Az egyik pennsylvaniai kórház koraszülött intenzív osztályán dolgozó Heather Bankos a terhesség árnyoldalait is jól ismeri, de mindhárom várandóssága fantasztikus élmény volt neki. „Nagyon szeretek édesanya lenni, de tudom, hogy már nem akarok több gyereket. Arra gondoltam, ha van valaki, akinek segíthetnék megtapasztalni ugyanezt, egyértelműen hajlandó lennék tenni érte” – írja a Time magazinban megjelent beszámolójában. Először a béranyaságot fontolgatta, később azonban a hírekből értesült róla, hogy megszületett az első baba a dallasi Baylor University Medical Center méhtranszplantációs programjában. Így Bankos egy szervtranszplantációval foglalkozó szervezetet keresett fel, onnan átirányították a Baylorhoz, ahol 2018 szeptemberében alapos kivizsgálásnak – MRI, CT, röntgen, EKG, vérvizsgálatok és pszichológiai tesztek – vetették alá. Ezután jó darabig nem hallott felőlük. Aztán 2019 februárjában kapott egy hívást: van egy nő, akinek szüksége lenne a méhére.
A műtét tizenegy órán át tartott, de végül sikerült komplikációmentesen eltávolítani Bankos méhét. A kórházban az asszony üdvözlőlapokat és apró meglepetéseket kapott a leendő recipienstől, de bármennyire is szerette volna, az etikai szabályok értelmében nem találkozhatott a nővel, aki a méhére várt. Már azt is a Time derítette ki, hogy a beültetés is sikeresen lezajlott, a beültetett méh pedig „úgy funkcionál, ahogyan kell”. Vagyis, úgy tűnik, egy újabb nőnek nyílt rá lehetősége, hogy megtapasztalja a biológiai anyaságot.
A méhtranszplantáció lehetőségét már az 1900-as évek kezdete óta kutatják a tudósok: 1964-ben, majd 1966-ban a University of Mississippi Medical Center kutatóinak sikerült elvégezniük a beavatkozást kutyákon, de ezután sokáig nem történt látványos előrelépés. 2000-ben Szaúd-Arábiában már sikeresen átültették egy 46 éves donor méhét egy 26 éves nőbe – azonban a szerv nem funkcionált megfelelően, így a beavatkozást nem követte terhesség. Alig egy évvel később Törökországban sikerrel lezajlott az első halott donortól nyert méh átültetése, és bár a méh nélkül született 21 éves nő teherbe is esett, még az első trimeszterben elvetélt. Az igazi áttörést a svédországi Göteborgs Universitet munkatársai érték el: 2014 szeptemberében 1,8 kilóval megszületett az első egészséges kisbaba, aki átültetett anyaméhben fejlődött.
A 36 éves nő 61 éves élő donortól kapta a méhet, az operációt pedig az egyetemen dolgozó (és jelenleg az eljárás úttörőjének számító) Mats Brännström vezette. Mára világszerte több tucat kisbaba született méhtranszplantáción átesett anyától, az eljárás szinte napról napra elterjedtebbé válik, noha még mindig messze vagyunk attól, hogy rutinműtét legyen.
Az anyaság ára
A méhtranszplantáció elterjedése mögött széles réteget érintő igény húzódik. Ez a beavatkozás ugyanis új esélyt jelent nők ezreinek, akik valamilyen méheredetű meddőségi problémával (uterine factor infertility) küzdenek. Ennek oka lehet fejlődési rendellenesség: a legismertebb a Mayer–Rokitansky–Küster–Hauser-szindróma (MRKH), amely a méh teljes, illetve a vagina részleges vagy teljes hiányával jár, és a statisztikák szerint minden ötezredik nőt érinti. De egy korábbi – például szülés közben fellépő komplikációk miatt szükséges – méheltávolítás is hasonló állapotot idéz elő.
A lehetőség tehát reménykeltő, de a helyzet korántsem olyan egyszerű. Fülöp István meddőségi specialista, a Róbert Magánkórház meddőségi részlegének vezetője arra hívja fel a figyelmet, hogy a méhtranszplantáció jelenleg minden szempontból nagyon költséges eljárás: „Ahhoz, hogy egy ilyen műtétet sikeresen el lehessen végezni, nagyon körültekintően ki kell vizsgálni a recipiens immunstátusát, hiszen, mint minden transzplantációnál, itt is fel kell készíteni a szervezetet arra, hogy egy némileg testidegen szövetet kell befogadnia és megtartania – viszonylag hosszan. Ugyan nem annyira hosszan, mint egy vesét vagy májat: a méhtranszplantáció nyomán a szigorúan császármetszéssel történő szülés során általában a méhet is eltávolítják, hiszen mindaddig, amíg bent van a szervezetben, a páciensnek komoly gyógyszereket kell kapnia, hogy megakadályozzák az esetleges kilökődést.”
Amennyiben a méh átültetése sikeres – vagyis rendeződik a keringés és a hormonális működés, illetve beindul a normál menstruációs ciklus –, az eljárást továbbra is ki kell egészíteni egy hagyományos lombikprogrammal. „Ezeknél a nőknél a méhfaktor problémás, a petefészkek általában rendben vannak, így el lehet végezni egy klasszikus lombikbébi-eljárást: vagyis stimuláljuk a petefészkeket, petesejteket nyerünk, majd a megtermékenyítés után lefagyasztjuk az embriókat. Ha bebizonyosodott, hogy a transzplantált méh megfelelően funkcionál, be lehet ültetni az embriókat” – magyarázza a specialista. A teljes folyamathoz tehát nőgyógyászokra, immunológusokra és transzplantológus sebészekre is szükség van. Méghozzá olyanokra, akik speciálisan képzettek: „Itt nem csupán annyi a teendő, hogy a méhet visszavarrják a helyére, a megfelelő ereket is vissza kell varrni, ami igen bonyolult feladat” – teszi hozzá Fülöp. Mindehhez speciális eszközök, szaktudás és technológia is kell, a donorok felkutatása viszont jó eséllyel egyszerűbb lehet, mint a klasszikus szervtranszplantációk esetén. „Míg az ember a veséjét többnyire fenntartásokkal adja oda, méh nélkül lehet teljesen normál, egészséges életet élni – világít rá a szakember. – Ha valaki, mondjuk, 45 évesen úgy gondolja, már nem szeretne több gyermeket, adott esetben könnyebben lemondhat a méhéről, ez pedig nagyon széles donorkört jelenthet.” Ami nemcsak praktikus szempontból jó hír, de egy súlyos etikai problémára is megoldást kínálhat.
Bérbe vett testek
Amellett, hogy orvostudományi áttörésnek számít, sokan azért állnak a méhtranszplantáció mellé, mert az eljárás alternatívát kínálhat a sok szempontból meglehetősen problémás béranyasággal szemben. Bár a béranyaság számos országban – például Magyarországon – nem engedélyezett, illegálisan mégis sok helyen – például Magyarországon – működik. Ez a gyakorlat (legyen törvényes vagy tiltott) gyakran az alacsony szocioökonómiai státusú nők kizsákmányolásával jár, és nem ritkák a kifejezett visszaélések sem a szülőanyával szemben. Sándor Judit bioetikus azonban felhívja rá a figyelmet, hogy létezik az úgynevezett dajkaterhesség is, melynek során a béranyasággal szemben ellenszolgáltatás nélkül, pusztán altruista szándékkal vállalja a gyermek kihordását a szülőanya. „Magyarországon volt egy rövid szakasz a jogalkotás történetében, amikor beengedték az egészségügyi törvénybe a dajkaterhességet. Ezt úgy kell elképzelni, hogy például rokoni körben lehetséges lett volna, hogy két nő ilyen módon segítse egymást. Ez 1998 és 2000 között szerepelt a törvényben, azonban sosem lépett hatályba, mivel a családjogi törvény szükséges módosítása elmaradt.” Ma tehát Magyarországon a dajkaterhesség sem engedélyezett, pedig Sándor Judit szerint a megfelelő szabályozással kivédhetők lennének a visszaélések. „A reprodukciós eljárások engedélyezésénél nehéz meghúzni a határvonalakat. Például, ha valakinek a petesejtje nem alkalmas a megtermékenyülésre, akkor rajta segíthet a petesejt-donáció – holott potenciálisan komoly egészségügyi kockázatokkal járhat ez a beavatkozás is, ráadásul sokszor ezt is csak eufemisztikusan nevezzük donációnak, hiszen például az Egyesült Államokban nemcsak hogy pénzért vehető petesejt, de még petesejtbrókerek is működnek. De ha egy nő elveszíti a méhét – akár rákos megbetegedés, akár orvosi műhiba következtében –, akkor már nem segítünk neki? Azt gondolom, lehetséges volna a dajkaterhesség olyan formája, amely nem egy szegény sorsú nő kizsákmányolásán alapul, hanem családi, baráti megállapodáson.” Ez a szakértő szerint jelenleg egyszerűbb és biztonságosabb alternatíva lehetne a nőknek, mint a méhátültetés. Bár Sándor Judit is elismeri, hogy a méhtranszplantációs eljárást talán épp a béranyasággal kapcsolatos problémák hívták életre, a bonyolult beavatkozás egyelőre még nem igazán tekinthető hatékony megoldásnak.
A törvényi háttér megteremtése Magyarországon sem lenne igazán bonyolult: mivel ez a terület a transzplantáció és a reprodukció közé esik, mindkét téren szükség lenne jogszabályi módosításokra – például a jelenlegi szövegezés szerint „páros szerv egyike” ajánlható fel transzplantációra, itt tehát szükség lenne a méh kivételként való megjelölésére. Ezenfelül a beültetés „terápiás célja” mellé a „reprodukciós célt” is fel kellene venni, de ahogyan a szakértő fogalmaz, ezek egy-egy félmondattal is megoldhatók lennének. Szerinte az igazi probléma valójában az eljárás kockázata, és az, hogy ez egyszerre három embert is veszélyeztethet.
A méhátültetés védelmében Sándor Judit azért megjegyzi, hogy ez az eljárás valóban sokat jelenthet azoknak, akik szeretnék megélni a fejlődő magzattal való prenatális kapcsolatot – és itt nem csupán született nőkre kell gondolni.
Teljes jogú nő
A közelmúlt egyre szaporodó orvosi sikereit megelőzte egy mára híressé vált tragédia is: Lili Elbe (akiről A dán lány címmel életrajzi könyv és film is készült) transznemű képzőművész 1931 szeptemberében belehalt a kor lehetőségeit bőven meghaladó méhátültetésbe. És bár a méhtranszplantáció hajnalán éppen egy transz nő igénye hívta életre a beavatkozást, a mai napig nem tudunk olyan transznemű nőről, akin végrehajtották volna a műtétet. A magyar Berencsi Eszter lehet az első, jelenleg ugyanis mindent megtesz azért, hogy méhet kaphasson. Amikor szeptember végén beszéltünk, épp lezárni készült orvosi mappáját: az idén körülbelül 50 orvosi szakvéleményt gyűjtött össze, amelyek igazolják, hogy alkalmas lenne a transzplantációra. Nőgyógyászokat, urológusokat, endokrinológusokat, immunológusokat, hematológusokat járt végig (a szabályozások értelmében területenként három különböző szakorvost), találkozásunkkor már csak az igazságügyi orvos szakértő volt hátra. Persze ez még mindig csupán az első lépés.
Eszter először 2017-ben olvasott a méhtranszplantációról egy amerikai, orvosi kutatásokat publikáló weboldalon, ennek hatására kezdett el keresgélni, majd felvette a kapcsolatot néhány külföldi orvoscsoporttal is. A legrutinosabbnak számító svédekkel is beszélt, és bár hamar kiderült, hogy a beavatkozás ott csak svéd állampolgároknál jöhet szóba, hasznos tippekkel látták el a fiatal lányt, például azt is ők javasolták neki, hogy előre szerezze be az alkalmasságát igazoló szakvéleményeket. Most Belgrád tűnik a legjobb esélynek, Eszter nemi megerősítő műtétjét is ott végezték. Elvileg nem lenne akadálya a beavatkozásnak, hiszen a rutinszerű transzplantációknál sem szükséges, hogy a donor és recipiens biológiai neme azonos legyen. „Folyamatosan konzultálok az orvosokkal, de ez egy hosszú – előreláthatóan akár öt-hat évig tartó – folyamat lesz. Az igazságügyi orvos szakértő jóváhagyása után befogadó nyilatkozatot kell igényelnem Belgrádban, majd az orvosom segítségével azon kell dolgoznunk, hogy a szerb szabályozások is elismerjék az eljárást” – magyarázza Eszter. De a helyzet akkor sem lesz egyszerű, ha a jogszabályi akadályok elhárulnak, hiszen egy transznemű recipiens esetében speciális szempontokat is figyelembe kell venni. „Gyakorlatilag kilenc hónapot a kórházban kellene töltenem, hiszen a hormonszintet végig ellenőrizni kell. A ciszgender nőknél természetesen lezajló, trimeszterenként alakuló hormonális változásokat mesterségesen kellene lekövetni.” Emellett petesejt- és spermadonorra is szükség lenne, ami tovább bonyolítja az etikai kérdéseket. De Eszter hajlandó a végsőkig küzdeni. „Tisztában vagyok vele, hogy itt technikailag gazdatestként funkcionálnék: sem a petesejt, sem a méh, sem a spermium nem lenne az enyém. Ennek ellenére semmire nem vágyom jobban, mint hogy megtapasztalhassam az anyaságot.” Büszkén mutatja néhány szakvéleményét is, az egyiken a Pécsi Tudományegyetem szakértője nyilatkozik: „A tervezett uterustranszplantációs műtétnek kontraindikációja nincs.”
Akárcsak Eszternek, most még külföldön kell kopogtatniuk azoknak a magyar nőknek, akik méhet szeretnének, de Fülöp István szerint csupán idő kérdése, hogy a technológia Magyarországra is megérkezzen, ugyanis „az orvosi kutatások területén egy technológiai küszöb sikeres átlépése után általában felgyorsulnak az események”.
Veszélyes vállalkozás
Piros László, a Semmelweis Egyetem Transzplantációs és Sebészeti Klinikájának sebésze viszont cáfolja a fentieket: ő nem tud róla, hogy lennének törekvések a méhtranszplantáció hazai adaptálására, bár azt is kiemeli, hogy itt elsősorban nem transzplantációs, hanem szülészeti-nőgyógyászati területről beszélünk. „Minden beavatkozást és eljárást ott kell végezni, ahol ebben gyakorlat és tapasztalat van. Ahol kevés beavatkozást végeznek, ott az eredmények is rosszabbak, ez általános szabály. Magyarország kis ország kis populációval, és ennek megfelelően várhatóan kevés ilyen beavatkozásra kerülhetne sor, szemben, mondjuk, a veseátültetéssel.” Ennek ellenére azt mondja, a méhátültetés sebészeti technológiája transzplantációs szempontból nem különbözik számottevően más szervek átültetésétől – még könnyebb is lehet, mint egy mellkasi szerv vagy a máj átültetése. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy nem szabad megfeledkezni a sikertelen, sokszor akár tragikus végkimenetelű beavatkozásokról sem, hiszen szakmai szemmel még mindig kevés a sikeres méhátültetés. „Az eljárás sokkal több szövődményt és veszélyt rejt magában, mint az szakmailag elfogadható lenne. Az Egyesült Államokban is többségben van az eljárást nem javasló nagy centrumok aránya. Az élődonoros transzplantáció ugyanúgy – akár halálos – szövődmények kockázatát jelenti, mintha valamilyen betegség miatt kellene eltávolítani a méhet, csakhogy itt egészséges személyről van szó. Magyarul egy egészséges embert csonkítanánk meg. Felmerül a kérdés, hogy szövődmény esetén ki vállalja a felelősséget.”
A méhtranszplantáció hazai bevezetése előtt más akadályok is felmerülhetnek. Mivel nem életmentő beavatkozásról van szó, valószínűleg nem finanszírozná a társadalombiztosítás. Másrészt Magyarországon eleve nem lehetséges az altruista szervfelajánlás, így Bankos példáját – a jelenlegi törvények szerint – nálunk nem lehetne követni. Sándor Judithoz hasonlóan Piros László is a dajkaterhességet említi biztonságosabb alternatívaként, de itthon ez megint csak nem megoldás a gyerekre vágyó nőknek. Marad tehát a sokszor reménytelennek tűnő várakozással járó örökbefogadás, továbbá a remény, hogy az orvostudomány még több utat nyit meg az anyaság felé.
