Nagyvárosi természetbúvár: Bolha

szerző
Winkler Róbert
publikálva
2001/49. (12. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Alegtöbb állatról-rovarról elmondható, hogy a formatervezés diadala. A bolha is kifejezetten ergonomikusra sikeredett, testének bizarr arányai szélsőségesen cizellált funkcionalitást szolgálnak. A bolha nem a legjobb példa a rovarok testének szemléltetésére; legfeljebb a feje különül el egy kicsit, a tor és a potroh látszólag egyben van. A bolha teste a szőrzet szélcsatornájában végzett évezredes tesztelés különös végterméke, egy darázsderék hátráltatná a száguldásban. Ha egyszer gyors dzsungeljáró autót készít az emberiség, az is ilyen lesz. Minimális szélesség, a test függőlegesen lapított, mint egy tükörpontyé, a mozgást pedig olyasféle karok biztosítják, amilyenekkel a Terminátor szokta vonszolni magát, amikor már lepusztult róla az élő szövet, és a kelleténél eggyel kevesebb alteste van. Ezekkel a karokkal aztán villámgyorsan halad a szőrben. Az áramvonalas test egyenesfutását a megfelelő számú és irányú sörte biztosítja, így a bolha a legvadabb szőrtövi ámokfutás közben is stabilan az úton marad. Megfogni legfeljebb úgy lehet, hogy egy ujjbegynyi szőrt lenyomunk, aztán óvatosan addig gyurmázunk, míg meg nem érezzük a bolha testét. Akkor aztán még egy ujjal zárjuk a szöget, és óvatosan kiemeljük, de a folyamat során a bolha bármikor kihasználhat egy pillanatnyi megingást. Ilyenkor jön a menekülő manőver, amihez külön hajtóművet használ. Ha egyszer elugrott, sötét testét a sötét szőrzetben csak nagy szerencsével találjuk meg, ezért is olyan izgalmas a bolhászkodás.

Alegtöbb állatról-rovarról elmondható, hogy a formatervezés diadala. A bolha is kifejezetten ergonomikusra sikeredett, testének bizarr arányai szélsőségesen cizellált funkcionalitást szolgálnak. A bolha nem a legjobb példa a rovarok testének szemléltetésére; legfeljebb a feje különül el egy kicsit, a tor és a potroh látszólag egyben van. A bolha teste a szőrzet szélcsatornájában végzett évezredes tesztelés különös végterméke, egy darázsderék hátráltatná a száguldásban. Ha egyszer gyors dzsungeljáró autót készít az emberiség, az is ilyen lesz. Minimális szélesség, a test függőlegesen lapított, mint egy tükörpontyé, a mozgást pedig olyasféle karok biztosítják, amilyenekkel a Terminátor szokta vonszolni magát, amikor már lepusztult róla az élő szövet, és a kelleténél eggyel kevesebb alteste van. Ezekkel a karokkal aztán villámgyorsan halad a szőrben. Az áramvonalas test egyenesfutását a megfelelő számú és irányú sörte biztosítja, így a bolha a legvadabb szőrtövi ámokfutás közben is stabilan az úton marad. Megfogni legfeljebb úgy lehet, hogy egy ujjbegynyi szőrt lenyomunk, aztán óvatosan addig gyurmázunk, míg meg nem érezzük a bolha testét. Akkor aztán még egy ujjal zárjuk a szöget, és óvatosan kiemeljük, de a folyamat során a bolha bármikor kihasználhat egy pillanatnyi megingást. Ilyenkor jön a menekülő manőver, amihez külön hajtóművet használ. Ha egyszer elugrott, sötét testét a sötét szőrzetben csak nagy szerencsével találjuk meg, ezért is olyan izgalmas a bolhászkodás.

A bolha köztudottan az állatvilág

legnagyobbat ugró

tagja. Saját méretéhez képest persze, és hozzá kell tenni, minél kisebb valaki, annál könnyebb a saját méretéhez képest sokat enni, gyorsan futni, nagyot ugrani vagy a magasból sérülés nélkül leesni. Az egyes fajok között jelentős szórás lehet. A bolha nem a saját szórakoztatására ugrál, így a bolhaatlétikai versenyeken mindig elcsüggednek a madárbolhák, ha egy futamba osztják őket egy látszólag velük egyforma, valójában azonban sokkal tehetségesebb sertés- vagy emberbolhával. Általában minél nagyobb egy gazdaállat, annál nagyobbat tud ugrani a bolhája, bizonyos esetben a nagy ugrás hátrány is lehet. Ha például egy madárbolha pánikba esik és kiugrik a fészekből, az bizony fújhatja a jó kis gazdaállatot meg az otthon melegét. A mozgékonyabb gazdaállatok, így a macskák bolhái is jó távolugrók. A bolhák ugrásait régóta mérik, és a gazdaállat méretéből és mozgékonyságából fakadóan igen jól szerepelnek az emberbolhák. A Guinness-adattár szerint az 1910-ben Amerikában végzett fedett pályás edzéseken egy ember- (más néven közönséges) bolha (Pulex irritans) 33 centit ugrott távolban, 19,7-et magasban. A hosszú felkészülés, aszkézis és koncentráció csak a második helyhez volt elég: a rekordot a macskabolha (Ctenocephalides felis) tartja, 34 centiméteres magassággal. Az ugrás nem csak menekülésre jó - ha két rövidke csápjával rezgést, testmeleget vagy szén-dioxidot észlel, ugrálni kezd, hogy megtalálja leendő gazdáját.

Az ugrásnál maradva: a bolha nem a puszta izomerejével rugaszkodik el, hanem rugóként is tárolja az energiát. Hogyan, nem tudom, de hármat-négyet-ötöt is tudnak zsinórban ugrani, vagy talán többet is, de addigra rég eltűntek a szemünk elől. A nagyobb testű ugrólábas rovarok, tücskök, sáskák, szöcskék ilyet nem tudnak, nekik mászniuk kell egy kicsit, mielőtt újra nagyot ugranának. Egyik vérszívót sem tartjuk kedves, takarékos állatnak, de a bolha tékozlása már-már vérlázító. A szúrás után először bő vérrel átöblíti a bélcsatornáját, tehát gyakorlatilag hátul folyik ki belőle a vér. A bolhás ember fehérneműje ezért lesz vérfoltos, a bolhás kutya bőrén pedig alvadt vér. A bolhacsípést kevesen szeretik. Kisebb, mint a szúnyogé, de

intenzívebb a fájdalom, és nehezebben múlik

Igaz, mellette szól, hogy mivel már induláskor jobban fáj, mint a szúnyogcsípés, kevésbé vakarjuk ki. A hím és nőstény bolha egyaránt szív, és a szúnyoghoz hasonlóan véralvadásgátlót nyomnak a sebbe, hogy be ne duguljon a vércsap az esetenként akár egy-két órás szívás során.

A bolhacsípéssel mi már inkább csak a kutyabolhák révén ismerkedhetünk, ilyenkor magunk is megcáfolhatjuk a régi tudományos tévhitet, mely szerint a bolha ragaszkodik a gazdaállatához. Mert biz´ nem. Ha leesett a kutyáról, és csak egy emberi lábszár adódik, azt mondja, szükség törvényt bont, és már kapunk is a bokánkhoz. A sertésbolha embervér iránti meleg megengedő magatartása nem meglepő, hiszen a disznók testvéreink, rengeteg dologban hasonlítanak ránk. A bolhák ellen testvéreink sárban hempergéssel, az ún. dagonyázással védekeznek, az tehát nem egyszerű hedonizmus, hanem fontos higiéniai aktus. Amellett persze jó is.

A bolha és a tetvek közti egyik legfontosabb különbség megjegyzéséhez elég, ha a csimpánzokra gondolunk: a csimpánzoknak nincsenek bolháik. Egész nap tetvészkednek, de bolhászkodás szóba se jöhet. A bolha ugyanis a hálóhelybe, fészekbe rakja a petéit, a csimpánz pedig minden este új fészket készít. Ha véletlen találkozott is napközben bolhával, és az este telepetézte a fészket, a kikelő peték reggel bottal üthetik a csimpánz nyomait, a bolhamamával meg idővel végez a természetes halál.

A kutyák-macskák sokkal roszszabb helyzetben vannak, ők ragaszkodnak a fekhelyükhöz, még akkor is, ha időnként a lakás különböző pontjain kempingeznek. Az emberbolha azért szorult vissza, mert manapság egy-két-három hetente mindenki kimossa az ágyneműjét. A kutya/macska ágyneműt viszont a lehető legritkábban, mintha az valami luxus volna. Aztán nem értik, miért nem bírják kiirtani a bolhákat, hiába használnak dupla bolhanyakörvet, és már-már vegyi fegyverre emlékeztető ampullákat. Mert a bolha a kutya/macska kosárba rakja a petéit, amelyek esetleg csak akkor kelnek ki, amikor a bolhasampon/nyakörv/ampulla már lejárt (egy-két hónap). Ezért mondja az állatorvos, hogy bolhamentesítéskor az egész lakást kezelni kell; a kutyapokrócot mosni, a kosarat befújni, a padlóréseket porozni.

Valahogy nem tűnik olyan szörnyűnek, mint a legtöbb házi kártevő - nem örülünk neki, de a Szondi-teszt rovarváltozata során őt választanánk, ha a többi fülketárs a vonaton a tetű, a vérszívó poloska, a csótány és mondjuk a rühatka lenne. A bolha vidám dolog, ugribugri, nem langsam spazieren, vadászata azonnal felszökteti az adrenalinszintet, egyaránt megkövetelvén a logikai képességeket, a tudományos felkészültséget és a villámgyors, ugyanakkor precíz markolású kezet.

A bolha hobbitartása elég ritka, én legalábbis még nem hallottam ilyen esetről.

A bolhacirkusz

pedig az üzletszerű performanszok miatt nem tekinthető hobbitartásnak. A bolhacirkusz régi, misztikus csoda, a középkor különös, perverz varietéje. Sokan azt gondolják, legenda, de hitelt érdemlő bizonyítékok vannak róla. Ráth-Végh István is összegyűjtött némi dokumentációt. A bolhacirkusz morbiditását az adja, hogy a középkorban nem voltak kivetítők, és a szereplők erősen korlátozott testméretéből fakadóan egy-egy bolhacirkusz-fellépés után nem kellett attól tartani, hogy a nagyszámú közönség halálra tapossa magát.

A bolhacirkuszt legendának tartók számára elég erős érv, hogy a bolha sokkal nehezebben kezelhető, mint egy elefánt, szellemileg pedig lehetetlen, hogy többet tudjon, mint a legreménytelenebb cirkuszi eset.

Az, hogy egyes cirkuszosok sztárokat faragtak "bizonyos" bolhákból, miközben persze Fricit időről időre más alakította, ma is bevett eljárás, például a delfináriumokban. A delfin ugyanis a közhittel ellentétben nem érzi jól magát az uszodában, és pár év alatt elpusztul. A közönség azonban nem tud megkülönböztetni két palackorrút vagy orkát, így aztán elhalálozás esetén minden további nélkül Willyként adják elő a méretben azonos új sztárt. És ha a delfinnel - meg a tálibok szerint Uszáma bin Ládinnal - működik a dublőrös megoldás, miért ne működhetne a bolhával, melyet még megpillantani is nehéz, nemhogy megkülönböztetni.

Jó, jó, de az idomítás akkor is lehetetlen, mondják a szkeptikusok. És igazuk van: a bolhát nem lehet idomítani, a bolhacirkusz mégis működik. A bolhaszámok létrehozása hasonlóan megy, mint a többi primitív szemléletű lényé; tanulni nem fog, de vannak bizonyos veleszületett tulajdonságai, amiket a hasznunkra fordíthatunk. A bolha történetesen menekül a fény elől, vonzaná a szőrtüszők árnyas közelsége, oda csörtetne megannyi célszerszámával és veleszületett fortélyával. Ennek szellemében kell tehát összeállítani a műsorszámokat - csak az idomár találékonysága szabhat határt, mennyi mutatványt épít arra, hogy az egymáshoz erősített, felszerszámozott bolhák a porond árnyékos része felé szaladnak. A bolhafogatok felszerszámozása már érdekesebb kérdés, én egyet se láttam, de a feljegyzések szerint a régiek nem voltak teljesen kezdők a nanotechnológiában.

A szúnyoghoz hasonlóan a bolhanőstény sem kezd petézni anélkül, hogy vért szívott volna. Ha sikerrel járt,

ötösével-hatosával potyogtatja

szabad szemmel is látható nyüveit, melyek a padlón vagy a fészekben meggyűlt undorító anyagokkal táplálkoznak. A mai lakásokban már sokkal kevesebb van az effajta bébibolhatápból, mint a régi szép, gyalulatlan fapadlós időkben. Szégyen, de különösebb pánikot nem okoz, hogy az emberbolha a civilizált világban a kihalás szélére sodródott. A modern életforma miatt ma már a leglomposabb háztartás is lerombolja eredeti élőhelyét. Brehm szerint a faj hanyatlása az első világháború után kezdődött, valószínűleg a linóleumpadlók elterjedésével.

A bolhalárva a méretén kívül abban különbözik a legyek csontkukacaitól, hogy szőrös, és a fejét kapaszkodásra használja. Három vedlés után bebábozódik, de úgy, hogy különböző mocsokdarabokat épít a hálózsákjába, így tökéletesen beleolvad környezetébe. És vár. A bábállapot néhány héttől szélsőséges esetben akár egy évig is tarthat, feltéve, hogy a körülmények nem kedvezőek. Becslések szerint az adott pillanatban élő bolhák kb. 5 százaléka kifejlett rovar, a többiek peték, lárvák vagy mint bábok várják, hogy felbukkanjon egy meleg vérű állat, amin megalapozhatják az egzisztenciájukat. A kifejlett bolhák akár további egy évig is élhetnek, de normális élettartamuknak a két-három-négy hónapot tartják. Végeztek bolhaéheztetéses kísérleteket, ki meddig bírja. A boldog győztes, egy szerves hulladékban tartott bolha 18 hónap után pusztult bele a vérszegény diétába. A bolhaszezon általában valamikor július és szeptember között tetőzik, az inváziónak legjobban egy hosszabb párás, meleg időszak kedvez, ahogy általában a szárazságot, száraz lakást nehezebben viselik.

A legveszélyesebb faj a pestisbolha, amely a mai becslések szerint több ember haláláért felelős, mint az eddigi összes háború együttvéve. A bubópestis a XIV. században több mint 200 millió embert ölt meg. A tömegmészárláshoz patkányokra is szükség van - a patkányok, bármenynyit mosakszanak is, sokat szenvednek a bolháktól. A kórokozó a bolhát is megölheti, ilyen például a Rickettsia prowazekii nevű, enyhén antidepresszáns hangzású baktérium. A Rickettsia az emberre (a bubópestisnél) kevésbé veszélyes patkánytífusz kórokozója, és a fertőzött (patkány)vért szívó bolha két-három hét alatt pusztul bele a betegségbe.

Winkler Róbert

szerző
Winkler Róbert
publikálva
2001/49. (12. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...