A Merapit mindig is a földkerekség egyik legaktívabb, s egyben legveszélyesebb vulkánjaként tartották számon. Jáva szigetének középső részén meredezik, a sok százezer lakosú Yogyakartától alig 28 kilométerre, s lejtői is sűrűn lakottak. A Merapi egy szem abból a gigantikus, a Csendes-óceánt körbeölelő földtani láncolatból, amelyet Pacifikus Tűzgyűrűnek hívnak. Csak Indonéziában legalább 129 aktív tűzhányó, többnyire "tipikus", kúp alakú rétegvulkán található - habár az aktivitás definíciója a vulkanológiában nem mindig egyértelmű. Mindenesetre Jávának eme régiójában, történetünk helyszínén éppen a Merapi a legfiatalabb. Azon gigantikus törésvonal mentén helyezkedik el, ahol az indo-ausztrál tektonikus lemez az Eurázsiát magán hordozó kőzettömeg alá bukik (s közben éppen indiai és ausztrál lemezekre törik szét). A mélybe bukó, s ott megolvadó kőzetanyag táplálja a lemezszegélyek mentén aktívan pöfögő vulkánokat, melyek működésében sok hasonlóság tapasztalható.
Láva, habkő, izzófelhő
Egy vulkán hosszú, sokszor több százezer éves életciklusa során számtalan típusú működést képes produkálni - némely attrakcióik határozottan emlékeztetnek a sokak fejében élő sztereotípiákra, más pusztító mutatványaik viszont kevésbé ismertek, ámde annál veszélyesebbek. A Merapi relatíve fiatal kora ellenére sem mai képződmény. 400 ezer éve kezdett működni, ebből az első 390 ezer évben rendes bazaltvulkánként: az ún. "effuzív" kitörések során viszonylag híg, forró láva tört fel itt, ami azután sűrűn belepte a környéket. Meglepő, de az esetek többségében az efféle működési típus hordozza, legalábbis ránk nézve, a kisebb kockázatot. A bazaltlávaömlések hatósugara ugyanis jól kiszámítható - kivéve, ha a láva túl híg, s ezért túl nagy sebességű, vagy ha egyszerre túl sok tör elő belőle (ez szerencsére igen ritka). A Merapi a holocén kor beköszöntével stratégiát váltott, s kimutatta foga fehérjét: a geológusok becslése szerint először úgy tízezer éve tört fel a bazaltnál jóval viszkózusabb andezit a kürtőiből, márpedig ez a vulkáni anyag hajlamos arra, hogy sima lávaömlések helyett (vagy, mint a mostani kitörésnél, azokat követően) egészen más kunsztok kíséretében juttassa a felszínre az őt tápláló magmát. A Merapi - megannyi társához hasonlóan - rendre intenzív, robbanásos kitörésekre ragadtatja magát, amelyek hatalmas, akár (mint a jelen esetben) 10-15 kilométerre felemelkedő erupciós felhőket produkálnak (az első leírás az efféle hamuból rakott karfiolokról ifj. Pliniustól származik, még Kr. u. 79-ből, Pompeji pusztulása alkalmából). Ezekből egyrészt hatalmas mennyiségű, apróbb-nagyobb forró anyagdarab, többnyire afféle vulkáni hab, kémiailag inkább üvegszerű tefra (habkő) hullik alá, "hamuba" borítva mindent. Másrészt a kitörési felhő összeomlása hatalmas - izzó gázokból, és abban durvábban-finomabban eloszlatott szilárd anyagokból álló - piroklasztárakat indít el, amelyek elképesztő sebességgel csapnak le a környékre: a mostani működés során naponta többször is. Az idei kitöréssorozat sokszor lepte meg az óvatlanul a veszélyzónán belül maradtakat: a forró törmelékárakon kívül többször is zömmel forró gázokból álló felhők (francia kifejezéssel: nuée ardente) kúsztak le alattomban a vulkán lejtőin, s a sűrű (és forró) hamuesőtől már dezorientált áldozatok csak későn észlelték, hogy menekülniük kéne; sokuk alatt pedig egyszerűen felrobbant a benzintank.
Dóm, tér
Az október 23-án kezdődött kitörési ciklus során már több nagy energiájú, robbanásos erupciót is produkált a Merapi, pedig az utóbbi száz évben kifejezetten spórolt az efféle attrakciókkal. Ráadásul a szakértők szerint a java még előttünk van: egy igazi, gigantikus, explozív kitörés, hasonlatos a Mt. St. Helens 1980-as vagy a Fülöp-szigeteki Pinatubo 1991-es (plíniuszi, illetve ultraplíniuszi) kataklizmájához. S akad másféle kockázat is: az efféle andezitvulkánok működése során gyakorta képződik úgynevezett lávadóm, amelyet a felfelé törekvő izzó magma emel kupola gyanánt a magasba - most sem történt ez másként. Az ilyen lávadómok hajlamosak összeomlani, ami magában is hatalmas törmelékárakat tud elindítani - itt sem ez lenne az első. A Merapi 1930-as, eddigi legpusztítóbb kitörése alkalmával 13 falu tűnt el a föld színéről, és 1400 ember halt meg, ezért figyelmeztető jel, hogy a mostani explozív működés során már eddig is nagyobb energiák szabadultak fel, mint akkor. Jellemző, hogy az első lávaömlések megjelenése nyomán elrendelt kiürítési határt kénytelenek voltak újra és újra megnövelni, de így sem tudták elkerülni a halálos áldozatok számának gyarapodását (lapzártakor több mint 140), mindeközben százezreket evakuáltak lakhelyükről. S ha megérkeznek a trópusi esők, akkor a felázott laza törmelék is megindul, és jönnek a vulkáni iszapárak, a "laharok".
A Merapi egyike annak a tizenhat, kiemelten monitorozott tűzhányónak, melyeket (zömmel robbanásos működési típusuknak, illetve sűrűn lakott, veszélyeztetett környezetüknek, s a történelem során többször igazolt pusztítási potenciáljuknak hála) egy nemzetközi vulkanológiai szervezet (IAVCEI) gyűjtött csokorba. A listán, melyre szűkebb földrajzi környékünkről bekerült a Vezúv, az Etna és a Szantorini is, zömmel a Merapihoz hasonló típusú, viszkózus, andezites-riolitos lávát "köpdöső" vulkánok vannak. De azért ott figyel az állandó és néha lecsapolódó lávatóval bíró kongói Nyiragongo vagy éppen a hawaii Mauna Loa is, melyek éppen a hirtelen előtörő, nagy sebességű és nagy tömegű, híg lávafolyásaik miatt veszélyesek.
