A magyarul Meghalt a latin! Éljen a latin! címmel megjelent nyelvtörténeti bestsellerében Wilfried Stroh a gyilkost is megnevezi, akit távolról sem a barbárok között kell keresni: szerinte a latin nem az úgynevezett Nyugatrómai Birodalom úgynevezett bukása vagy az újlatin nyelvek önállósodása idején halt meg, hanem még az ókori római próza aranykorában, a gyilkosa pedig nem más volt, mint maga Cicero. A latin stílus meghaladhatatlan mesterének munkássága után ugyanis, írja a müncheni klasszika-filológus, már csak a szókincs bővült, maga a nyelv befejezte a növekedést, és „mint Günter Grass Bádogdobjában Oskar”, megmaradt az addig elért szinten. Érdekes elmélet, különösen annak fényében, hogy egy élő nyelv épp attól lesz irodalmi, hogy megszilárdul a nyelvtana, a szókészlete, és írók is tudják használni. De úgy látszik, a jóból a nyelvnek is megárt a sok: ha a szabályok és a szókincs megfagy, és csak az írók használják a nyelvet, az maga a halál.
És miután a latin megszűnt a közigazgatás, a tudomány és az irodalom nyelve lenni (még Baudelaire is írt verset latinul), használata szűk körbe szorult vissza, és ma már ritkán lépi át a megszállottak intim belügyeinek nem is annyira szűkös, mint inkább csak befelé nyitott határait. Igaz, akik Ciceróval és Vergiliusszal nem érik be, azok A kis herceget (Regulus), az Alice csodaországbant (Alicia in Terra Mirabili) vagy a Micimackót is (Winnie Ille Puh) is olvashatják latinul, ez utóbbit ráadásul egy magyar, Lénárd Sándor világhírű fordításában.
A címben feltett kérdés elől mégsem lehet kitérni: kinek válik hasznára a latin Harry Potter? A Hobbitus? Az ember tragédiája Fehér Bence által 2006-ban készített fordítása (Tragoedia hominis)? Vagy Rihmer Zoltán Corona eburnea című szonettkoszorúja (2007), amelynek a világirodalomban egyedülálló módon nem egy, hanem két mesterszonettje is van. Mennyivel több mindez, mint l’art pour l’art (ars gratia artis), virtuóz nyelvi akrobatika?
Nyelvészeti szempontból a latin az utolsó olyan ember halálával halt meg, aki még az édesanyjától tanulta beszélni. Ezen nem lehet klónozással segíteni, holt nyelv csak akkor tekinthető feltámadottnak, ha nagyjából bármit ki lehet fejezni rajta. De ehhez olyan dolgokat is meg kell tudni nevezni, amelyeket az ókorban nem ismertek, mint a kukorica, a telefon vagy a felhőkarcoló. Ez pedig nyelvújítást feltételez, aminek két eltérő útja van. Az egyik a microphonium szóval jellemezhető, vagyis fogunk egy latin vagy görög eredetű szót, és latin végződést biggyesztünk hozzá. Ilyenkor viszont el kell kerülni az olyan aknákat, mint például a sexualitas, amely tőrőlmetszett latin szónak látszik ugyan, de ha azt akarjuk, hogy a beszélgetőpartnerünknek elképzelt Cicero is értse, mire gondolunk, szerencsésebb lesz venust mondani. Az olyan idétlenségekről, mint a postamens, segmens, ornamens, már nem is beszélve, mert ezeket valaki egyszer rosszul magyarította a latin postamentumból, segmentumból és ornamentumból, ami a maga korában olyan idomtalanság volt, mintha a dokumentumot ma dokumensnek mondanánk.
És ezzel el is érkeztünk a másik irányhoz, az „ufó-módszerhez”. A puristák ugyanis nem elégednek meg a microphonium vagy computator típusú szavak latinos hangzásával és antik pedigréjével, hanem megkövetelik, hogy az újsütetű kifejezés már az ókorban is meglévő, változatlan értelmű elemekből álljon, a legpuristábbak pedig – a klasszikus latinban tényleg elenyészően ritka – összetett szavak képzését sem engedik meg. Ezen a vizsgán tehát a caeliscalpium (a skycraper tükörfordítása) megbukik, de az aedes tecto caelum scalpens (tetejével az eget karcoló épület) kifejezés talán átmegy. Az ufó ezen az alapon: res inexplicata volans, azaz megmagyarázatlan repülő dolog. Az ufonium komolytalan, a riv mint rövidítés elképzelhetetlen.
Csakhogy így a végén olyan lesz a latin beszédünk, mint barlangban a karbidlámpa: világos, de nehézkes; az egyszerű kürtőskalács Scyllájától a hétköznapi golyóstoll Charybdiséig mindent csak külön mondattal tudnánk megnevezni. Még elképzelni sem könnyű, milyen lexicografiko-antropológiai horror lenne abból, ha valaki Kosztolányi Boldog-szomorú dalából akarna ex abrupto latinul idézni: „Van villanyom, izzik a villany, / tárcám van igaz színezüstből, / tollam, ceruzám vigan illan, / szájamban öreg pipa füstöl.”
De persze nem kell erőltetni. Litván Péter tanár és szerkesztő például nemrég olyan társaság szervezésébe fogott, amely latinul vitat meg közéleti kérdéseket, mondván, élő világnyelvet használva közvetítőül valamelyik fél mindig fölényben lesz, míg a latin olyan, mint a sakk: mindenki egyenlő esélyekkel indul. A latinban, mint mindenkinek ab ovo idegen nyelvben, Litván a Bertolt Brech-féle elidegenítés egyik – szemellenzős vitákban oly kívánatos – eszközét is látja. Mint elmondta, nem is a nyelvápolás vágya fűti, sőt – horribile dictu – a makulátlan választékosságot sem tekinti mindenekfelett álló céljának. Az ő felfogásában a latin olyan médium, mint amilyenek a régi tévékészülékek voltak, amelyek ha helyenként szemcsésen, szellemképesen is, de azért érthetően továbbították az üzenetet.
Az első alkalommal egyébként főként Nicolaus Horthyról volt szó, amihez egy ÉS-beli interjú címe – A minőség nélküli ember – adta az apropót. Litván félrefordítást detektált: a francia nyilatkozó talán sans qualités-t mondott, amit viszont – íme, a sexulitas-csapda! – latinra nem sine qualitatibus vagy sine qualitate formában kéne fordítani, hanem így: vir sine attributis, ami pedig nem más, mint a Musil-féle tulajdonságok nélküli ember.
Vagyis két pont között nem mindig az egyenes a legrövidebb út, mert tükör által – egy médium közvetítésével – olykor világosabban láthatunk, mint közvetlenül. Quod erat demonstrandum. Et cetera.
Café Spinoza, 30 Augusti (die Mercurii)
