Magyar Narancs: A fasiszták – akikről azt mondta Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt, hogy a kommunistákkal együtt képviselve vannak az ellenzéki együttműködésben – köztünk élnek. Apák festik az óvoda kerítését közösségi munkában, az egyik arról kezd beszélni, kit, kiket kellene agyonlőni, vagy hogyan kell nevelni a nőt. A szociológia szerint mi erre a közösség szempontjából kívánatos reakció?
Széll Krisztián: Ha nem akarjuk, nem fordul elő gyakran, hogy olyan emberekkel kerüljünk kapcsolatba, akiknek ennyire különbözik az értékrendjük a miénktől. Elég nehéz helyzet az is, amikor közeli barátunk tesz valami vállalhatatlant. Azért vagyunk barátok, hogy ki lehessen mondani: ezzel nem értek egyet. Az a fontos mind a két esetben, hogy a probléma felszínre kerüljön. Ha a mélyben marad, akkor is köztünk lesz, csak nem tudunk vele mit kezdeni. Ugyanez érvényes a társadalomra: ami közös trauma nem kerül felszínre, az ugyanígy megmarad, az egész közösség nem tud mit kezdeni vele. Ezért lenne jó foglalkozni az általános és a középiskolában konfliktuskezeléssel, a vitakultúra fejlesztésével. Legalább tudná az ember: jó, ha tépelődik, hogy mégis máshogyan kellett volna szólni. Az, hogy reflektálok a saját viselkedésemre, az első lépés ahhoz, hogy legközelebb jobban mérjem föl a szituációt, és kiforrottabb választ adjak. A kérdésben említett helyzetre nem mindig tudunk tisztán jól vagy rosszul reagálni. Akár egy ironikus megjegyzés is jó lehet, ha jelzi, hol a határ. A vagdalkozás, vagy azt mondani simán, hogy te hülye vagy, például inkább rossz megoldás. Ha tényleg arról beszél valaki, kiket kellene agyonlőni, az teljesen vállalhatatlan, ezt szerintem meg kell mondani. Arról elindulhat egy beszélgetés, miként jutott valaki odáig, hogy ilyeneket mondjon.
MN: Az nem a saját határaink tologatása, ha próbáljuk megérteni, miért mond ilyeneket a másik?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
