Éles vita bontakozott ki a sajtóban, miután az Oktatási Minisztérium bejelentette a pozitív diszkrimináció bevezetését célzó terveit. A javasolt rendelkezés szerint a hátrányos helyzet ismérve a kiegészítő családi pótlék és a szülők alacsony iskolai végzettsége vagy az állami gondozás lesz; az egyetemi felvételnél nem csupán a roma diákokat, hanem általában a szociálisan különösen hátrányos helyzetű tanulókat preferálnák. A miniszter, Magyar Bálint minden nyilatkozatában félreérthetetlenül elmondta azt is: a felvett, különösen hátrányos helyzetű diákokat mentorok segítik majd; és az intézkedés legfeljebb évente 1000-2000 fiatalt segít be az egyetemekre, főiskolákra.
*
Az ellenzők többsége mégis a magyar felsőoktatás színvonalát félti e rendelettől.
Alaptalanul.
Idén 62 ezer fiatal kezdte meg a tanulmányait államilag finanszírozott képzés keretei között a felsőoktatásban. Az OM rendelkezése optimista becsléssel is legfeljebb 2000 diákot érintene: körülbelül ennyi hallgató veszélyeztetné tehát a magyar egyetemek közismerten magas színvonalát. Az összes diák alig 3,2 százaléka! Érdemes észrevenni, hogy 2003-ban a felvett diákok közel fele alacsonyabb pontszámmal került be az egyetemre: az úgynevezett önköltséges képzésben részt vevők. `k nem hátrányos helyzetük miatt jutottak be a felsőoktatásba, hanem azért, mert szüleik hajlandóak és képesek magas tandíjat fizetni. Különös, de amiatt senkinek sem jutott eszébe aggódni, hogy az önköltséges diákok veszélyeztetnék az egyetemek színvonalát.
Ha igazuk van azoknak, akik szerint ez a csoport - még ha egyetemi oktató mentorok segítségével tanul is - le tudja rontani az oktatást, súlyos baj lehet a felsőoktatással: ám akkor ennek a gyökerét nem a tervezett rendeletben kell keresni. Ha az ilyen módon érvelők következetes álláspontot képviselnének, akkor azt is állíthatnák, hogy az integráció, a roma és a szociálisan hátrányos gyerekek, a fizikailag vagy mentálisan enyhén fogyatékkal élők beengedése már az általános iskolák színvonalát is tönkrevágja. S hogy a magas fokú oktatás biztosításának egyetlen hatékony eszköze az elkülönítés, a szegregálás lehet.
2003 nyarán az amerikai legfelsőbb bíróság pozitív diszkriminációról szóló döntéséhez a nyolc legnagyobb tekintélyű amerikai egyetem, többek között a Harvard, a Princeton, a Yale elnökei írtak a pozitív megkülönböztetés gyakorlatát támogató levelet. Ezek az intézmények huszonöt éve gyakorolják a pozitív diszkriminációt, miközben az oktatás színvonala nem szenvedett kárt. Sőt: a színvonalkülönbség köztük és a mind szegregáltabbá váló magyar felsőoktatási intézmények között inkább nőtt, mintsem csökkent. (Lásd még: Szira Judit: Született július negyedikén, Magyar Narancs, 2003. július 24.)
A másik markáns vélemény szerint "az elitizmusnak nagyon mély gyökerei vannak a magyar felsőoktatásban. A kedvezménnyel bekerülő fiatalokra bélyeg kerülhet, amelyet egyetemi éveik alatt végig hordoznak majd, és ez nagy hátrányt jelent" (Gábor Kálmán szociológus, [origo]). A kutató arra az adatra is hivatkozik (HVG), amely szerint a felsőoktatásban tanulók harmada olyan országban szeretne élni, ahol nincsenek cigányok. Gábor szerint az egyetemek ma Magyarországon magas színvonalú, ám intoleráns intézmények, ahová az elit tagjain kívül másoknak, esetleg roma származásúaknak, jobb nem merészkedniük. Sommás ítélete talán mégsem jellemzi pontosan a felsőoktatás intézményeit - reméljük, a magyar egyetemi populáció nem ilyen türelmetlen. És ha a szociológus mégsem tévedne, akkor sem kéne a bajokért a megbélyegzést elszenvedőket tenni felelőssé.
Az oktatásban mindig érdemes pozitív feltételezésekkel élni: bízni abban, hogy egymást megismerve, együtt tanulva a fiatalokban oldódhat az előítélet. Hisz a kialakulásáért éppen az a tény felelős, hogy a magyar oktatási rendszer szelektivitása miatt a diákoknak nincs módjuk megismerkedni nehéz sorsú kortársaikkal. Az ellenzőknek már arról is vannak adataik, hogy a felsőoktatásban most tanuló (elenyésző számú) roma diákok fő problémája nem a tudás megszerzésével, hanem az irántuk megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos. Vajon az-e a helyes válasz erre, hogy akkor inkább be se tegyék a lábukat az egyetemre, és húzódjanak vissza a gettókba? Ha az egyetemisták nagy része nem képes normális módon gondolkodni szegényekről, romákról, integrációról, akkor a magyar társadalommal, az oktatási rendszerrel, az egyetemekkel van súlyos baj. A javasolt rendelkezés különben sem tenné kötelezővé a különösen hátrányos helyzetű fiatalok számára az egyetemi jelentkezést. Minden diák maga dönthetne arról, hogy kiteszi-e magát a feltételezett intoleráns, megbélyegző megjegyzéseknek, atrocitásoknak, vagy eleve lemond a továbbtanulás lehetőségéről (és akkor az aggódó szociológusok is megnyugodhatnak).
*
Sokan megfogalmaztak egy súlyosabb ellenérvet is: a szegények jobb oktatáshoz segítését nem az egyetemen, hanem korábban, már az óvodában kell elkezdeni.
Ezzel senki sem vitatkozik. Ezért vezették be 2003 szeptemberétől a hátrányos helyzetű gyerekek ingyenes óvodai ellátását - a költségek miatt a legelesettebb gyerekek nem jártak óvodába. Ezek a most hároméves gyerekek tizenöt év múlva felvételizhetnek majd az egyetemre. Az ellenérvek szerint ki kellene várnunk ezt a tizenöt évet, és remélni, hogy a bevezetett intézkedések hatására akkor már nem is lesz szükség preferenciális bánásmódra. Ez év szeptemberétől integrációs normatívát vezettek be az általános iskola első és ötödik osztályában. Az elsősök - már amelyik - tizenkét, az ötödikesek nyolc év múlva múlva mennek egyetemre: de miért várjunk addig, s miért üljünk ölbe tett kézzel, abban bízva, hogy addigra úgyis megszűnik az elesettek kirekesztése, és a közoktatás ellensúlyozni tudja a szegény családi háttér vagy a család hiányának negatív következményeit?
Az ellenzők amiatt is aggódnak, hogy a méltányos bánásmóddal egyetemre jutó diákok nem tudnak majd megfelelni a magas követelményeknek. Bizonyára nem minden felvett diák fogja befejezni egyetemi tanulmányait, amiképpen a most felvett szerencsések közül is sokan kiesnek menet közben a felsőoktatásból. Szerencsére a civil szféra már szerzett tapasztalatokat erről a területről. A Romaversitas láthatatlan kollégiuma évek óta gyakorolja eredményesen a roma egyetemista fiatalok szakmai és erkölcsi támogatását. Az eredmények azt mutatják, hogy a mentorrendszer segíthet a roma egyetemi hallgatók szakmai támogatásában. A miniszter által nyilvánosságra hozott tervekben hasonló mentorrendszer is szerepel. A mentor - fiatal oktató vagy doktorandusz diák - komoly eredményeket érhet el a tehetség kibontakoztatásában. Erre garancia lehet, ha a mentor speciális pedagógiai képzésben is részesül, mielőtt elkezdi munkáját.
*
A vitában eddig csak a hátrányos helyzetűek megsegítésének nehézségeiről, a pozitív diszkrimináció előnyeiről vagy feltételezett súlyos hátrányairól esett szó. A kisebbséghez tartozókról, a hátránnyal élőkről. Pedig az intézkedés nemcsak, talán elsősorban nem is az ő érdekük, hanem a többségé is. Ha az egyetemen, főiskolán hátrányos helyzetűek, köztük romák tanulnak együtt a többséghez tartozó fiatalokkal, csökkenhetnek utóbbiak ellenérzései és félelmei. Az egyetemi oktatás célja nemcsak a szakmai ismeretek megtanítása, de a felkészítés is az egyetem falain kívüli munkára, amelynek során az egykori egyetemisták - orvosok, tanárok, jogászok, katonák, rendőrök - naponta találkoznak a társadalom minden rendű és rangú tagjával, akiket ismerniük és érteniük kell. Szegregált egyetemekről a világot nem értő diplomások kerülnek ki.
*
A pozitív diszkrimináció ellenzői filozófiai érvelésükben az egyenlő bánásmód követelményére, a semleges, szekularizált állam egyik legfontosabb alkotmányos alapelvére hivatkoznak. A preferenciális bánásmód sérti az egyenlő elbánáshoz fűződő állampolgári jogokat - állítják. Csakhogy a súlyosan igazságtalan szociális körülmények, az esélyegyenlőtlenség reménytelensége legalább ilyen mélyen sért egy másik alapvető emberi jogot: azt, amelyik az egyenlő emberi méltósághoz fűződik. Az állam feladata, hogy biztosítsa ezeket a jogokat, akár annak árán is, hogy időlegesen segíti azokat az állampolgárokat, akiknek önhibájukon kívül, csak magukra utalva nincs lehetőségük arra, hogy eljussanak az egyetem kapujáig. Nehéz tisztességes érveket találni annak igazolására, hogy bizonyos csoportok emberhez méltatlan szegénységét, a kitörés lehetetlenségét az adófizetők pénzéből fenntartott államnak tétlenül kell néznie. És nem beszélhetünk társadalmi igazságtalanságról sem, hisz a többségnek is alapvető érdeke az, hogy az állam - lehetőségeihez mérten és az alkotmány alapelveinek figyelembevételével - enyhíteni igyekezzék a legrászorultabbakat. A közösség nem nézheti tétlenül, hogy gyerekek és fiatalok szenvedjenek szüleik szegénysége és számkivetettsége miatt.
A pozitív diszkrimináció gyakorlata nem lehet végtelen folyamat. A társadalomnak meg kell találnia azokat a mechanizmusokat, amelyek automatikusan segítik a legnehezebb körülmények között élők gyerekeit. Az Egyesült Államokban huszonöt éve folyamatos vita kíséri a pozitív diszkrimináció gyakorlatát. Azóta - e gyakorlatnak is köszönhetően - több száz ezer fekete amerikai, latínó és más kisebbséghez tartozó diák szerzett diplomát. Ha majd Magyarországon származását büszkén vállaló roma tölti be a vezérkari főnök posztját, vezeti az elnök nemzetbiztonsági tanácsát, áll a külügyek élén, akkor érdemes lesz elgondolkozni azon, meddig kell még fenntartani a legelesettebbek méltányos támogatásának rendszerét.
