Bevezetés a sztálinizmusba - Emlékév 1948-ban

A történelemhamisítás, a leegyszerűsítés, az önigazolás nemcsak mostanában kötelező elemei az emlékezetpolitikának. Hatvannyolc évvel ezelőtt, amikor az 1848–49-es forradalom és szabadságharc századik évfordulóját ünnepelték, a kommunisták faragtak maguknak emlékművet Kossuthból, Petőfiből.

„Az Országgyűlés az 1848–49. évi forradalmi, demokratikus eszmék örökösének és megvalósításának tekinti magát. Ünnepélyesen kijelenti, hogy 1848 nagy hagyományait és szellemét hűségesen megőrzi, és mindennemű elnyomás elleni következetes harc s a népek közötti békés együttműködés jegyében fejleszti tovább.” Amikor 1948. március 15-én kihirdették a forradalom és szabadságharc emlékének megörökítéséről rendelkező XXIII. számú törvényt, már hosszú ideje tartottak az előkészületek a „forradalmi emlékév” tárgyában. Az Újjáépítési Minisztériumban 1946 tavaszán megfogalmazták a legfontosabb célkitűzéseket, amelyek azonban nem konkrét újjáépítési feladatok voltak, hanem elsősorban a megtépázott országimázs („Németország utolsó csatlósa”) helyreállítása különféle nemzetközi rendezvényekkel. A felbuzdulás logikus lépésnek látszott, az új kormány – pártoktól függetlenül – eleve 1848–49 örökösének tartotta magát: jól mutatta ezt, hogy 1946-tól a Kossuth-címer lett a hivatalos állami címer, de például lelkiismeret-furdalás nélkül tekinthették a föld­osztás történelmi előzményének a jobbágyfelszabadítást, vagy a Magyar Királyságnak mint államformának a megszüntetését is párhuzamba lehetett állítani a Habsburg–Lotaringiai-ház 1849-es trónfosztásával. Azonban volt még egy kézenfekvő párhuzam, amit senki nem piszkált: az oroszok szerepe a szabadságharc leverésében. 1946. október 6-án így emlékezett a moszkvai rádió magyar nyelvű adása az aradi vértanúkra: „A Vörös Hadsereg nagy győzelme kiszabadította a magyar népet azokból a bilincsekből, melyekbe a reakció verte és megnyitotta számára a demokratikus haladás útját, amiért 1848–49-ben küzdött.” Ekkor persze még kevesen gondolták, hogy hamarosan az ilyesfajta megnyilvánulások dominálnak majd a hiva­talos emlékezetpolitikában. Igaz, 1946 októberében az sem volt kézenfekvő még az aggasztó jelek ellenére sem, hogy a Magyar Kommunista Párt (MKP) egy éven belül döntő befolyást szerez.

Révai nyomán

1947 elején a kisgazda vezetésű Tájékoztatásügyi Minisztériumhoz került a centenáriumi szervezetek, bizottságok koordinációja, és a miniszterelnökségen is létrehoztak egy ügyosztályt. Ám a kommunisták már ekkor jóval intenzívebb propagandát folytattak, a hivatalosnál radikálisabb álláspontot képviseltek, és az ünnepi mozgósításban is az élen jártak: embereik ugyanúgy felbukkantak az általános iskolákban, mint az egyetemeken, a kutatóintézetekben és a nagyüzemekben, és olyan szigorúan ellenőrzött szervezeteket hoztak létre, amelyek bár kisebbségben voltak, feltűnő és harsány fellépésükkel azokhoz is eljuttatták a „forradalmi üzenetet”, akik egyáltalán nem voltak erre kíváncsiak. Persze, a kommunista agitátoroknak sokkal könnyebb dolguk volt, mint más pártok képviselőinek: a pártban fő-főideológusnak számító Révai József ugyanis már tíz évvel korábban, az emigrációban papírra vetett jó néhány olyan – az objektivitást nélkülöző, teljesen egyfókuszú – gondolatmenetet, amely 1848 kommunista vonatkozásait taglalja. Révai úgy vélte, kizárólag Kossuth, Táncsics és Petőfi tekinthető valódi forradalmi hősnek, a többieket vagy a „futottak még”, vagy az ellenségek kategóriába sorolta. Például Batthyány Lajost lehazaárulózta, Görgeit Napóleonhoz hasonlította. „Valójában azért lett a magyar »gloire« megteremtője helyett világosi kapituláns, mert a magyar forradalomban nem volt kielégített parasztság, mely elérve a maga osztálycéljait, támogatást nyújtott volna egy kalandornak, aki az egész forradalom befékezését proklamálja” – írta a tábornokról, ami jól mutatja azt a gátlástalanságot, amivel Révai a történelmet a saját mondanivalója igazolására használta fel már 1938-ban. Ráadásul sem akkor, sem később nem volt senki, aki látványosan vitába szállt volna vele. Már csak azért sem, mert a forradalommal kapcsolatos korábbi üres és tragikus pátosz helyett egy kifejezetten optimista, újszerű látásmódot képviselt, amely sokkal vonzóbb volt egy romokban álló országban, mint például az aradi vértanúk tragédiáján keseregni. Az 1947-es választások előtt is számos jel utalt arra, hogy a kommunisták 1848 örökségét ki akarják sajátítani, de e szándék csak az év őszétől vált egyre nyilvánvalóbbá. Az elcsalt „kékcédulás” választás után hiába szerezte meg az MKP a legtöbb szavazatot, később pedig az oroszok támogatásával és a legkülönfélébb trükkök révén hiába vált szinte egyeduralkodóvá a parlamentben, szüksége volt a „történelmi párhuzamra”, hogy igazolja önmagát a lakosság előtt. Erre kiváló alkalmat kínált az 1848-as emlékév.

Ünnepi felvonulás az Andrássy úton

Fotó: Fortepan.hu

 

48, te fénylő vörös csillag

Míg a korábbi elképzelések szerint a kisebb – falusi, iskolai stb. – megemlékezések szervezői szabad kezet kaptak volna, 1947 őszétől egyértelműen a központi irányítás dominált: az ünnepségek rendezőinek tartaniuk kellett magukat azokhoz az irányelvekhez, amiket az emlékév legfőbb szerve, az Országos Nemzeti Bizottság előírt. Jó példa erre az a programtervezet, amelyet a „székesfővárosi községi iskolák emlékbizottságaihoz intézett 1. számú körlevélként” juttattak el a budapesti oktatási intézményekbe. „Megjegyezni kívánom, hogy a programtervezet nem azt jelenti, hogy azt minden iskola minden részletében, teljes egészében végre fogja hajtani. Ezek a tervek általában csak ajánlásokat (kiemelés az eredetiben – L. T.) jelentenek, lehetőséget kívánnak megmutatni az iskoláknak” – írja a levelet jegyző Szoboszlay Ferenc tanácsnok, ám rögtön hozzáteszi azt is, hogy „a központi ünnepségek tekintetében a tervezet szorosabban kívánja irányítani az iskolákat”.

Az emlékév hivatalosan 1948. január 1-jén kezdődött, az alaphangot Mód Aladár írása adta meg az MKP folyóiratában, a Társadalmi Szemlében. „1848 bukásának is az volt az alapvető forrása, hogy a birtokososztály nem volt hajlandó a feudalizmus maradéktalan felszámolására, a parasztságnak magának viszont fejlett ipari munkásság nélkül nem volt sem kellő ereje, sem önállósága ahhoz, hogy a szabadságharc vezetését a kezébe vegye.” Ennek megfelelően az első jelentősebb rendezvényeket februárban tartották, csakhogy ekkor egy másik centenáriumot, Marx és Engels Kommunista kiáltványának – „amit Sztálin elvtárs a marxizmus Énekek énekének nevezett” – megjelenését ünnepelték. „Nem árulok el titkot, ha kijelentem, hogy a Magyar Kommunista Párt azért áll a nemzet, az ország, a demokrácia, a haladás élén ebben az országban, mert mindig szilárdan állt a Kommunista kiáltvány talaján” – mondta február 20-án Rudas László egy „nagy érdeklődéssel kísért” akadémiai rendezvényen. De március 10-én is „a Kommunista kiáltvány megjelenésének 100. évfordulója alkalmából” nyílt kiállítás Munkásság és kultúra címmel a Dolgozók Kultúrszövetségének dísztermében.

A legnagyobb esemény természetesen március 15. volt, ekkor hirdették ki az emlékévről szóló törvényt, egymásba értek a nagygyűlések, felvonulások. A központi ünnepséget a Kossuth téren tartották. Még arra is ügyeltek, hogy ne csak kommunista szónokok álljanak a mikrofonhoz. A korabeli filmhíradóban Tildy Zoltán köztársasági elnök és Dinnyés Lajos miniszterelnök ugyanannyit szerepel, mint Rákosi vagy Révai, az MTI tudósításaiban is ki­egyensúlyozott tájékoztatásra törekedtek, már amennyire lehetett. Szabó Róbert Politikai propaganda és történelmi ünnep című tanulmányában (Történelmi Szemle, 1998/3–4.) azt írja az egyik különösen fontos országos rendezvényről, „a fiatalság 48-as fogadalomtételéről”, hogy az előre kézbesített egységes mintaszöveget a fogadalmat felolvasók számára külön utasításokkal is ellátták. A fogadalmi rész legfontosabb gondolata az 1848-hoz való igazi hűség megfogalmazása: „(…) lankadatlanul fogok dolgozni Magyarország újjáépítéséért, a 3 éves országépítő terv megvalósításáért”. Nem véletlen az sem, hogy az első munkaverseny indulását is március 15-re időzítették, és ekkor osztották ki az első Kossuth-díjakat is: a díjazottak között találjuk az akkorra már elhunyt Bartók Bélát és József Attilát éppúgy, mint Fábián Magdolna befűzőt és Vanyur János kikészítőmestert.

A rendezvények pontos leírása az idézett – 1947. decemberi – iskolai körlevélben is szerepelt, de a jövőre nézve ennél is árulkodóbb volt az az irodalmi segédanyag, amelyet a pedagógusoknak előírtak. Ezek között ugyanis nemcsak Petőfi, Kossuth, Táncsics vagy a szabadságharcot feldolgozó történészek műveit találjuk, hanem Sztálinét és Rákosiét is. És mindenekelőtt Révai 48 útján című új kötetét, amelyben a szerző immár nem a kommunisták és a forradalmárok közötti párhuzamra helyezi a hangsúlyt, hanem a jelenlegi ellenséggel való leszámolásra. „48 tanulsága, hogy a magyar függetlenség ügyét a szomszéd népekkel, a világ demokratikus népeivel szövetségben kell védelmezni és biztosítani. Az orosz cárizmus helyébe, mely 48-ban a feudális reakció főereje volt, a Szovjetunió lépett, mely a haladó emberiség élcsapata, a demokratikus fejlődés és nemzeti függetlenség legbiztosabb támasza. A magyar demokrácia 48 hagyományainak szellemében jár el, amikor a nemzetközi reakció erőivel szemben a világ demokratikus erői­vel szövetségben biztosítja a magyar nemzet függetlenségét és szabad fejlődését” – írja könyve zárszavában, csakhogy a szabadság és függetlenség eszménye helyett sokkal inkább fenyegetést fedezhettek fel, akik valóban végigolvasták a kötetet. „A gondolkodás, az öntudat fejlődése lassúbb a gazdasági és politikai átalakulás meneténél. A gondolkodás, az öntudat elmaradásából meríti a reakció azt az erőt, amivel még rendelkezik, és ami nagyobb, mint ami politikai és gazdasági pozícióinak megfelelne. Döntő feladat tehát megszüntetni ezt az aránytalanságot” – jegyzi meg Révai, bár a kortársak valószínűleg még ezt olvasva sem gondoltak a közelgő eseményekre: az államosításra, az egyházi iskolák felszámolására, a koncepciós perekre.

Végül

Ha előbb nem, hát egy évvel később, 1949. március 15-én már mindenki előtt nyilvánvalóvá válhatott, hogy az új hatalom csupán játékszernek használta 1848-at. Noha a hivatalos ünnepi program akkor is Kossuth és Petőfi szobrának megkoszorúzásával kezdődött, majd a Hősök terén folytatódott, ahol „száz­ezer ifjú” tett fogadalmat Farkas Mihály előtt, a nap legfontosabb eseményének semmi köze nem volt a forradalomhoz: a Függetlenségi Népfront első kongresszusát tartották a Sportcsarnokban, ahol egy szó sem esett 1848-ról, viszont bejelentették az első ötéves terv rajtját. És nem csak azt: „A dolgozó nép bevonása a kormányzásba azt követeli meg, hogy a régi alkotmányunkat a magyar nép nagy politikai és társadalmi vívmányainak megfelelően újjáalakítsuk, és azt is, hogy megszilárdítsuk a demokrácia fegyelmét. Szervesen folyik ebből, hogy a pártversengést, melyből csak ellenségeinknek volt haszna, kiküszöböljük és megszüntessük” – mondta Rákosi Mátyás; vagyis a nemzeti ünnepet arra használta fel, hogy bejelentse az egypártrendszer megszületését.