A Földünk nem kevés hányadát beborító jégfolyamok fokozatos visszaszorulása régóta foglalkoztatja a kutatókat, de a jelentkező hatások leginkább a laikus, klímatudománnyal vagy gleccserkutatással nem foglalkozó tömegek életébe szólnak majd bele. Hangsúlyoznunk kell, hogy a gleccserek előretörése, majd visszahúzódása egyfajta természetes ritmusként működik már évmilliók óta, így nem is maga a folyamat, hanem annak a globális léptékű klímaváltozáshoz köthető, rohamos jellege riasztó. Elvégre a gleccserjégben tárolt és onnan csak fokozatosan kiolvadó édesvízre nagy szükségünk van és lesz is a következő évezredekben, gyors kiolvadása meg úgy hiányzik, mint púp a hátunkra.
A hó formájában lehulló csapadék saját súlya alatt bekövetkező tömörödéséből, egymást váltó fagyási-olvadási ciklusok eredményeképpen jönnek létre azok a lassan mozgó (évente talán csak 100 métert megtevő) jégnyelvek, amelyek a magasabban fekvő, ezzel együtt hidegebb hógyűjtő zónákból fokozatosan szállítják a völgyekbe a szilárd formában eltárolt csapadékvizet.
Lassan mozog, gyorsan olvad
A gleccser szó hallatán legtöbbünknek talán a hegyvidéki gleccserek jutnak az eszünkbe (a környékünkről az Alpok fenséges és kiterjedt jégnyelvei – lásd keretes írásunkat), pedig a földi gleccserek túlnyomó része sarkvidéki elhelyezkedésű, az ezekben tárolt víz majd 99 százalékát mindenekelőtt az Antarktisz és a Grönland jégnyelvei rejtik. A sarki gleccserek korábban véltnél nagyobb mértékű sérülékenységéről is sok hír lát napvilágot napjainkban, ami abból is adódik, hogy bizonyos sarki régiókat a korábban kalkuláltnál is jobban érint a felmelegedés. Ráadásul frissebb és alaposabb analízisek szerint több óriás sarki gleccser is jóval nagyobb felületen érintkezik a melegedő tengervízzel: ez derült ki tavaly az antarktiszi, kolosszális méretű Totten-gleccserről is. Mindazonáltal a sarki gleccserek jéganyaga átlagosan jóval hidegebb, mint a hegyvidéki jégfolyamoké: utóbbiak hőmérséklete már közel van az olvadásponthoz, míg a sarki jégnyelvek között gyakoribbak a dermesztően hidegek, az akár mínusz 50 Celsius-fokos vizet rejtők.
Ebből is látható, hogy a melegedés kiváltotta gleccserolvadás mindenekelőtt (de nem kizárólag) az amúgy is sérülékeny hegyvidéki jégfolyamokat érinti. Visszahúzódásuk önmagában nem holmi természetellenes folyamat eredménye, hiszen az utóbbi ezer év klímahistóriája is azt mutatja, hogy a gleccserek az éghajlat hűvösebbre fordulásakor előretörtek, melegedés alkalmával visszahúzódtak. Az Alpok gleccserei például a kis jégkorszakban váltak oly terebélyessé: a 13. és 19. század közötti, átlagosan hidegebb (ezen belül azonban komoly hőmérsékleti ingadozásokat mutató), de kellően nedves periódus során minden feltétel adott volt a gleccserek meghízásához.
Persze mondhatnánk azt is, hogy gleccserfronton a jelen csupán halovány visszfénye a havas-jeges múltnak: még a legutóbbi, úgynevezett Würm-eljegesedés (110 000–11 700 éve) idején is gleccserek hálózták be Európa jókora részét – és nem is csak a hegyvidéki régiókat! Az a tény, hogy a sarkvidékeket többé-kevésbé állandó (habár némely elemében mind instabilabb) jégsapka fedi és a hegyekben állandó jégfolyamok léteznek, mind arra utal, hogy klímatörténetileg még mindig tart a jégkorszak (szaknyelven a kainozoikumi eljegesedés). Igaz, annak éppen egy interglaciális periódusában, jó ideje (úgy 11 700 éve) melegedő szakaszában vagyunk, amire jó pár lapáttal még rá is tett a szorgos emberi tevékenység és az ebből fakadó üvegházhatású gázkibocsátás.
A gleccserek visszahúzódása, fokozatos leolvadása kapcsán többfajta negatív következményt szokás emlegetni. Leggyakrabban természetesen az kerül elő, hogy a jégfolyamokból kiolvadt víz komoly mértékben emeli majd a tengervíz szintjét. Valójában ez leginkább a jégbe fagyott víz túlnyomó hányadát rejtő sarki gleccserek leolvadása nyomán válik valós veszéllyé: ezen jégfolyamóriások között vannak olyanok, amelyeknek kiolvadó vize magában is több méterrel emelné meg az óceánok vízszintjét. Természetesen a hegyvidéki gleccserek olvadása nyomán lezúduló víz is a nagyobb folyamokban és végül a tengerben köt ki: eme alapvetően természetes folyamat felgyorsulása és a klímaváltozás okozta hirtelensége válhat végzetessé.
A hegyvidéki régiókban (és azok környezetét is nézve) az édesvízkészlet igen jelentős része tárolódik fagyott állapotban a gleccserekben megkötve, ahonnan alapesetben csupán fokozatosan és részben évszakos ciklusok szerint, szabályozottan olvad ki. Ez a folyamat azután gleccserpatakokat, majd ezekből is táplálkozó bő vizű folyamokat táplál. Ilyen gleccserpatakokból ered például Európában az Alpok jégfolyamainak olvadékvizéből táplálkozó Rhône-folyó, de a világ nagy folyamainak jelentős részét is a gleccservizek táplálják. Ázsiában például a Tibeti-fennsík, illetve a Himalája, a Karakorum és a Hindukus gigantikus gleccsereinek olvadéka önmagában is óriási jelentőségű, bő vizű folyókat táplál: az Indus, a Gangesz, a Mekong vagy a Jangce is innen, Ázsia tetejéről nyer vízutánpótlást. Ha például ennek a belső-ázsiai régiónak gleccserei olvadnának el, illetve húzódnának vissza hirtelen, az rövid távon rendkívüli vízbőséget (esetleg rögtön pusztító árvizeket) hozna az érintett régió számára – ám ezzel együtt a semmibe is veszne a jégben tárolt édesvíz jelentős része. Később azután a folyók csökkenő vízhozamában is megmutatkozna a fagyott víz mennyiségének csökkenése a hóhatár fölött – adott esetben már öntözésre sem jutna elegendő mennyiség a termékeny alföldeken (amelyeket, a tengerhez túl közel lévén, amúgy is elöntéssel fenyegetne a világóceánok emelkedő szintje). Az ivóvízbázisok szűkülése pedig önmagában is katasztrófát okozna a Föld amúgy is leginkább túlnépesedett régióiban.
Gleccserbe zárt infók
A gleccserek elolvadásának van egy korábban kevésbé emlegetett aspektusa is: ezek ugyanis magukban rejtik a régebbi korok lenyomatát. A gleccserek rétegződésének vizsgálata, illetve a jeges csapdájukba ejtett fagyott víz kémiai analízise precízen leképezi a légkör történetét. Akadnak ennek aktuális vonatkozásai is: a jégfuratok vizsgálata nyomán ugyanis a szemünk láttára bontakozik ki a Föld klímatörténete, remekül látszanak az ingadozások, sőt a gleccserjég analízise során még a rövidebb-hosszabb periódusú éghajlati ingadozásokat beindító gigantikus vulkánkitörések ideje is jól azonosítható. Azt már csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a jégfuratok kémiai elemzése nyomán, a gleccserjégben megőrződő ólom- és higanyszennyezés kimutatásával sokkal többet tudhatunk meg eleink sok-sok szennyeződést termelő ércbányászati és fémkohászati aktivitásáról is. A gond csak az, hogy a Föld számos pontján gyorsabban fogynak és húzódnak vissza a gleccserek, mint hogy a klímakutatók mintákat tudnának venni belőlük. Ráadásul az elemzési módszerek hatalmasat fejlődtek az elmúlt évtizedekben, és vélhetően ugyanilyen léptékű javulásra számíthatunk az előttünk álló időszakban is. Ez annyit jelent, hogy ugyanazokból a jégmintákból már ma is sokkal többet tudunk kikövetkeztetni, mint akár húsz-harminc éve, és ez a trend várhatóan folytatódik.
Az Antarktiszon még csak-csak megőrződnek a jéginformációk – itt például egy közös olasz–francia kutatócsoport próbál jégmintákat begyűjteni a Concordia bázison. Ehhez képest viszont egyre fogy a tudományos szempontból felbecsülhetetlen fontosságú hegyvidéki jéglelőhelyek száma, félő, hogy a gleccserekbe zárt információk nem kis része egyszerűen elvész, még mielőtt kiolvashattuk volna belőlük a múlt üzenetét. Mivel a gleccserek olvadási ütemét egyelőre aligha tudjuk lassítani (habár a tudósok kísérleteztek már a folyékony víz gleccserekbe juttatásával, illetve – némileg nagyobb sikerrel – a fényt visszaverő fehér műanyag hab jégnyelvbe injekciózásával is), ezért a kutatók inkább bespájzolnak a jövőre is gondolva. Egy olasz glaciológus – gleccserkutató – csoport, a velencei Ca’ Foscari Egyetem kutatói például először az egyik Grenoble melletti alpesi gleccserből vettek mintákat, majd következő feladatként a bolíviai Ilimani 6300 méter magasan fekvő gleccseréből szereztek, majd cipeltek le gyalogszerrel elemzendő jégmintákat. Következő útjukon vélhetően a rohamos gyorsasággal olvadó tanzániai gleccserekből vesznek mintákat – itt aztán tényleg sietni kell, hiszen a kelet-afrikai kifejezetten sérülékeny gleccserek akár néhány éven belül eltűnhetnek.
| Az Alpokban még folyik a jég Magyarországhoz közel kiterjedt gleccserek leginkább az Alpokban találhatók – a földtörténeti közelmúltban (a nagyjából 12 ezer éve véget ért pleisztocénban) még a Kárpátokban is léteztek gleccserek, de ezeknek már csak a térszínformáló nyomai láthatók például a hegységrendszer déli szakaszán vagy a Magas-Tátrában. Az Alpokban az állandó hóhatár 3000 méter felett található, az itt összegyűlő és nyáron sem elolvadó hóból alakul ki a gleccserek anyaga, majd amint a jégnyelvek átlépik ezt a hóhatárt, anyaguk kisvártatva olvadni kezd, habár a jég remekül őrzi hőmérsékletét, így ezer méterre is lelóghat az elméleti magassági határ alá. Az Alpokban összesen 2 ezer gleccser található, közülük mintegy 200 a kifejezetten hosszú, széles, mélyen a hóhatár alá nyúló úgynevezett elsőrendű gleccser, némelyikük gyűjtőterülete 40 négyzetkilométer. Az Alpokban amúgy hatalmas területet, összesen 350 négyzetkilométert borítanak gleccserek, átlagosan több száz méter vastagságban. |
