Genetika és őstörténet

Apánkra ütünk?

Tudomány

Mind több meghökkentőnek tűnő történeti genetikai felfedezésről adnak hírt a lapok: bár a publikált eredmények jó része korántsem eget rengető s az interpretálásuk is hagy némi kívánnivalót maga után, kétségtelen, hogy egy új diszciplína első lépéseinek lehetünk tanúi.

Az utóbbi évtized tudományos eredményei közül talán éppen a molekuláris biológia "forradalma" gyakorolta a legnagyobb hatást a tudomány iránt érdeklődő laikus közvélemény és az interdiszciplináris megközelítések iránt nyitott, humán területen dolgozó kutatók képzeletére. Az emberi genom (még mindig nem teljes körű) feltérképezése külön lökést adott azoknak a történeti genetikai kutatásoknak is, melyek réges-rég élt vagy éppen mai embercsoportok, populációk rokonsági fokait, esetleg leszármazását szerették volna firtatni. Igen ám, csakhogy az efféle vizsgálódásokban sok a buktató, melyek általában nem is pusztán módszertani, hanem szemléleti jellegűek. Korábbi írásainkban (lásd: Apánk, anyánk idejöjjön, Magyar Narancs, 2008. június 19., Kik vogymuk?, 2010. június 17.) is arra a konklúzióra jutottunk, hogy csak akkor van esély arra, hogy molekuláris biológiai módszerekkel történeti és régészeti kérdéseket tisztázzunk, ha a tudósok kölcsönösen tisztában vannak azzal is, amit az együttműködő tudományágak az utóbbi évtizedekben elértek.

A király is gyalog jár

A múlt hét tudományos szenzációja volt III. Richárd maradványainak vélt azonosítása (Bővebben: Országát adta, de hiába - magyarnarancs.hu). Maga az alkalmazott metódus remekül világít rá arra, miként képes egy molekuláris biológiai analízis kapcsolatot teremteni egy mai minta és a régészeti maradványokból az új biológiai furfangok révén kinyerhető genetikai anyag között. A kutatók jelen esetben egy úgynevezett nőági leszármazási vonalat kerestek, mivel ez egyértelműbb, mint az amúgy szintén használható tisztán fiági (itt nagyobb a lánc megszakadásának esélye), valamint lehetőséget kínál egy speciális genetikai analízisre. A genetikai örökítőanyagunk mintegy 1 százaléka ugyanis a sejtmagon kívül, a sejtek energiaközpontjában, az úgynevezett mitokondriumban található. Ráadásul a mitokondriális DNS-állomány (mtDNS) tisztán matrilineárisan, vagyis a nőági oldalon, úgyszólván változatlanul, rekombináció nélkül (azaz az apai mtDNS-állomány hozzájárulása nélkül) öröklődik tovább - leszámítva az alkalmi mutációkat, aminek viszont éppen az azonosítás és a datálás szempontjából van jelentősége. Most III. Richárd egyik nővérének, York-i Annának a leszármazási vonalát tárták fel, mindjárt kettőt is! Márpedig a leszármazottaktól nyert mtDNS megfelelő, lehetőség szerint nem kódoló szakaszainak vizsgálata és egybevetése nyomán igazolódni látszik a hasonlóság: egy szokatlanul mutálódott szekvencia terén egyezés mutatkozik egy ma élő kanadai kárpitostól származó és a gyanú alá vont királyi maradványból kivont minta között. Azért is olyan fontos, hogy az összevetett DNS-szakaszok ne kódoljanak semmit, hiszen így mentesülnek a szelekciós nyomás alól, és tovább vihetik az adott leszármazási vonalra jellemző, a mutációkból fakadó különbségeket.

Élő, halott, PET palack


Élő, halott, PET palack

Fotó: Kálmándy Ferenc / MTI

Aki biztosra akar menni, hozzáteheti még azt is, hogy a mitokondriális DNS-állomány vizsgálata mellett legalább ilyen fontos az Y-kromoszómák alapján történő analízis: tisztán fiágon ugyanis ezeknél a tipikusan férfiakra jellemző örökítőanyag-állományoknál szintén nem történik rekombináció - az utód Y-kromoszóma-állománya csak az apától származik. Igen ám, de például ebben az esetben nem volt lehetséges efféle kontrollvizsgálat. Ráadásul egyes vélekedések szerint gond lehet a mtDNS rekombinációmentes átöröklésével, így - ha ritkán is - előfordulhat, hogy a kedves papa örökítőanyaga is bejátszik a képbe. A mostani III. Richárd-os eset megoldása bár frappánsnak tűnik, s meglehet, meggyőző is lesz a laikus közvélemény jó része számára (pontosan a sokféle argumentum látszólag csodás módon egy irányba mutató jellege miatt), de ne felejtsük: egy ilyen genetikai bizonyíték nem alkalmas arra, hogy száz százalékig igazolja egy több mint fél évezrede élt személy pontos kilétét. Egyrészt a vizsgálat logikája alapján most sem állíthatunk többet, mint hogy a Leicesterben megtalált maradvány nagy valószínűség szerint a vizsgált matrilineáris vonalhoz (mely elvileg Yorki Annától, Richárd nővérétől, de végeredményben az ő édesanyjuktól és annak anyai felmenőitől származik) közel eső személytől származik - s itt elvileg még számos közeli férfirokon, fivér stb. is szóba jöhetne. Másrészt a genetikai bizonyítékok rendre statisztikai alapon értelmezendők, s az azonosítás hatásfoka legfeljebb közelíti, de el nem éri a száz százalékot.

Te magyarsz, ők magyarnak

A történeti genetika (melynek sajátos, régészetre alkalmazott ágát a jeles, bár sokak által vitatott munkásságú Colin Renfrew nyomán archeogenetikának nevezik) ideális alkalmazása sokak számára abban áll, hogy eszközöket biztosítson régről eldöntetlen (s talán most már eldönthetetlen) leszármazási viták dűlőre viteléhez. Sajnálatos, hogy már az ilyen vizsgálatok kezdetén is nehezen feloldható dilemmák tömkelegébe botlunk: bizony, a sajtóban nagy visszhangot keltő, ún. genetikai bizonyítékokon alapuló felfedezések jórészt úgy születtek, hogy a kutatók nagystílűen átléptek a problémákon. Problémát jelent már a kezdetek kezdetén, hogy miként jelöljük ki az összehasonlítani kívánt populációk határait - elvégre a genetika ilyesféle sokaságokkal számol, s vizsgálati anyagát nehezen tudná szűkíteni holmi nyelvi, kulturális vagy akár pillanatnyi államhatárokra (ezek ugyanis sem most, sem a történelmi múlt egyetlen pontján sem gátolták az embercsoportok keveredését). Ennél is nagyobb dilemmát okoz a jórészt régészeti leletek alapján értelmezett kultúrák és a genetikai vizsgálatra alkalmas népesség (populáció) azonosítása. Számos szkeptikus régész szerint nem feltétlenül jellemző, hogy egy bizonyos leletanyagot, anyagi kultúrát vagy éppen nyelvet egyértelműen hozzá lehet rendelni egy adott népességhez. Ma is mindennapos tapasztalat, hogy azonos nyelvet beszélők más-más kultúrához tartoznak, vagy éppen egy soknyelvű közösséget valamiféle közös tudat tart össze (lásd Bálint Csanád tanulmányait - B. Z.). Megfelelő kompromisszumok megkötésével viszonylag jól vizsgálható és összevethető egy adott földrajzi egységre (mondjuk, a Kárpát-medencére) jellemző leletanyaghoz tartozó népesség, illetve a ma ugyanazon a területen élő populáció genetikai állománya. Ilyen esetekben leginkább a mitokondriális DNS-állomány sajátos, csoportképző erővel bíró mutációja alapján létrejövő úgynevezett haplocsoportokat vizsgálják, de már itt is lehetnek gondok az értelmezéssel. Egy haplocsoport (az adott leszármazási vonalra jellemző mutációk, haplotípusok együttese) viszonylagos gyakorisága alapján nem lehet földrajzi eredetre, őshazára következtetni. Nem feltétlenül igaz, hogy a populáció bizonyos genetikus jellemzőket mutató hányada onnan is származik, ahol mostanság a leggyakoribb az adott haplocsoport előfordulása. Szintén gond lehet a statisztikailag reprezentatív genetikai állományok kijelölésével - különös tekintettel egy olyan kevert génállományú területre, mint Európának ez a tágan értelmezett fertálya. Számos történeti genetikai kutatás során elkövetik azt a hibát, hogy a vizsgált alanyokat egy, a kutatás szempontjából irreleváns összetételű, viszonylag frissen, bevándorlók által benépesült vidékről, városból rekrutálják. Pontosan ilyen okból kell vigyázni arra is, hogy egy mai magyar populációminta kialakításánál mekkora (lehetőleg kicsiny) súllyal szerepeljen Budapest. Ha lehet, még súlyosabb problémákkal találkozunk egy honfoglalás kori genetikai minta összeállításánál: itt csak azoktól tudnak mintát venni, akik voltak oly szívesek, hogy kutatható minőségben hátrahagyták csontjaikat. Ráadásul ügyelni kell arra is, hogy az utóbbi évtizedek régészeti eredményeivel összhangban ne csak azokat tekintsük X. századi eleinknek, akiket gazdag melléklettel temettek - ők alighanem csak az akkori népesség "felső tízezrét" alkothatták.

Éppen ezért különösen dicséretes és nagyra becsülendő az a munka, amelyet Raskó István, az MTA Szegedi Biológiai Központja Genetikai Intézetének munkatársa folytat, biológus és régész kutatók ideálisnak mondható, tudományközi szimbiózisában. Az ő kutakodásaik nyomán ismerhetjük a honfoglalás kori népesség kutatható szeletének mitokondriális DNS-állományában megtalálható haplocsoportokat - és ők vetették össze ezeket a ma élő népesség mtDNS-állományával is. Eredményeikkel már említett korábbi cikkeinkben is foglalkoztunk, most röviden csak annyit: nem csupán a ma élő népesség genetikai markerei illeszkednek jól a mai európai kontextusba, de már a honfoglalás kori sírok zömének (szegényebb) lakói is inkább rokoníthatók genetikailag európai sorstársaikkal (azokhoz hasonlóan körükben gyakoribbak a kontinens legősibb népességét jellemző markerek), mintsem távoli, keleti (pláne mai) populációkkal. A történeti genetika egyelőre amúgy is ott érte el a legjelentősebb eredményeket, ahol egyes régiók, kontinensek történelem előtti benépesülését vizsgálta - legyen szó az újkőkori Európáról vagy éppen Amerikáról. Ráadásul az efféle történeti genetikai vizsgálatok, például a Brit-szigetek vagy éppen a Hispániai-félsziget (s alkalmasint a Kárpát-medence) népességéről, rendre azt az eredményt hozták ki, hogy a mostanság élő populáció genetikai markerek terén meghökkentő folytonosságot mutat eme területek legősibb, középkőkori (mezolit) népességével. Ezt a képet leginkább még a már említett (a régészet tanúsága szerint hozzánk leginkább Nyugat-Ázsiából Anatólián át érkező) újkőkori bevándorlók genetikai öröksége gazdagítja.

Ehhez képest csupán az egzotikumok körébe sorolható az a nemrég nyilvánosságra került vizsgálat, melyben egy kutató (Eran Elhaik) molekuláris biológiai, történeti genetikai vizsgálatokkal próbálta igazolni, hogy a kelet-európai zsidók kazár származásúak. Miután sem a ma élő kelet-európai származású zsidók, pláne a néhai kazárok köréből sem lehetséges igazán konzisztens, populációgenetikai értelemben is értékelhető mintát venni, ezen a ponton talán abba is hagyhatta volna az elemzést. Ám ő nem adta fel: nyolc zsidó közösség mtDNS-markereit használta fel, de Y-kromoszóma-analízist is végzett - s ez alapján kihozta, hogy a ma élő zsidók adatai leginkább a "kaukázusi" és a szintén Elő-Ázsiában élő török, iráni népekkel rokoníthatók. A legközelebb az örmények állnak hozzájuk, bár a drúzokkal is sok a közös bennük - de azért fontos összetevőnek tartja a (nyugat-)európai markereket is. Mondhatnánk, hogy a zsidó nép szétszórattatása (vagy akár a Biblia) ismeretében is megjósolhattuk volna ezt az eredményt, de hogy mindez aligha szól a kazár rokonság mellett, azt akár készpénznek is vehetjük.

EU-költségvetés

Neked ajánljuk