Az 1848-as magyar forradalom kapcsán olyan magától értetődő természetességgel használjuk a fogalmat: márciusi ifjak. Általában a nyilvánvaló szereplőkre, Petőfire, Jókaira, Vasvárira szoktunk gondolni, miközben nem is oly könnyű behatárolni ezt a szűkebb-tágabb politikai, egyben generációs csoportot.
A történettudomány és az irodalomtörténet is több értelemben használja ezt a kifejezést. Kicsit tágabb kontextusban márciusi ifjaknak nevezhetjük
az 1848. március 15-i forradalom közvetlen előkészítésében részt vett, huszonéves esetleg csak tizenéves, politikailag radikális fiatalokat,
akik Petőfi és szűkebb köre mellett aktívan részt vettek a forradalmi eseményekben, többen közülük vezető szerepet vittek, néhányan még szónokoltak is. Bízvást ide sorolhatjuk a radikális politikai csoportok (mint a beszédes nevű Egyenlőségi Társulat) tagjait, vagy éppen a Marczius Tizenötödike és más forradalmi lapok rendszeres szerzőit. Ám akárhogy is definiáljuk a március ifjak halmazát, szorosan-lazán egymáshoz kapcsolódó életpályájuk módfelett tanulságos; egyben megmutatják azokat a korlátok közé szorított lehetőségeket, amelyek a forradalmi nemzedék tagjai előtt álltak. Már persze, ha túlélték a szabadságharcot - ellentétben az 1849. júliusi, véresen elbukott erdélyi csatákban odaveszett Petőfivel és Vasvárival. Alább hat rövid életrajzi példát mutatunk be – látható, hogy ahány pályakép, annyi eset.
Degré Alajos
Mint talán nevéből is sejthető, édesapja francia származású volt (Temes megye egykori főorvosa), ő maga már magától értetődően magyar iskolákba járt (édesanyja, Rácz Anna magyar volt). A jogot Nagyváradon végezte, majd 1842-ben Pestre költözött, ahol a következő évben le is tette az ügyvédi vizsgát. Ezt követően királyi táblai jegyzőként szolgált a pozsonyi országgyűlésen, eközben a radikális ifjúság egyik elismert vezetője volt, népszerű szónok, politikai demonstrációk vezetője, mellesleg szépíró és színpadi darabok szerzője – nem véletlenül vezetett útja Petőfi oldalán a pesti utcára. A forradalom után a rövidre szabott békeidőben a Közcsendi bizottmány jegyzője, majd a Belügyminisztérium titkára lett, de már 1848 nyarán beállt honvédnek a Földváry Károly vezette önkéntes zászlóaljba.
A szabadságharcot huszártisztként harcolta végig, végül Perczel Mór seregében az oroszok ellen vívott 1849. július 20-i turai csatában súlyosan megsérült, így gyógykezelés közben érte a világosi fegyverletétel híre. Előbb Arad környékén bujkált, később az amnesztia ígéretével visszatért Pestre, ám az osztrák hatóságok Aradra internálták. Innen szabadulva Pesten élt, az önkényuralom idejét jórészt regények és novellák írásával vészelte át (1867-től tagja volt a Kisfaludy Társaságnak is), sokat utazott Európában is. A kiegyezés után 1870-ben a váci választókerület választotta képviselőnek. 1896-ban 77 évesen hunyt el (sírja a Nemzeti Sírkertben található).
Hamar(y) Dániel
Hamar Dániel székely nemesi származású kalaposmester azonos nevű fia a gondoskodó család jóvoltából gondos okíttatásban részesült. Ennek köszönhette, hogy a pápai református kollégium diákja lehetett. Később jogot végzett, de végül az orvosi hivatásnál kötött ki: 1847-től 1853-ig járt a Pesti Királyi Tudományegyetemre. Közben a negyvenes évektől élete végéig szépírói babérokra is tört: késői költeményeit, versesköteteit már Borongó álnéven publikálta. Jellemző, hogy az ötvenes élvekben a Hölgyfutár című lapban egyszerre publikált kémiai és esztétikai-művészeti értekezéseket. Az igazi reneszánsz ember aktívan részt vett 1848 márciusának ifjúsági, politikai mozgalmaiban (mint Vasvári barátja), ott volt Táncsics kiszabadításánál is. A szabadságharcban előbb nemzetőrként vett részt a schwechati (vesztes) csatában, majd tüzérként (idővel tiszti rangban) szolgált Komárom várában; a kapituláció kialkudott feltételeinek megfelelően ő is elkerülte a durvább retorziókat (bár az 1850-es években néhányszor hosszabb-rövidebb időre őt is őrizetbe vették). Miután elvégezte az orvosi fakultást, előbb Bókay János mellett dolgozott a szegény gyermekkórházban, majd orvossebész-doktorrá avatták és Tatán praktizált tovább. Kezdeményezte egy orvos-segítő egyesület alapítását, úttörője volt a magyar nyelvű orvosi könyvek kiadásának – és ő írta és publikálta az első magyar nyelvű szívgyógyászati könyvet még 1865-ben. A kiegyezést követően Hamar (1874-től Ferenc József engedélyével már Hamary) a kettős Monarchia honvédségében futott be karriert katonaorvosként: egyre magasabb rangban szolgált, többek között Sopronban, Székesfehérváron, majd Budapesten, ahol végül 1892-ben 65 évesen hunyt el. Sírja szülővárosában, Tatán található.
Korányi Frigyes
Kevesen tudják,
de a magyar orvostudomány egyik klasszikus „alapító atyja”, a magyar tüdőgyógyászat intézményrendszerének létrehozója is a márciusi ifjak között vett részt a forradalomban.
Korányi (akkor még Kornfeld) Frigyes 1828. december 10-én született Nagykállóban, tehetős zsidó vallású orvoscsalád legidősebb gyermekeként. A középiskolát a szatmárnémeti piaristáknál végezte, a pesti egyetem orvosi karán 1844-ben kezdett tanulni. 1848. március 15-én reggel orvostanhallgatóként még Sauer Ignác belgyógyászati előadását hallgatta, ám hamar elragadta a lelkesedés és egyetemista társaihoz csatlakozva végigjárta a forradalom helyszíneit. Részt vett az 1848–49-es szabadságharcban is: előbb mint egyszerű nemzetőr, majd a Szabolcs vármegyei önkéntes zászlóaljgyógyszertár parancsnoka, később a nyíregyházi katonakórház főhadnagyaként, a szabadságharc végén pedig mint a 104. honvédzászlóalj főorvosaként szolgált. 1848-ban apja kezdeményezésére ő is (teljes családjával együtt) áttért a katolikus vallásra, és ekkor vette fel a Korányi nevet. 1849 őszén folytatta tanulmányait Pesten, 1852-ben szerzett diplomát.
A szabadságharcban való részvételéért és egyéb bűneiért, amelyek között a felségsértés is szerepelt még ebben az évben (egy magánlevélben Ferenc Józsefre tett ironikus megjegyzése miatt – amit természetesen a rendőrségi cenzorok is elolvastak) száműzték Bécsből,
ahol kétéves műtőnövendéki gyakorlatát töltötte volna, ennek nyomán Pestről is eltanácsolták. Így került 1852-ben szülővárosába, Nagykállóra, ahol 1859-ben egyik alapítója volt a helyi kórháznak. 1861. január 30-án Szabolcs vármegye főorvosává nevezték ki, ám a magyar alkotmány felfüggesztése (a provizórium) elleni tiltakozásul 1861. november 4-én a teljes megyei tisztikarral együtt lemondott.
1864-ben amnesztiát kapott, így visszatérhetett Pestre, ahol előbb a tífusz-fiókkórház, majd 1865-ben a pesti Szent Rókus Kórház idegosztályának vezetője lett. 1866-ban kinevezték a pesti egyetemen a belgyógyászat-tanárává. 1878-ban kezdődött meg Józsefvárosban a ma is Korányi-klinikaként emlegetett I. számú belklinika építése (Kolbenheyer Ferenc tervei alapján, de Korányi elképzeléseit is figyelembe véve), melynek átadása (1880) után egészen visszavonulásáig igazgatója maradt. Itt Magyarországon elsőként, de a korban sem túl elterjedt módon, bevezette a laboratóriumi kutatást, a vegyi, bakteriológiai és röntgenvizsgálatokat.
Részt vett az 1870-es évek egészségügyi reformjainak előkészítésében és kidolgozásában (1874. évi egyetemi orvosképzési reform, 1876. évi közegészségügyi törvény), ennek révén számos korábbi, még tanulmányútjai során megfogalmazódott reformelképzelést keresztül tudott vinni. Munkássága elismeréseként 1884-ben (Adolf nevű öccsével együtt) „tolcsvai” előnévvel nemesi, majd 1908-ban bárói rangot kapott Ferenc Józseftől (akit ama bizonyos régi levelében még „jóképű gyerek”-nek nevezett), 1891-tól a főrendiház örökös tagja lett. 1886-ban nevezték ki egyetemi rektorrá: ebbéli minőségében bevezette a klinikai gyakornoki rendszert, a belgyógyászati szakvizsgáknál pedig feltételnek szabta meg a klinikain felül az ideggyógyászati és a kórbonctani gyakorlatot is. Kezdeményezésére indult meg az aktív megelőző és gyógyító küzdelem a tuberkulózis (tbc) ellen, melynek keretében aktívan részt vett a tüdővizsgálói rendelőhálózat (a mai tüdőszűrő állomások elődei) kiépítésében, elterjesztésében. Teljes egészében neki köszönhető a Budakeszi határában található Erzsébet Királyné Szanatórium 1905-ös megnyitása, amely a saját tervei alapján, az általa gyűjtött adományokból épült fel (manapság is itt található az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet). Hosszú életet élt: 84 éves korában, 1913. május 19-én hunyt el, Budapesten.
Irinyi József
Az irinyi Irinyi nemesi család sarjaként 1822-ben született a Bihar vármegyei Albison, irinyi Irinyi János földbirtokos és Janovits Roxanda (magyarosabban: Jánossy Róza) gyermekeként. Nagyváradon, majd 1838-tól Debrecenben tanult. Egyéves joggyakorlat után Pestre költözött ügyvédi vizsgájának letételére. Itt ismerkedett meg a kortárs magyar irodalom akkori vezető személyiségeivel (Toldy Ferenc, Bajza József, Vörösmarty Mihály), és maga is az írói pályát választotta: az Athenaeum című lap munkatársa lett. 1842-43-ban bejárta Németországot, járt Franciaországban és Londonban is. Úti élményeiről írt munkáját (melyet az irodalomtörténészek talán a legkiemelkedőbb reformkori útleírásának tartanak) a magyar cenzúra nem engedte megjelentetni, ezért 1846-ban Halléban nyomtatták ki. 1843-ban a pozsonyi országgyűlés alatt letette az ügyvédi vizsgáját. 1844-ben a Pesti Hírlap munkatársa lett, a külföldi hírek rovatát szerkesztette 1848-ig. Az 1848-as pesti forradalomban tagja volt annak a választmánynak, amelyik követelte a Helytartótanácstól a cenzúra eltörlését, Táncsics Mihály szabadon engedését.
Ő javasolta, hogy követeléseiket foglalják össze pontokba: ebből született a 12 pont.
Az 1848-as nemzetgyűlés megnyitása előtt tagja volt annak a bizottságnak (tagjai: Kemény Zsigmond, Lónyay Gábor, Bónis Samu, Csengery Antal), amelyik előkészítette a képviselőházi szabályokat. A nemzetgyűlésnek végig a tagja maradt, jelen volt Debrecenben és Szegeden is. 1848. október 8-án a kormány követségi tanácsosként Párizsba küldte a magyar érdekek képviseletére. Az 1849. április 14-én elfogadott függetlenségi nyilatkozat híre után idegen névre szóló útlevéllel hazatért, és még részt vett két debreceni ülésen. A szabadságharc bukása után külföldre akart menekülni, de Grazban elfogták. Pestre, az Újépületbe hozták, majd több havi fogság után halálra ítélték, végül azonban Haynau megkegyelmezett neki. A visszavonult Irinyi ettől kezdve haláláig a szépirodalommal foglalkozott. Az 1850-es években a Pesti Naplóba és a Magyar Sajtóba publikált. 1859. február 20-án délután fél 6-kor, szívgyulladásban hunyt el, élete 37. évében. 22-én délután a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra a református egyház szertartása szerint.
Sükei Károly
Petőfi költőbarátja 1823-ban Bukarestben (az akkori Havasalföldön) született, később Nagyenyeden és Kolozsváron tanult, de jogi tanulmányait félbehagyta és 1845-től csak az irodalommal foglalkozott. 1847-ben Pestre költözött, ahol Petőfi Sándor és Vasvári Pál baráti köréhez tartozott, az oldalukon aktívan részt vett az 1848. március 15-én a forradalom eseményeiben. 1848 nyarától Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr zászlóaljban számvevő hadnagy lett. 1849. május 5-én Perczel Mór vezérőrnagy főhadnaggyá nevezte ki a 104. honvédzászlóaljhoz. A szabadságharc bukása után szerencsésen elkerülte a felelősségre vonást, 1850-től ismét Pesten élt és különböző lapok munkatársaként tartotta fenn magát. 1853 végétől haláláig a losonci református gimnáziumban a magyar nyelv és irodalom tanára volt. Már 1845-ben jelentek meg költeményei a Kolozsvári Társalkodó című lapban. 1847 júliusától októberéig az Életképek kritikai rovatának vezetője volt. 1850-től a Pesti Napló jelentette meg kritikáit, munkatársa volt az Újabbkori Ismeretek Tára című lapnak és a Szépirodalmi Lapok könyv- és színibírálati rovatába is írt cikkeket, szépirodalmi lapokban publikálta költeményeit és versfordításait. 1851-ben önálló verseskötete jelent meg Pesten, Hulló csillagok címmel. Kéziratban maradt költeményeit halála után a Hölgyfutár és Müller Gyula Nagy Naptára közölte.
Egressy Gábor
Némileg kakukktojás a személye ebben a körben, már csak életkorát tekintve is, de korának ünnepelt színész-rendezőjeként, egyben Petőfi barátjaként (aki verset is írt hozzá) 1848. március 15-én ő adta elő a Nemzeti Színházban a Nemzeti dalt (sőt, néhány kutató szerint már a Nemzeti Múzeum lépcsőjén is ő szavalt – mert maga Petőfi itt biztosan nem adta elő híres költeményét). A szabadságharcban nemzetőrként szolgált, elkísérte Kossuthot a népfelkelést szervező toborzóútján. Amikor a honvédelmi bizottmány által októberben reá ruházott szegedi kormánybiztosság az osztrák csapatok előnyomulásával megszűnt, egy Miskolcon saját maga toborzott 500 fős szabadcsapat vezetett Kassa és Eperjes vidékén, közben meg is sebesült. Részt vett a budai vár bevételében, ezt követően június hónapban kétszer is fellépett a Nemzeti Színházban. Az oroszok bevonulásakor Petőfivel együtt Erdélybe ment Bem táborába, majd a világosi fegyverletétel után a lengyel tábornokkal együtt Törökországba menekült, távollétében halálra ítélték.
1850 szeptemberében tért ismét vissza hazájába, de csak 1851 áprilisában alkalmazta a Nemzeti Színház mint operai és jelmezrendezőt. Az már csak az utóbbi évtizedekben derült ki,
hogy Egressy törökországi emigrációjában az osztrák titkosrendőrség ügynöke lett – maga Zerffi Gusztáv, a kor leghírhedtebb spionja (korábban a Nemzeti dal németre fordítója!) szervezte be.
Hazatérése után ennek megfelelően lefolytatták ugyan ellene a hadbírósági eljárást, sőt 1851 januárjában kormánybiztosi tevékenysége miatt kötél általi halálra is ítélték, de később uralkodói kegyelemben részesült. Közben egyetlen napot sem kellett börtönben töltenie, mert Gabriel Jasmagy, az osztrák keleti kémszolgálat vezetője (fedőállásban a konstantinápolyi osztrák követség fordítója) ajánlólevélben igazolta Egressy emigrációbeli szolgálatait. A történészek ugyan nem tudnak arról, hogy itthon is rendőrügynökként működött volna, de a rendőrhatóságokkal való eseti érintkezésnek maradtak nyomai (lásd erről Deák Ágnes: „Zsandáros és policzájos idők” című remek könyvét).
Színházi pályafutása közben változatosan alakult: hol visszaengedték a színpadra (színészként, illetve rendezőként), hol eltiltották tőle. Például gróf Festetics Leó intendáns 1854 januárjában egyszerűen törölte Egressy nevét a színházi tagok sorából és elvette tőle rendezői állását, Fáy András közbenjárása nyomán azonban alig három hónap múlva visszatérhetett a színpadra, s a következő évben gróf Ráday Gedeon „műigazgató” jóvoltából ismét szerződtette a Nemzeti Színház. A Kisfaludy Társaság 1863-ban választotta tagjai sorába, 1865-től pedig a Színitanoda tanára lett. 1866. július 30-án Obernyik Károly: Brankovics György című drámájának előadásakor a színpadon érte szélütés és két és fél órai szenvedés után meghalt.
