Nem várt, ráadásul tudományos-technikai relevanciával is bíró mellékszál került elő ezen a héten a Völner-Schadl-ügy tárgyalásán: mint kiderült, Schadl György, a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar (volt) elnöke és Völner Pál (bukott) igazságügyi államtitkár is beszállt egy vízzel hajtott motor fejlesztésébe, ezt követően pedig – állítólag – lehetőségük nyílt arra is, hogy a kivételes (valójában, mint látni fogjuk, a technikai misztifikációk és hoaxok nemzetségében tekintélyes családfával bíró) fejlesztésre pályázaton szerezzenek pénzt.
Hümmögve fogadták
Völner Pál vállalta, hogy lobbizik a körforgásos gazdasági fejlesztésekért az ITM államtitkáránál, Steiner Attilánál, és eléri, hogy írjanak ki egy pályázatot „csökkentett szén-dioxid-kibocsátással járó építőanyag gyártására”, de megkeresi az ügyben Süli János paksi bővítésért felelős (volt) minisztert is. Bár akadt, aki elkezdte feszegetni, hogy nem működőképes a konstrukció, Völner Pál mindenkit azzal nyugtatott, hogy miután a pályázatot már megnyerték, senki nem fogja ellenőrizni, valójában volt-e reális esély a pályázatban megjelölt eredmény elérésére vagy sem.
Az izgalmak fokozódtak, amikor a kiskunhalasi K. Szabolcs, az egyik feltaláló – egyébként a per harmadrendű vádlottja – a keddi tárgyalási napon elmondta, hogy a vízüzemű motort nemcsak autókban lehetne használni, hanem gyárakban is, a működési elvet és egyéb részleteket viszont nem akart elárulni, egymilliárd forintért azonban hajlandó lenne eladni a terméket. Ugyanő, amikor a vízüzemű motor fejlesztésének a részleteiről kérdezték, úgy válaszolt: erre nem emlékszik. Amúgy szavaiból leginkább az tűnt ki, hogy valójában 12 voltos egyenárammal elektrolizálták (bontották) a vizet, majd a fejlődő hidrogént égették el a motorban.
„Az adatokkal meg sok mindennel hadilábon állok, másra összpontosítok” – ez a mondat alighanem a lehető legtömörebben fejezi ki a csodatalálmányok alkotóinak filozófiáját.
A feltaláló szerényen nem is a saját találmányaként írta le a vízhajtású autót – szerinte ez Nikola Tesla ötlete, akinek egykor már nem maradt ideje, hogy kiteljesítse ezt az ideát (a fizika szerb zsenije immár védekezni sem tud a feltételezés ellen), úgyhogy a magyar feltaláló és társa gondolta tovább, majd fejezte be a piramidális elgondolást.
A találmányt igyekeztek külföldi delegációknak is prezentálni, ezeket az eseményeket rendre Schadl György fizette. Az viszont már a történet burleszket idéző fordulatai közé tartozik, hogy egy ilyen bemutató alatt váratlanul kigyulladt a vízhajtású motor, amit Völner Pál oltott el, stílszerűen egy liter vízzel. A vízüzemű csodaautóra valóban sokan voltak kíváncsiak külföldről, de belföldről is – mondjuk a „feltaláló” vallomása szerint a szakemberek szótlanul, esetlen hümmögve távoztak. De megnézte a csodamotort (a tárgyalás alapján tavaly háromszor) Orbán Győző, a miniszterelnök testvére. Süli János, Paksért felelős egykori tárca nélküli miniszter vallomása szerint egyenesen kötelességének érezte, hogy foglalkozzon a találmánnyal. Ráadásul Steiner Attila vallomása szerint Palkovics László (szintén már csak volt innovációs és technológiai miniszter) figyelmét is felkeltette a találmány. Az ő kitüntető érdeklődése már csak azért is figyelemreméltó, mert gépészmérnök-akadémikusként nyilván jól ismeri a technológiai tündérmesék érvényesülése előtt álló szomorú fizikai akadályokat.
Tüzet fogott a víz
A vízhajtású autó a technikatörténet legrégebbi legendái közé tartozik. Az efféle találmányokban közös, hogy a róluk szóló tudásunk általában anekdotikus. Az ilyen innovációk megvalósíthatóságát szkeptikusan szemlélő tudósok (fizikusok, mérnökök) is általában csak találgatják, hogyan működött (vagy nem működött) volna a berendezés valójában, mert maguk a feltalálók általában a fizika törvényeinek fittyet hányó abszurditásokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Nem hiányzott a sztorikból a paranoia: olajtársaságok, illetve a benzines/dízeles autólobbi üldözi a feltalálókat. Vagy éppen az életükre törnek, kiforgatják őket a vagyonukból (ezért kénytelenek újabb hiszékeny mecénásokhoz fordulni) – néha ravaszul megveszik a zseniális találmányt és raktárba zárják, miközben fiók mélyére süllyesztik a terveket.
A vízzel hajtott motor hipotetikus alapelve nagy általánosságban két típusba osztható: az egyiket triviálisnak nevezhetjük, a másikat szimplán szélhámosságnak. Mindenki sejti, hogy egyszerű, szobahőmérsékletű vízzel semmilyen motort sem lehet meghajtani. Itt most vegyük ki a képből a gőzgépeket (ezekben forralják a vizet és a gőznyomás végzi a munkát), illetve a vízierőművek turbináit esetleg a vízikerekeket – ezek ugyanis a természetes, valamint duzzasztott vizek mechanikai energiáját hasznosítják. A vízimotorok feltalálói általában arra hivatkoznak, hogy valamilyen csodálatos és különleges módon sikerült elérniük, hogy a vízüzemű járműben energetikailag (szó szerint) hihetetlenül kedvező módon kémiailag bontsák el a tankba töltött vizet. Ezt követően a keletkezett hidrogént és oxigént heves égés kíséretében egymással reagáltatnák belső égésű hidrogénmotorban. Vagy üzemanyagcellákban történne a hidrogén elégetése kontrolláltan, áramtermelés kíséretében, ami azután villanymotort hajtana. A vízmolekulákon belüli erős kémiai kötések felbontása a kulcs, csakhogy ha ezt a szokásos módokon (mondjuk korunk kultikus eszközéből, a lítiumion-akkumulátorból származó árammal, vízbontással) tennék meg, akkor – már csak a termodinamika második főtételének köszönhetően is - biztosan lesz némi veszteség az elektrolízis, majd a hidrogén tovább égetése során. Igazán nem értjük, hogy akkor az akkumulátorból jövő árammal miért nem mindjárt az autó villanymotorját hajtanák meg? Igaz, ekkor mindenki kénytelen lenne szembenézni a ténnyel:
a hihetetlenül zöld, karbonkibocsátás szempontjából látszólag semleges, „vízhajtású” motort végeredményben az akkumulátorba töltött jó magyar árammal hajtják meg, ami túlnyomórészt fosszilis energiahordozókból (földgáz, pakura, lignit), jobb esetben Paks I-ből származik.
Ha viszont azt feltételezzük, hogy a feltaláló azt akarja velünk elhitetni, hogy az autóba töltött vizet kisebb energiamennyiség felhasználásával sikerült kémiailag felbontani, mint amennyi a keletkező hidrogén+oxigén reakciójánál felszabadul (pláne: hasznosul is!), máris kiléptünk az áltudomány, jelen esetben a megmaradási törvényekre és termodinamika tételeire fittyet hányó parafizika birodalmába. A csodamotorok vagy éppen az elképesztően hatékony energiakinyerési eljárások rendre a fizika utóbbi két évszázadában született eredményeit és megállapításait ignoráló csodavárás termékei: emlékezzünk csak, amikor Széles Gábor a nullponti vákuumenergia kicsatolásával teremtett volna új, olcsó és kimeríthetetlen energiaforrást. Sajnos a „vízzel hajtott” motorokkal is ez a helyzet. Vagy működnek ugyan, de drágább a leves, mint a hús, azaz semmit sem nyerünk a használatukkal. Pláne a korlátozott számban már amúgy is használatban lévő, számos ok miatt lassan terjedő, külsődlegesen előállított (zöld, szürke, kék stb.) hidrogént használó járművekhez képest. Vagy ha tényleg mágia és tudományon kívüli tudás hajtaná őket, szerkezetük pedig örökre megismerhetetlen fekete doboz, akkor soha nem fognak kinőni a csupán kíváncsi idegeneknek bekapcsolt, Kempelen Farkas-i értelemben vett csodagép státuszából.
