Valódi pénzért játszott videójátékok

Eladom öt azerothi aranyom

Tudomány

A videójátékokkal a műfaj megjelenésekor, a múlt évszázad második felében legfeljebb a fejlesztők és a forgalmazók kerestek pénzt – úgy volt ezzel a világ, mint bármilyen más jószággal. Aztán az internet, mint annyi minden mást, ezt is megkavarta. Hogyan szivárgott be a játékokba az igazi pénz, és miért baj ez?

A világ szabályozói naivan azt hitték, hogy a játék és a szerencsejáték fogalmak szétszálazásával megoldották a problémát. Van valami, amit az emberek kedvtelésből tesznek, fizetséget nem kapnak érte, illetve a szórakozás maga a tevékenység fizetsége. És van egy másik, ehhez nagyon hasonlító tevékenység, amely pénznyereménnyel járhat, ám épp a nyerés lehetősége miatt függőséget okozhat, és ezek miatt a szabályozó fokozott figyelmét követeli.

A képlet persze soha nem volt ennyire egyszerű, kivételek mindig voltak. Például: játék-e a sport? És bármi is a válasz erre a kérdésre: vajon játéknak számít-e ugyanannak a sportnak a profi verziója, amit emberek fizetésért űznek? Mi a helyzet azokkal a sportokkal, amelyeknek van ugyan amatőr válfajuk, de az is versenyek köré szerveződik? E dilemmákat mindazonáltal az emberiség tudta kezelni. A modellben elfért az, hogy van, aki elbringázik a kocsmába, hogy ott biliárdozzon, mások pedig kerékpárversenyzők vagy snookerbajnokok. A videójáték azonban új kérdéseket keletkeztetett. A kályhától kell indulnunk, hogy ezeket fel tudjuk vázolni: mindenki készítsen elő egy bélást, az első megálló a játékterem!

 

Kezdetben volt a vas

Itt a pénz útja egyszerű volt.

A játékgépet – azaz a célszámítógépet és a programot – megvásárolta vagy kibérelte a hely üzemeltetője, a játékosok pedig azért fizettek, hogy játszhassanak. Ez minden olyan programra igaz, amely nem esik a szerencsejáték kategóriába. Erre épült rá a Commodore 64 (Plus 4, C16) és a ZX Spectrum megjelenését követő mikroszámítógépes forradalom is. A COCOM-lista miatt e gépeknek már a beszerzése sem volt egyszerű Magyarországon, így a szoftverpiacuk is csak korlátozottan épült ki. Lehetett venni „műsoros”, azaz legális programot tartalmazó kazettát és lemezt vásárolni például a Novotrade-től, de kialakult egy jelentős, a cserélgetésen alapuló feketepiac is. A kár többnyire nem a szoftverek fejlesztőinél, hanem a kockázatot vállaló kiadónál keletkezett.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.