akár hangzó anyagokkal is megörökített, éppen kihalt nyelvről van szó, vagy egy évezredek óta nem beszélt formáról, amelyről egy-egy töredékünk van csupán. Előbbi igazából a nyelvészeti leírás, az összehasonlítás számára éppúgy kezelhető, mint bármely élő nyelv. A legfontosabb feladat ilyenkor a nyelvi emlék megőrzése, archiválása. Az i. e. 6. századi óperzsa vagy az i. e. 2. évezredi ugariti (Fönícia) nyelvnél ez nem ennyire egyszerű, ezeknél már maga a nyelvemlék elolvasása, a megfejtés is fejtörést okoz, hiszen a szövegek, amelyek megőrizték a nyelvet, már nem ismert jelrendszerrel vannak kódolva. „Annak, aki megfejtetlen írásokkal akar foglalkozni, kell, hogy legyen desifrírozó hajlama, érzéke” – magyarázza Komoróczy. „A jelek vagy jelcsoportok ismétlődése az elemi kulcs az ismeretlen írásrendszerek megfejtésében. Amikor az ismétlődésben felismersz egy bizonyos törvényszerűséget, akkor meg kell nézni, hogy ez a fajta gyakoriság mely másik nyelvben található. A legkönnyebb a végragozó nyelveket megfejteni, amilyen a latin, a régi sémi nyelvek vagy ma az orosz. Ha azt látom, hogy a jelcsoport vége diszkrét, azaz elkülönülő egységként ismétlődik, akkor kereshetek latin, görög, orosz, szanszkrit vagy perzsa analógiát. Ott, ahol a szó közepe vagy a szóelő változik, másra kell figyelni. Mindehhez kell bizonyos nyelvismeret.” A már megfejtett nyelveknél a finomítás, a nyelvtani rendszerről szerzett információ a fontos; illetve a hangalak rekonstruálása. „A holt nyelvekben is voltak történeti hangváltozások, kiejtési változatok. Minél nagyobb anyagunk és minél többféle forrásból származó adatunk van, annál pontosabban meg lehet állapítani, miként hangozhatott az adott nyelv” – mondja Komoróczy. „Például az ókori egyiptomiban Champollion felismerte, hogy csak mássalhangzókat ír, kivéve egy jelet, ez a toll jel, amely [i] hangot jelöl.
A konvencionális olvasat az, hogy minden mássalhangzójelet [e] hanggal egészítenek ki, amikor, mondjuk, tanórán felolvasnak egy szöveget. Valójában azonban van szótagoló mezopotámiai akkád ékírással is leírva néhány szó vagy szócsoport egyiptomi nyelven, ennek alapján egy kicsivel többet lehet tudni az egykori kiejtésről. És a kopt, az óegyiptomi nyelv kései változata a görög ábécé alapján kialakított betűírást használt, így a kopt szavak segítenek az óegyiptomi nyelv hangtanát rekonstruálni. Tehát a vizsgálatban fontosak a külső vagy komparatív adatok.”
Vannak persze még megfejtetlen nyelvek, sőt, a közhiedelemmel ellentétben még bukkanhatnak is fel eddig ismeretlenek. Utóbbira nemrégiben egy osztrák kutatócsoportnál volt példa. Ahogy Claudia Rapp, az Universität Wien professzora tájékoztatott bennünket, a Sinai Palimpsest Projekt legfontosabb felfedezése 1996-ra datálható. Ekkor találta meg ugyanis Zaza Aleksidze professzor (Tbiliszi) azt a pergament, amelynek szövege alatt egy másik, lekapart írás is volt, méghozzá kaukázusi albán nyelven. (Mivel a pergamen drága volt és nehezen beszerezhető, a korai szövegemlékeknek gyakori formája az ilyen „újrahasznosított” palimpszeszt.) Ez azért fontos, mert magát a nyelvet eddig csak utalásokból ismerték, ez az 5. vagy 6. századi szöveg (keresztény egyházi liturgia) az egyetlen föllelhető emlék. (Azonosítását a hónapnevek tették lehetővé.) A kutatócsoport mindezek után egy újabb, a 12. század óta nem használt nyelven (pontosabban: dialektusban), palesztinai keresztény arámi nyelven írt szöveget is láthatóvá tett. A kodikológiai vizsgálatokon túl a lekapart szövegek láthatóvá tételéhez különböző hullámhosszú fénnyel megvilágított felvételek szükségesek, ezek után kezdődhetett csak a paleográfiai és nyelvészeti vizsgálat.
A máig megfejtetlen nyelvek klasszikus példája az i. e. 2. évezred első feléből származó, Krétán előkerült phaisztoszi korong. Maga a szöveg csigavonal alakban benyomott, hieroglifa jellegű jelek sorozata. Sok – eddig közel negyven – megfejtési próbálkozás volt már, meglepő módon egészen az erotikus szövegként való értelmezésig. „Néhány jele hasonlít a krétai lineáris A íráshoz, ezt a második évezred elején használták; de annak is több megfejtése van. Sémi nyelvűnek gyanítják, de ez nem bizonyos” – magyarázza Komoróczy. Azt is csak néhány szótörmelék alapján tudjuk elképzelni, hogy Mezopotámiában vagy Iránban az i. e. ötödik–negyedik évezredben milyen nyelven beszéltek. „Az ókori Keletről (Mezopotámia, Kis-Ázsia, Egyiptom) tíz-egynéhány nyelvet ismerünk, ebből hármat nagyon gazdagon; a többit csak néhány személynévből” – folytatja. „A Zagrosz-hegységben a kurdok négyezer évvel előtti elődeit tulajdonképpen csak a harmadik–második évezred fordulóján uralkodó törzsfők neveiből ismerjük.”
Nyelvváltás
Egy nyelv kihalása vagy holt nyelvvé válása (nem ugyanaz a kettő) nem egyik napról a másikra történik meg. Ritkább eset az, hogy egy nép politikai okokból – saját vállalásra, felső nyomás miatt vált nyelvet. A brutális változat is előfordulhat: egy-egy népcsoport lemészárlására is akad példa. A kolonializáció során rengeteg apró amerikai és ausztrál nyelv tűnt el – felváltotta őket az angol, a spanyol, a portugál és a francia. A feltételezhetően több száz ausztrál nyelvből csak tíz-húsz maradt. Kiemelten veszélyeztetett például Új-Guinea, ahogy a magas fokú izoláltság miatt vagy ezer nyelvet fenyeget a teljes eltűnés. Normális esetben egy nyelv kihalása hosszú, több generáción keresztül zajló folyamat. Veszélyeztetett státuszba pedig az a nyelv kerül, amelynek még élnek anyanyelvi beszélői, de a legfiatalabb generációban már senki nem anyanyelvként sajátítja el. „A nyelvhalál persze nem azt jelenti, hogy hirtelen ott áll néhány millió ember, aki nem tud semmilyen nyelven beszélni – a közösség általában nyelvváltáson megy át” – magyarázza Komoróczy. „Tehát az igazi kihalás, a teljes megszűnés nem egy esemény, hanem folyamat. A szókincs telítődik a többségi nyelv szókincsével, a nyelvtani alakzatok felcserélődnek, más szórendet kezd használni az ember, mint amely az anyanyelvén volt. Ilyenformán a gyerekemmel még tudok beszélni, de a gyerekem az övével már az új nyelvükön beszél. Ez a folyamat zajlik le az emigrációban, főként az elszigetelten élőknél.” Ahogy említi, ilyen az egyik legkülönösebb nyelv is, az ainu. Ezt a nyelvet Japán északi szigetein beszélik, beszélték; ám a nyelv genealógiailag is különleges, mert semmi köze a japánhoz, saját írásbeliséggel máig nem rendelkezik; a japán köznyelv átvette a szerepét. Hasonló az észak-szibériai nyelvek története, amelyeket az orosz köznyelv átvétele juttatott kihaló sorba, s ma talán csak „rénszarvastenyésztő kolhozokból kikopott emberek, akik megértik, használják”. Egy nyelv kihalásához hozzájárul, ha egy nyelvközösség kisebbségben van, ha előnyt jelent egy másik nyelv használata (iskola, munkalehetőség, társadalmi előmenetel, presztízs); számít az is, hogy van-e intézményesült „támogatása” az adott nyelvnek, úgymint média, hivatalos ügyintézés lehetősége, iskola – teszi hozzá Cser. A nyelvváltás ide-oda hullámzó folyamat, amely családi léptékben jól megfigyelhető az emigrációban vagy a határokon, peremvidékeken élőknél. A kétnyelvűség az átmeneti állapot: ilyenkor az eredeti nyelv visszaszorul a magánélet területére, mint gyermekkori nyelv marad meg az emlékezetben. Családi dolgokról folyékonyan beszél az anyanyelvén, de foglalkozásában már az iskolában tanult nyelvet használja. Az ókori nyelvekre ugyanez a folyamat jellemző, csak sokkal hosszabb időtávon. „A sumer–akkád nyelvváltás esetében biztosan tudjuk, hogy négy-öt évszázad volt az, amíg a nyelvhasználat dominánsan sumerből dominánsan akkád lett, s a sumert már csak iskolában tanították. Ennek van ékírásos szövegekben bizonyítéka” – mondja Komoróczy.
Egy nyelv kihalása minden esetben veszteség, nemcsak a statisztikai adatok miatt, hanem a beszélő személyét illetően is, aki ezzel elveszíti kulturális identitásának egy részét. Mindemellett mégis természetes folyamatról beszélünk. „Az emberi sokszínűség fenntartása szempontjából fontos, hogy nyomuk maradjon ezeknek a nyelveknek. Az emberiség viszont önfenntartó rendszer, és a teljes egységesülés ellen ható tényezők ugyanúgy részei az önfenntartásnak, mint az egységesülés felé hajtó tényezők” – mondja Komoróczy. Elképzelhető, hogy amint a latinból új és új nyelvek lettek, úgy a most globalizációs hatásként lingua francaként terjedő angolból majd különböző, az eredetitől egyre távolabbi angolok lesznek (az amerikait illetően ezt a következtetést már régen levonták) – tehát új és új nyelvek születnek. Szerencsére azonban ez nem jelenti, hogy legyintenünk kell, és elfelejtenünk a kis, „helyi” nyelveket. Az UNESCO vagy a National Geographic holt nyelveket digitalizáló projektjei is igyekeznek tenni valamit a megőrzésért. Az EU-ban is minden tagállam nemzeti nyelve hivatalos és támogatott.
Ráadásul nem minden nyelv hagyja magát – a nyelvi revitalizáció, egy-egy holt nyelv újjáélesztése is előfordul. A legismertebb példa a héber, amelyet a 19. század végén, Eliezer Ben-Jehuda, a Litvániából Palesztinába letelepülő nyelvész hatására kezdtek el újra használatba venni és modern szavakkal feltölteni. Egy híres anekdota szerint büszkén mondta a feleségéről egy kongresszuson, hogy a bibliai régiség óta ő az első nő a világon, aki héberül beszélő gyermeket szült.
A manx vagy „gaelg” az ír rokon-nyelve; Man szigetén használták, a 18. században még húszezer beszélője volt. 1974-ben halt meg az utolsó anyanyelvi beszélő, a sziget nyelve az angol lett. Majd a megmaradt körülbelül száz fő, aki még második nyelvként ismerte, mozgalmat indított, tanítani kezdték az iskolában, s mára újra lett húsz-harminc anyanyelvi beszélő. Érdekes helyzetben van a szanszkrit és a latin. Amellett, hogy vallási szövegek nyelveként, liturgiában a mai napig használják, a mindennapi életben is szerepelnek. Szanszkritül például napi híreket is közvetítenek; a latinnak pedig létezik modern változata, amely a Vatikán államnyelveként szerepel, a pápai enciklikák ezen a nyelven jelennek meg, s időről időre ki is adják az új szavak jegyzékét, hogy nyelvileg haladhassanak a korral. „Fontos a sokszínűség fenntartása, a multilingvizmus. Nem lehet legyinteni a tíz fő által beszélt nyelvekre” – összegzi Komoróczy. „De évszázados távlatot tekintve az emberi sokféleség reprodukálja önmagát, ez a nyelvekben is érvényesül.”
| Az utolsók 2014-ben hunyt el a klallam nyelv utolsó beszélője, Hazel Sampson. A nyugati partvidék északi felén és Kanada délnyugati részén beszélt indián nyelvet azonban próbálják megőrizni, néhány iskolában tanulni is lehet. Az indián nyelvek közül a csikaszót is 2014-ben érte el a vég, érdekessége, hogy poliszintetikus nyelvként egy-egy hosszúra bővített szó egész mondatnak felel meg. (Bár kétnyelvű beszélők még vannak, tehát nagy erőfeszítéssel még meg lehetne menteni a csikaszót a teljes kihalástól.) A régóta kihalóban lévő finnugor lív nyelv utolsó beszélője tavaly hunyt el. A tajvani pazeh nyelv végét Pan Jin-yu halála jelentette. Ebben az évben tűnt el a bó (aka-bo) nyelv is. Az indiai, Andamán-szigeteki nyelvet tartották a legősibbnek, egyes kutatók 65 ezer évesnek feltételezték. Utolsó beszélője a 85 éves Boa Senior volt, aki szülei halála után 30-40 évig az egyedüli használója volt a nyelvnek. Az ugyanide tartozó kora nyelvet pedig 2009-ben nyilvánították halottá. Ekkor halt ki még az ausztrál nawagi; 2008-ban pedig például az alaszkai eyak, 2003-ban az uráli akkala számi nyelv… A listát sokáig lehetne sorolni. Érdekes még a dalmát nyelv, amelynek utolsó beszélőjét a történet szerint egy bomba ölte meg. Az ő közléséből feljegyzett szókincs és dalmát történetek az egyetlen teljes forrásunk a nyelvről. A számtalan holt és veszélyeztetett nyelv pontos adatait az UNESCO online atlaszán lehet megtalálni. |
