Magyar Narancs: Sokszor halljuk, hogy a laikusok körében csökken a modern tudományok presztízse – majd jön a magyarázat: a tudományok annyira specializáltak, olyan nyelvet használnak, és eredményeiket azon az absztrakciós szinten fogalmazzák meg, hogy a többség számára már nem érthető. Mennyire helytálló ez az érvelés?
Zemplén Gábor: Való igaz, ötven-száz éve egyetlen kézikönyvben össze lehetett gyűjteni a tudományok akkor éppen modern, a mindennapi életben is használható eredményeit – nekem kedvenc magyar példám egy 1932-es Kincseskönyv. Ma sokkal több a tudós, részletgazdagabb minden tudásterület, és alig akad közöttük olyan, amelyik összegezhető lehetne egyetlen vagy akár sok kötetben.
Ennek dacára azt gondolom, hogy a tudománnyal szembeni bizalom egyre nő, például az emberek túlnyomó része a mindennapi élethelyzetekben a mobiltelefonjára hagyatkozik, és általánosságban is egyre inkább bízunk a technikai eszközeinkben. A specializáció adja ma a tudományaink alapjait, és ennek megfelelően közösségi tudáseszményt alakítottunk ki: nem az a fontos, hogy egy ember mennyit tud „a tudományról”, hanem hogy a tudósközösségek egy-egy szakterületről tudnak-e jobb válaszokat adni, mint az előző generációk kutatói.
De a specializációnak ára is van. Ma már nem magától értetődő elvárni a tudománytól, hogy egységes világképet nyújtson. Talán sosem nyújtott, de néhány évszázadig úgy tűnt, valamikor képes lesz erre.
| ||
MN: Maguk a tudósok is nehezen igazodnak el a mind fragmentáltabb, szétaprózottabb kutatási területek között?
ZG: Kiszolgáltatottak vagyunk másoknak, és a legspecializáltabb kutatók maguk is a többi szakterülettől függnek. Egyre több területen egyre nagyobb kutatói teamek produkálnak eredményeket, és ezek a nagy csoportok alapvetően bizalmi alapon tudnak csak együttműködni, más szakterületről érkező megnyilvánulásokat nem mindig tudnak kritikusan vizsgálni.
MN: Azaz a szaktudósok kritika nélkül megbíznak a többiek saját szakterületén mutatott kompetenciájában?
ZG: A tudomány egyszerre épül a bizalomra és a bizalmatlanságra. Ahol verseny van a tudósok között, ott a bizalmatlanság sarkall az új eredmények ellenőrzésére – nekem is az az érdekem, hogy csak olyan friss „tégla” kerüljön a tudomány építményébe, amely maga is megbízható, esetleg egybevág azzal az elmélettel, amelyet magam is vallok.
Bizalom nélkül viszont nem tudunk tudományt művelni, mert nem tudnánk a kutatói közösségben építeni egymás eredményeire. Az a nagy kérdés, hogy melyek lesznek azok a területek, ahol idővel annyira erős lesz a bizalom, hogy egyfajta „fekete dobozba” zárunk egy-egy módszert vagy technológiát: mondjuk, annyira megbízunk a hőmérőben, hogy feltétlenül elhisszük, ha azt mutatja, hogy lázas vagyok, vagy „vakon” kezdünk hinni egy adott szignifikanciaszintben az adatok elemzésekor.
MN: A laikusok sem zárt egészként nézik a tudományt, az ő bizalmuk is csak bizonyos részterületekre terjed ki. Némely tudományterületek kapcsán meg azt sem tudják, mivel foglalkozik: vonatkozik ez a társadalomtudományok jó részére is.
ZG: Gyakran furcsa a hozzáállásunk a társadalomtudományokhoz: ha olyasmit erősít meg egy kutatás, amit amúgy is sejtünk, akkor azért legyintünk rá, mert azt már tudtuk. Ha meg ellentéteset állít a tudós azzal, amit gondolunk, akkor azt mondjuk, rossz a kutatás. Úgy tűnik, jobban ragaszkodunk a társadalmi világról kialakított elképzeléseinkhez, mint azokhoz, amelyek a természeti világról élnek bennünk.
Könnyebben fogadjuk el, ha a DNS-vizsgálat kimutatja: amit eddig egy fajnak hittünk, az valójában kettő – hiszen ez a világképünket nem érinti. De ha valamilyen evolúciós pszichológiai felfedezést vagy egy szociológiai kutatás eredményét látjuk, akkor el kellene fogadnunk azt is, hogy külső perspektívából rólunk mondanak véleményt. Ilyenkor a saját véleményünk sokszor felülírja a kívülről származó tudásokat, és persze szívesen kételkedünk a forrásban.
MN: A természettudományokban is vannak sokak számára érzékeny területek – ilyen például az evolúciós elmélet, amelyet sokan világnézeti, vallási alapon elutasítanak.
ZG: A tudomány sokszor éppen akkor hoz fordulatot a gondolkodásunkban, amikor a korábbiaktól eltérő viszonyítási pontok felől ad új képet a világról. A tudomány folyamatosan bombázza az embereket olyan tényekkel, amelyek szembemennek azzal, ahogyan a világot észleljük. Már a 19. században megjelent az a minta, hogy társadalmi szinten pozitívnak tekintjük a tudományt, miközben egyes tudományos felismerésekkel – például ideológiai okok miatt – nem akarunk foglalkozni.
A modern tudomány születésétől akadnak ilyen neuralgikus témák, például a távolhatás kérdése vagy az ember eredete. Kopernikusz heliocentrikus felfogását a maga korában talán senki sem vélte forradalmi jelentőségűnek, de pár száz év múlva már e szerint gondolkodtunk: ugyan most sem tapasztaljuk, hogy mozogna a Föld, de ezt tartjuk igazságnak. Ahogy nem feltétlenül látjuk, hogy új fajok jönnének létre a mi életidőnk alatt – leginkább csak azt, ha kipusztulnak –, de azt kellene igazságnak tartanunk, hogy a fajok igenis változnak az időben.
Jó kérdés, hogy mennyire kellene az egész társadalomnak úgy gondolkodnia minden tudományos kérdésben, mint a tudósoknak. Főleg, ha vannak olyan kutatási részterületek, ahol a tudósok is ellentmondanak egymásnak, kutatói közösségek is eltérően közelítenek problémákhoz. Nem hiszem, hogy önmagában veszélyes vagy rossz, ha egy magánember nem fogad el egy tudományos tényt.
Kooperatív, hasznos tagja lehet egy közösségnek az is, aki furcsa dolgokat gondol. Vannak viszont olyan tudományos megállapítások, amelyeket tagadva veszélyesen fogunk viselkedni önmagunkra és a társadalomra nézve – ebből táplálkozik az oltásellenesség, amit rendkívül károsnak tartok.
MN: A nyugati orvostudománynak az önmagáról alkotott és kifelé sugárzott képe is alaposan megváltozott az utóbbi évtizedekben – azóta beszélnek bizonyítékalapú orvoslásról.
ZG: Orvoslás és bizonyíték viszonya régóta problémás terület. Ha biztosak akarunk lenni egy gyógyszer hatásosságában, gyakran úgy teszteljük, hogy a betegek egy részének nem adunk belőle. De ha hatásos a gyógyszer, akkor ezzel meg is ölhetjük őket. Ha tudományos akarok lenni, akkor rengeteg energiát áldozok arra, hogy potenciálisan nem a legjobb szerekkel, módszerekkel, eszközökkel kezelem a betegek egy részét a tudás – és a jövő betegei – érdekében.
| ||
Ez az orvoslás komoly dilemmája: a tudás megszerzése emberéletekbe kerülhet. Vannak az orvoslásnak olyan területei, például a jó műtéti technikák, amelyekről nehéz azt gondolnunk, hogy ezeket teljesen el tudnánk különíteni a műtétet végző szakértelmétől.
MN: Nehéz tehát sztenderdizálni az alkalmazott eljárást mind a műtétet végző orvos, mind a páciens oldaláról?
ZG: Pontosan. A másik nagy problémának azt érzem, hogy a szocio-, pszicho- és egyéb társadalomtudományokban vagy éppen a bizonyítékalapú orvoslásban a kísérletek reprodukálhatóságát fókuszba állító bizalmi válság kettős hatást fog kiváltani. Egyfelől jót: egyre nagyobb elemszámú kísérletek lesznek, egyre átláthatóbbak és hozzáférhetőbbek lesznek az adatok. Ugyanakkor kevesebb kutató, kutatócsoport vagy gyógyszercég fog nagy, jelentős költséggel járó kutatást végezni.
Amikor szigorítjuk a módszertant, akkor megdrágítjuk vagy megnehezítjük az eredményekhez jutást is. A bizonyítékalapú orvoslás dicséretes irány, több ponton feltétlenül követendő példa – de tovább erősíti a nagy gyógyszercégek monopolpozícióját és a kutatások egyenlőtlen forráseloszlását.
MN: A nem a bizonyítékalapú, főáramú nyugati orvoslás körébe tartozó alternatív praxisok esetleges hatásosságának is kialakult egyfajta interpretációja: ha meggyógyult a beteg, akkor a placebohatás működött.
ZG: Ha a placebohatás erős, akkor az orvosság sikeresebb, mint amennyire tudományosan ismert hatások alapján várnánk. De ez az orvoslás szempontjából nem gond. Az sem baj, ha nem azért gyógyulnak meg betegek, mert működő hatóanyag van a szerben, hanem mert hatásosnak hitték a gyógymódot. Mindenféle orvoslás megpróbálja a valóban létező placebohatást maximalizálni, vagyis a placebo nem rossz.
És az akupunktúra például nem valószínű, hogy csak placebo lenne. Tudósként nem az a produktív hozzáállás, hogy biztos csak a placebohatás hozott gyógyulást – ezzel nem sokat tudunk meg az akupunktúráról. A stigmatizáció csupán arra jó, hogy ideológiailag úgy tüntessünk fel egy történetesen keleti hagyományt, mint amely csak a placebóra épül, miközben nyilvánvalóan a mi nyugati tudományunk ugyanúgy felhasználja a placebohatást. Ha viszont abból indulunk ki, hogy van nem placeboalapú aspektusa is az akupunktúrának, akkor sok dolgot megtudhatunk erről a technikáról.
| ||
De ha a laikusok összevissza gondolkodnak a gyógyításról, akkor egyik gyógyító rendszer sem tudja hatékonyan kihasználni a placebohatást. És persze mindig lesznek olyan emberek, akik nem veszik komolyan a modern biomedicina hatékony diagnosztikai eszközeit – de őket nem az menti meg, hogyha a részben empirikusan sikeres gyógyító hagyományokat próbáljuk kamu, csalás címkékkel illetni.
MN: Vannak olyan területei a tudománynak – például a magyar őstörténet –, amelyekről sokan vélik úgy, hogy laikus is képes lehet művelni. Sőt, még többet is ki tud deríteni, mint a „magas” tudomány elfogult művelői. Milyen esélyei vannak egy ilyen szubkultúrával szemben annak, aki a szakszerű történetírás, nyelvészet, régészet oldaláról szállna vitába? Érdemes-e egyáltalán vitatkozni?
ZG: Az utóbbi időszak fejleményei alapján kijelenthetjük, hogy ezek a véleménybuborékok elég stabilak tudnak lenni. Ha már kialakultak olyan populációk, amelyekben merev elutasítás dolgozik például az akadémiai nyelvészettel szemben, ott megszűnt az érvelés lehetősége. Hárítani tudnak mindent, ami szembemenne a világképükkel. De akkor mit lehet tenni? Az MTA szerint az új Nemzeti alaptanterv-tervezet egyik fő problémája, hogy nincsen benne emberkép.
Az emberek picit eltorzítják az információt, amit hallanak, és hajlamosak olyan típusú információt megjegyezni, amely közelebb viszi őket a pozitív önértékeléshez. Az ilyen általános, bennünk élő torzításokat évtizedek óta vizsgálja a tudomány, de Magyarországon mind a mai napig nem reagáltunk erre szisztematikusan, például az oktatásban. Pedig így nem tanuljuk meg, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk túl erősen hinni a saját igazunkban, eltorzítani akár az emlékeket is.
Ehhez az egyéni dimenzióhoz adjuk hozzá, hogy az utóbbi években egész infrastruktúrák épültek ki, amelyek megerősítik az előítéleteket: azt hihetem, hogy a világgal kommunikálok, amikor a Facebook-hírfolyamomat nézem, de egyre inkább a saját ízlésközösségemmel találkozom, ami bármilyen típusú, nem standard gondolkodást meg tud erősíteni.
MN: Sok kutató azt mondja erre, hogy ő nem fog ezekkel a figurákkal vitatkozni, mert a saját pályájukon, az ő bevált eszközeikkel egyszerűen levernék – nincs ellenük esély a vitára.
ZG: Tán még az Akadémián is volt, hogy megpróbáltak vitázni „elnyomott”, áltudományos területek képviselőivel. De ez visszafelé is elsülhet, hiszen a laikus közönség számára csak az látszik, hogy van két fél, akik egyaránt meggyőző érveket tudnak felhozni. Ám a nem szakértő sokkal nehezebben tudja elkülöníteni a jó és erős érveket a gyengéktől, tehát pont ők, a laikusok nem kapnak elég segítséget a jó döntéshez. És itt a leterhelt kutató – akinek tipikusan lenne jobb dolga is – kevésbé impresszív, mint az a főállású lobbista, aki csak erre a látszatvitára készült.
Van, amikor nem érvelni kell, mert az, akivel leülnénk vitatkozni, csak a saját ideológiáját akarja terjeszteni. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy kooperatív lényeknek kell lennünk, nyitottnak a diskurzusra, még ha mást is gondolunk. Az viszont igaz, hogy pont a komplexitás miatt szinte elmagyarázhatatlan egy laikusnak, mi egy-egy modern kutatás lényege, jelentősége és helye a tudományban. Sokkal többet segítene a tudomány művelési gyakorlatával, a módszertannal való megismerkedés az iskolában, mint az, hogy tényeket tanítunk.
MN: Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a jövőben is ugyanezeket a rég kialakult tudományágakat fogjuk művelni: a fizikát, a kémiát, a matematikát, a biológiát. De mi marad belőlük – mondjuk, száz év múlva?
ZG: A módszerek mindenképpen maradnak, ráadásul úgy látom, hogy egyre lazábbak vagyunk abban, hogy melyik módszert hol hasznosítjuk. Az egyik szakterületen már sikerrel alkalmazott megoldás egy egészen más szakterületen, más típusú kérdésnél is használható. Ilyen átvételekből egyre több lesz. Amúgy meg nem biztos, hogy stabilak a diszciplínák, még ha a legtöbb ember úgy gondolkodik is a tudományágakról, ahogy a tantárgyak nevei szerepeltek az iskolai bizonyítványában. Azzal, hogy a kémia gyors fejlődése miatt egyetemi szakokat már divatosabb neveken illetnek, például anyagtudomány, lehet, hogy a kémia történetének kutatása sem fog tudni sokáig önálló diszciplínaként szerveződni.
MN: Mondjuk, a kémia hajnalát a tudománytörténet sokáig nem is tartotta számon a diszciplína előzményei között…
ZG: Sokáig próbáltunk nem figyelni az alkímiára, aztán néhány évtizeden át az alkímiát megpróbáltuk egyenesen annak a gyökérnek látni, amiből a newtoni világkép kisarjadt. Ma a tudománytörténészek elég kiegyensúlyozottan vizsgálják a hosszú, folyamatos de nem egységes változást, a reneszánsz emberközpontú tudáseszményétől és a magányos adeptus képétől a közösségi tudás koráig. Egyre több kutatás szól az elméletek helyett a gyakorlatokról, amelyek sokszor századokon keresztül megmaradnak.
Ilyen értelemben tényleg az alkímiából jött létre a kémia, s ily módon egy nyilvánvalóan rossz elmélet is hasznos tud lenni: valahogy rendszerezi a gyakorlatokat, és megőriz empirikus tartalmakat. Érdemes az akupunktúrára is így gondolni: valamennyire sikeres tapasztalati alapokat tudott szintetizálni egy jól átadható és tanítható rendszerben, ahol a gyakorlatok tovább fejlődhettek.
MN: A rossz elméletnek is van valamiféle heurisztikus potenciálja, fel lehet fedezni dolgokat általa?
ZG: Ez is előfordulhat. Sőt, valójában mindig rossz elmélettel kezdünk. A hagyományos tudományos oktatásban azt is ritkán vesszük észre, hogy a nyelvünket hogyan alakítja át a tudomány – például a régi elméletek mindig megmaradnak a laikus világkép nyelvi elemeiként. Amikor azt mondjuk, hogy ez az ember melankolikus, az meg flegmatikus, akkor még mindig a galénoszi orvoslás személyiségképe tükröződik a mai magyarok nyelvhasználatában. Amikor naiv etimologizálásokkal találkozunk, ott is korábbi, kvázi tudományos megközelítések maradványait használjuk.
MN: Keynes a régi tudomány távolba hatásáról cinikusan azt mondta, hogy „Azok a »gyakorlati emberek«, akik mentesnek vélik magukat minden szellemi befolyás hatásától, rendszerint valamelyik rég elhunyt közgazdász rabszolgái. Magas állásokat betöltő őrültek, akik hangokat hallanak a levegőben, hajdani könyvmolyoktól kölcsönözték rögeszméik magvát.”
ZG: Pierre Duhem francia fizikus és tudományfilozófus száz éve pedig úgy fogalmazott, hogy azért nem jó az új tudományt a hétköznapi nyelven keresztül bevezetni és úgy megtanítani, mert a hétköznapi nyelv a régi, már elutasított tudományunkból származik. Az új tudományt nem szabad kötni a mindennapi nyelvhasználatunkhoz, hiszen a torzítások azzal együtt fognak megmaradni. Pár évre rá Otto Neurath osztrák szociológus felvetette, hogy a tudomány olyan hajóhoz hasonló, amelynek itt-ott ki-kiszakad a deszkázata, állandó javításra szorul, de száraz dokkba vontatni vagy kiemelni, majd újra, új alapokról felépíteni nem lehet. A javításokat mindig azzal tudjuk csak elvégezni, ami kéznél van: a régi deszkák, uszadékfák. Lehet, hogy mindkettejüknek igaza van?
