Az elmúlt hetekben körbefutotta a világsajtót a hír, hogy néhány tucat tudós azon töri a fejét, hogy az eddig holocénnak nevezett földtörténeti kor új nevet, de nagyobb valószínűséggel új folytatást kapjon. Szerintük a továbbiakban antropocénnak hívhatnánk jelenkorunkat, ami a Föld sorsára gyakorolt hatásunkat tekintve tán nem is indokolatlan. Ámde hiába törekszik megannyi geológus, klímatudós és ökológus, sőt jogász (!) arra, hogy hivatalosan is az emberiséget tegye meg a Föld jelenkorának első számú és nevezéktanban is elismert formálójává, korszakot váltani nem is oly egyszerű. Az erősen, kissé tán valószerűtlenül is interdiszciplináris Antropocén Munkacsoport a Nemzetközi Sztratigráfiai Bizottság égisze alatt működik, s tőle is kapta a megbízást arra, hogy kidolgozza, miként lehetne a jelenleg is létező geológiai időskálát kiterjeszteni az antropocén korszak beiktatásával. A tudósok arra szeretnének választ kapni, hogy a Föld biofizikai állapotában észlelt határozott mennyiségi változás hogyan hat a tudományos kutatásra, s miként befolyásolja a változásra adott politikai választ. Ugyanakkor (mintegy a dialektikában való jártasságukat is fitogtatva) abban a kérdésben is szeretnének dűlőre jutni, hogy ez a bizonyos antropocén kor vajon olyan mély minőségi változást, paradigmaváltást képvisel-e, ami a tudomány, a politika és a jog fejlődését is megszabná.
A munkacsoportnak még van ideje, hogy mindezt eldöntse, csak 2016-ban, minden felmerülő témát megrágva kell javaslatot tenniük arra vonatkozóan, hogy új időszámítás kezdődjön-e a jelenkori földtörténetben.
Pleisztocén, holocén
Az antropocén mint fogalom persze nem újdonság: szovjet (!) geológusok már a hatvanas években használták, csak ők éppen a teljes negyedidőszakot (akkori definíció szerint az utóbbi 1,8 millió évet) értették alatta, ami valóban egybeesett emberi fajunk evolúciójának utolsó állomásaival. A nyolcvanas években azután egy Eugene F. Stoermer nevű ökológus dobta ismét a köztudatba a kifejezést, de már egészen más értelemben – a koncepciót pedig a Nobel-díjas légkörkémikus Paul Crutzen fejtette ki, aki szerint az emberiség önfeledt alkotótevékenysége az utóbbi pár évszázadban már oly mértékben befolyásolta a Föld légkörét, hogy ez új geológiai korszakot konstituál a litoszféra, bolygónk szilárd, merev kőzetburka tekintetében is.
S bár tudjuk, hogy ennek összetétele nem független a légkör kémiai tulajdonságaitól, e tekintetben nem igazán történt olyan változás, ami a kőzetek viselkedésére is hatással lett volna. Vizsgálódásainkat természetesen kiterjeszthetjük más humán eredetű tájformáló erőfeszítésekre is, de sem a minden értelemben mélyre ható bányászat, sem a mezőgazdaság nem tudta átalakítani a földkéregből és a felső földköpenyből álló litoszférának a viselkedését, amit továbbra is a részben még mindig kiderítetlen belső dinamika diktál. Sebaj: a légkörben, az óceánok hőmérsékletében és kémiai összetételében, az élővilágban és bolygónk alaposan megkapart felszínén bekövetkezett változásokat mégis sok kutató tekinti elégséges mértékűnek ahhoz is, hogy átírják a hagyományos geológiai skálabeosztást. Amúgy hivatkoznak arra is, hogy más geológiai határrétegekhez hasonlóan immár az ember korát is önálló kémiai összetételű rétegek jelzik – például a wyomingi Upper Fremont-gleccseren. Az ember szorgos munkájára utal egy klór-36 izotóptartalmú vonal, ez a légköri nukleáris kísérletekből származna, illetve egy magas higanytartalmú sáv, amely az ipari forradalom nyomán került a légkörbe, majd a jégbe.
De elegendő-e mindez ahhoz, hogy leváltsuk a most hivatalosan uralkodó geológiai kort, a holocént? (A latinosított görög kifejezés eredetileg annyit jelentene: teljesen új kor.) Definíciója szerint a legutóbbi nagy eljegesedés (a Würm glaciális, illetve az azt záró fiatalabb driász hidegperiódus) végén vette kezdetét, úgy 11 700 évvel ezelőtt, s időben egybeesik egy régészeti kor, a mostanában főleg mintaszerűnek tekintett étrendje kapcsán emlegetett paleolit időszak végével. Azaz a holocén eddig is egy időben jelentett egy új, a korábbinál melegebb és nedvesebb, de leginkább kevésbé jég uralta (azért nem teljesen jégmentes) klímaperiódust, a pleisztocén megafauna visszaszorulását hozó természettörténeti periódust és az ember állattenyésztéssel, földműveléssel és rafinált eszközhasználattal járó korának kibontakozását. Az antropocén kor proponálói maguk is kétféle módon viszonyulnak a hagyományos korbeosztáshoz. Akadnak, akik az emberi tevékenységet már a földművelés és állattenyésztés kezdeteitől, tehát akár az utóbbi 13-14 ezer évben is oly jelentősnek tartják a Föld arculatának átalakulása szempontjából, hogy az antropocént egyenesen a holocén helyébe helyeznék – esetleg korábbi kezdettel. Ez az álláspont azért nem valami népszerű a tudósok körében. Különösen azt a verzióját fogadják kétkedéssel, amely még az interglaciális felmelegedést is a háziasított kérődzők emésztése során kibocsátott, erősen üvegházhatású metánnak (meg a korai földművelők erdőirtásainak) tulajdonítja! A kutatók egy nagyobb csoportja szerint ez a mélyreható humán befolyás csak az ipari forradalomtól mutatható ki – esetleg megengedően hozzáteszik: elég volna, ha az antropocén a XXI. századtól venné kezdetét. Pedig tulajdonképpen már a holocén kihasítása a földtörténeti negyedidőszakból is csak részben magyarázható a fent felsorolt civilizációs, klimatikus és ökológiai megfontolások nyomán. A pleisztocén, ami etimológiailag is „legújabb kort” jelent, ugyanis a legutóbbi nagy eljegesedéseket foglalja magába, az utóbbi két és fél millió évben előfordult 11 nagyobb glaciális periódust – ezek mellett számos kisebb eljegesedésre is sor került –, melyeket rendre enyhültebb, melegebb szakaszok követtek, az úgynevezett interglaciálisok: olyanok, amit most, az utóbbi 11-12 ezer évben, azaz a holocénben megéltünk. Néha persze hűvösebb volt az időjárás ezekben az átmeneti periódusokban a mainál, de előfordult az is, hogy melegebb. Még most is csak közelítjük (a borúlátó jóslatok szerint hamarosan előzzük) a 130 ezer évvel ezelőtt kezdődött és 115 ezer évvel ezelőtt lezárult, tehát a holocénnél hosszabb, 15 ezer boldog évet magába foglaló Riss–Würm interglaciális meleg periódust.
Újraindul a múlt
Éppen a pleisztocén nyújt arra jó példát, mennyire nem állandó (stílszerűen: nem kőbe vésett) egy földtörténeti korszak határa. 2009-ig például csupán 1,806 millió éve kezdődött a (még a geológia atyja, a nagy Charles Lyell által 1839-ben definiált) pleisztocén kor. Ám öt évvel ezelőtt a Geológiai Tudományok Nemzetközi Uniója úgy határozott, hogy a pleisztocén kezdődjön csak 2,588 millió évvel ezelőtt, a pliocén és pleisztocén kor határát pedig jelezze a nevük alapján partiarcnak tűnő Discoaster mészvázas algák kihalásának ideje – ekkor kezdődik a korábban még a pliocénbe sorolt úgynevezett gelasiai periódus. Megjegyeznénk, hogy a főbb geológiai korszakok, illetve az ezeken belüli részkorok elhatárolása (a magyar földtani nevezéktanban globális sztratotípus szelvényekként és pontokként ismert) referenciahelyek meghatározása révén történik. Örömmel jelenthetjük, hogy a 101 feltételezett referenciahely közül 64-et sikerült a világban fellelni: talán nem véletlen, de ez a fajta határvonal-kijelölés a pleisztocén és a holocén között máig sem történt meg. A fent már emlegetett megafauna kihalása valójában már a pleisztocénban megkezdődött, eleink bizonytalan mértékű közreműködésével – akkor már nagyobb érvek állíthatók amellé, hogy az utóbbi évtizedek fajkihalási hullámát tekintsük határkőnek, s írjuk egyben az egészet a mi számlánkra.
A holocén klimatikus szempontból kétségtelenül újat hozott: de csak a Würm eljegesedéshez képest, és ugyan az ilyen klimatikus változások is komoly tényezők a korszakok elhatárolásánál, de önmagukban aligha elégségesek egy új epocha definiálásához. Magát a felmelegedést, sőt még az utóbbi száz év tendenciáját sem lehet ebből a szempontból abszolutizálni, hogy mást ne mondjunk, a már említett Riss–Würm interglaciálisban a tengerek szintje a mainál 4–6 méterrel volt magasabb (ekkora tengerszint-emelkedést még a legalarmistább feltételezések sem jósolnak a következő száz évre).
Persze tudjuk, hogy a felmelegedéstől való zsigeri félelmet az erős aggodalom is táplálja, hogy a Föld esetleg visszatérhet abba a meleg, boldog állapotába, amikor még egyáltalán nem tapodták földjét emberek: ne felejtsük, fajtánk éppen az eljegesedésekhez való példás alkalmazkodása révén emelkedett mai pozíciójába. Nem akarnánk lebecsülni destruktív aktivitásunkat – mindez azonban nem jelenti, hogy a földkéreg alakításába is komolyan bele tudnánk szólni. A tektonikus mozgásokat irányító gigantikus erők épp úgy kontrollunkon kívül állnak, mint némely ritkább, de gyakorta geológiai korszakhatárokat definiáló események. Attól tartunk, hogy a még most is elképzelhetetlen, felfoghatatlan természetű, felmérhetetlen nagyságú s nehezen modellezhető lefolyású kozmikus, illetve geológiai katasztrófákhoz (impakt eseményekhez, illetve szupervulkáni működésekhez) mérve minden eddigi eszközünkkel együtt kispályásak vagyunk. Bár az eddig felhalmozott nukleáris fegyverek eldurrogtatásával alighanem erőteljesebben beszállnánk a versenybe – de pusztán ezért nem kéne a dolgot kipróbálni. Ahogy pedig közeledünk a jelen felé, úgy válik egyre kétségesebbé, meg tudjuk-e húzni azokat a határokat, amelyek csak a jövőből válnak láthatóvá. Ne felejtsük: az idő előrehaladtával a tegnap fogalma is rendre újraképződik.
