Interjú

„Már nem elég”

Széll Krisztián oktatáskutató, szociológus a magyar vitakultúráról

Tudomány

Az ellenzéki összefogás nehezen született meg, és a folytatás sem megy könnyen, de talán elindult egy tanulási folyamat, ami hatással lehet az egész társadalomra. Az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara Neveléstudományi Intézetének egyetemi adjunktusa abban bízik, hogy a valódi nyilvános viták láttán létrejön a kritikus tömeg, amelynek igénye lesz az őszinte, indulatoktól mentes beszélgetésekre.

Magyar Narancs: A fasiszták – akikről azt mondta Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt, hogy a kommunistákkal együtt képviselve vannak az ellenzéki együttműködésben – köztünk élnek. Apák festik az óvoda kerítését közösségi munkában, az egyik arról kezd beszélni, kit, kiket kellene agyonlőni, vagy hogyan kell nevelni a nőt. A szociológia szerint mi erre a közösség szempontjából kívánatos reakció?

Széll Krisztián: Ha nem akarjuk, nem fordul elő gyakran, hogy olyan emberekkel kerüljünk kapcsolatba, akiknek ennyire különbözik az értékrendjük a miénktől. Elég nehéz helyzet az is, amikor közeli barátunk tesz valami vállalhatatlant. Azért vagyunk barátok, hogy ki lehessen mondani: ezzel nem értek egyet. Az a fontos mind a két esetben, hogy a probléma felszínre kerüljön. Ha a mélyben marad, akkor is köztünk lesz, csak nem tudunk vele mit kezdeni. Ugyanez érvényes a társadalomra: ami közös trauma nem kerül felszínre, az ugyanígy megmarad, az egész közösség nem tud mit kezdeni vele. Ezért lenne jó foglalkozni az általános és a középiskolában konfliktuskezeléssel, a vitakultúra fejlesztésével. Legalább tudná az ember: jó, ha tépelődik, hogy mégis máshogyan kellett volna szólni. Az, hogy reflektálok a saját viselkedésemre, az első lépés ahhoz, hogy legközelebb jobban mérjem föl a szituációt, és kiforrottabb választ adjak. A kérdésben említett helyzetre nem mindig tudunk tisztán jól vagy rosszul reagálni. Akár egy ironikus megjegyzés is jó lehet, ha jelzi, hol a határ. A vagdalkozás, vagy azt mondani simán, hogy te hülye vagy, például inkább rossz megoldás. Ha tényleg arról beszél valaki, kiket kellene agyonlőni, az teljesen vállalhatatlan, ezt szerintem meg kell mondani. Arról elindulhat egy beszélgetés, miként jutott valaki odáig, hogy ilyeneket mondjon.

MN: Az nem a saját határaink tologatása, ha próbáljuk megérteni, miért mond ilyeneket a másik?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.