Budapesten a korábbi elszórt és egy-egy épületre korlátozódó kísérletek után az 1890-es években kezdődött meg az áramszolgáltatás, mégpedig versenyhelyzetben, két egymás melletti telephelyen, a mai Újlipótvárosban. A Magyar Villamossági Rt. áramfejlesztő telepe a Váci út, Dráva, Visegrádi és Tisza utca határolta telken épült, a Budapesti Általános Villamossági Rt.-é pedig két sarokkal odébb, a Tutaj és a Garam utca között. Az előbbi helyen ma is a Budapesti Elektromos Művek épületei állnak, az utóbbira - ez volt a nagyobb - már csak a Hegedűs Gyula utcai Cézár-ház nevű építmény aránytalan és funkcióját vesztett, hatalmas kapuja emlékeztet.
A környéke ma már parkosított, és semmi sem utal arra, hogy valamikor egy háztömbnyi területen szenet tároltak itt, vagonok tolattak a síneken, nemcsak a mai Árpád híd előtt lévő Vizafogó vasútállomásról (maga az épület még megvan), hanem a közelebbi Budapest-Lipótváros megállóból (ennek már semmi nyoma) - egyébként is iparvágányok hálózták be keresztül-kasul az egész környéket, le a Duna-partig, ahol meg szénszállító uszályok kötöttek ki. A Garam utca-Kárpát utca-Bessenyei utca saroktelken lévő épület még ma is olyan benyomást kelt, mintha áramszolgáltató funkciója lett volna valamikor, de a feszülten készséges biztonsági őrök csak annyit állítanak, hogy ez volt valamikor a "pártgarázs".
A földszinti kialakítás kétségkívül szocreál beavatkozásra vall, az egész tömbnyi telek most Mercedes-szalon: a változás szürkéllő tulajdonlástörténeti fordulatokat sejtet. A volt szénrakodó másik része - mint mondják - a köztársasági őrezredé, itt csak a Garam utca felől egy kopottas melléképület, rajta pedig egy díszes fa oldalajtó sejtet titokzatos múltbeli funkciókat.
Az efféle találgatásoknak adhat táplálékot és új lendületet az Elektrotechnikai Múzeum kiállítása. Az Elmű tömbjét természetesen több korszakból, fejlődésében is bemutatja, ezenkívül viszont egy sor további épületet is, amelyekben egykor - némelyikben még ma is - áramfejlesztő, áramátalakító gépek álltak, és amelyek nem feltétlenül szívmelengető, de izgalmas és erőteljes városképi elemek most is.
Magát a kiállítást a múzeum felső szintjén egy tanácsterem rejti, előtte egy ősrégi és eredeti utcai lámpa hívja föl a figyelmünket a különös tényre, miszerint nemhogy Magyarországon, de Európában először Temesváron volt elektromos közvilágítás, bár csak a főtéren. A tárlat nem áll másból, mint a falakon körbefutó tablók sorából, fényképekkel, tervrajzokkal és az épületek rövid, szöveges bemutatásával. A fotók részben az eredeti, részben a mai állapotokat mutatják, és itt a szorgos és szakavatott városjáró is talál meglepetéseket. Mert azt ugyan már a ritkásan meghirdetett vezetett bejárások tapasztalataiból is tudhatjuk, hogy milyen építészeti finomságokat rejt Reichl Károly, majd Borbíró Virgil - vannak, akik következetesen eredeti nevén, Bierbauerként emlegetik - évtizedes erőfeszítéseinek eredménye, a Kelenföldi Erőmű (például egy egészen Orion űrhajós kapcsolótermet, a közepére később odaapplikált vaskos háborús betonfedezékkel), de az utóbbi építész egyéb hasonirányú munkáiról itt szerezhetünk tudomást. Van például a Hungária körút rettenetes, Városliget mögötti szakaszán, ámde a Mimóza utcával és a hasonnevű kínai étteremmel szemben egy általa tervezett, még működő alállomás: kellemes arányok, világos körvonalak, és egy remek, kívül elhelyezett, félhenger formájú üveg lépcsőház, eléggé hasonló a kelenföldiekhez. Ott kettő is van, csakhogy az egyik elé odarondítottak egy nyilván nélkülözhetetlen, ámde rettenetes kiszolgáló épületet a hatvanas-hetvenes évek önfeledt stílustalanságával. Kifejezetten szép, anyagaiban, formáiban is nemes a díszes, szobros kapujával a Honvéd/Markó utcai trafóállomás, 1930-ból. Itt már nem Borbíró, hanem más jeles építészek tevékenykedtek: Román Ernő és Györgyi Dénes. Az utóbbi tervezte a Szentendrei úti oszlopos-timpanonos épületet is, amelyről ránézésre azt lehetett hinni, hogy a múzeumhoz tartozik, és a közelmúltig transzformátorokat rejtett.
A kiállítás eligazító feliratai körül néha érezhető némi topográfiai bizonytalanság - a Simor utcai alállomást például az életben nem találnánk meg, ha nem tudnánk, hogy a mai Vajda Péter utcában kell keresnünk. Szintén Borbíró, 1935-ből, a frissebbik fénykép egészen új - áll-e még vajon? Az említett Cézár-ház pedig mintha két helymegjelöléssel is szerepelne.
A most is látható "áramházak" közül a legismertebbek ma már kultúrintézmények: a Liliom utcai Trafó és a Gerlóczy utcában a Merlin Színház. Az utóbbi megint csak Borbíró Virgil tervei alapján épült, és kis híján ő kapott megbízást a Kárpát utcai épület tervezésére is, amivel azonban végül egy másik építtető céget bíztak meg. A büszke, tiszta vonalvezetésű, határozott tagolású tömb kissé elsikkad a panelrengeteg közelében, hátulról viszont kellemes környezetéül szolgál a gázművek egykori, ma már loftlakásokból álló, kalandos sorsú épülete, amely az évtizedek során hadikórházat, sőt egyetemet is a falai közé fogadott. És természetesen nem feledkezhetünk meg magáról a helyszínről: a Kazinczy utcai egykori transzformátorállomás az említett többi épülethez hasonlóan Bauhaus stílusban épült, elegáns homlokzattal, finom anyagokban gazdag, elegáns lépcsőházzal, ahol nemhogy a mélyzöld Zsolnay-csempék, a korlát, de még a folyosói vízcsapok is a választékos ízlés lenyomatai.
Elektrotechnikai Múzeum, Bp. VII., Kazinczy u. 21., nyitva: december 31-ig
