Magyar Narancs: A Magyar Tudományos Akadémián élesen kikeltek az ellen, hogy az intézménynek jutó költségvetési pénz jó része felett egy újonnan létrehozott minisztérium diszponáljon. Miért lenne rosszabb ez a finanszírozási forma, mint a korábbi?
Sarkadi Balázs: A tudománynak mindig hosszú távú, autonóm finanszírozásra van szüksége, hiszen a felfedező kutatás nem tud alkalmazkodni a politika vagy a társadalom igényeihez. Ezt többféleképpen oldják meg a világban: intézeteken vagy nagy központi szervezeten keresztül is lebonyolítható. De alapvetően szükség van egyfajta autonómiára, ahol a kutatók maguk döntik el, hogy mit is szeretnének kutatni. Ehhez társul még a legtöbb fejlett országban egy olyan motivációs erő, ami az alapkutatásokon túl az alkalmazott kutatások terén közvetíti a kormányzat vagy a társadalom igényeit, és ezek felé irányítja a kutatókat. Éppen ezért a kutatói szférának kettős finanszírozása van.
Nálunk a felfedező kutatást finanszírozó részt az Akadémia biztosítja a maga költségvetésével, és ehhez társul a régebben az Országos Tudományos kutatási Alapprogramon (OTKA) keresztül zajló, ma már a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs (NKFI) Hivatalhoz kapcsolódó kutatásfinanszírozás. Ennél jóval nagyobb összeg áll rendelkezésre alkalmazott vagy irányított kutatásokra: ilyenek az NKFI-nél lévő pályázati pénzek, de az európai pályázati pénzek többsége is az ilyen célzott kutatások elvégzését fedezi, erre ösztönöz. De ha nincs meg az alapkutatást, a felfedező kutatást finanszírozó stabilitás, akkor reménytelen ezek művelése is, hiszen különben a kutatók azt sem fogják érteni, hogy miről beszélnek. Ahhoz, hogy a fontos tudományos kérdéseket megértsük, komoly felfedező kutatói háttér kell, ami viszont autonóm módon tud működni és a finanszírozása is független kell, hogy legyen az aktuális kormányzati vagy akár társadalmi érdektől is.
MN: Ez a finanszírozás eddig is többirányú volt: az Akadémia mellett a felsőoktatási intézmények is kaptak kutatási pénzt, és azt egyaránt használták bottom-up, vagyis alap-, illetve top-down, azaz alkalmazott kutatásokra. Emellett ott volt még az ön által is említett OTKA, amelyet néhány éve beolvasztottak az NKFI-be…
SB: Beolvasztották, mint részegységet, de ott gyakorlatilag továbbra is autonóm módon működik, és pályázati alapon, a kutatótársak véleménye alapján osztják el a pénzeket, amelyek elsősorban felfedező kutatásokat szolgálnak. Az NKFI-nél eme összeg három-négyszerese áll rendelkezésre, amivel célzott kutatásokat támogathat. Ezek részben ipari megrendeléseken, részben kisvállalkozási fejlesztéseken alapulhatnak. Ma így oszlik meg a külső alapokból származó kutatásfinanszírozás. De emellett ott van az Akadémia költségvetésében az akadémiai intézetek finanszírozásának fedezete, ami ettől független büdzsé, és ami az MTA költségvetési keretében közvetlenül a költségvetésből származó pénz volt eddig. Ennek az összegnek a jelentős átcsoportosítását tervezi most a kormány úgy, hogy azt beletenné az újonnan létrehozott Innovációs és Technológiai Minisztérium költségvetésébe. Ez ellen tiltakozik most a kutatók többsége és az Akadémia, hiszen ebből a tervezetből nem látszik, hogy a kutatásfinanszírozás során ezt követően mennyire érvényesülhet közvetlenül a kormányzati szándék. Első ránézésre még sok közgazdász is azt gondolta, hogy az Akadémia büdzséje megmarad, hiszen a kiadások ott vannak, de mellettük bevételként ott szerepel a minisztériumtól érkező, oda eltérített akadémiai működési összeg. Nyilvánvaló, hogy ez valamiféle irányított finanszírozás céljait szolgálja. Az első remények még az akadémiai költségvetés megemelkedéséről szóltak, de erről szó sincs.
MN: Az eddigi 40 milliárdos akadémiai költségvetésből a tervek szerint csupán 12 milliárd érkezne közvetlenül az MTA-hoz, viszont teljes mértékben elkerülne a bérekre, személyi költségekre, az intézmények fenntartására, rezsire jutó 20 milliárd és még 8 milliárd a kutatási keretből.
SB: A kutatóintézetek teljes finanszírozása, plusz még az MTA könyvtári és informatikai háttere is kikerülne az Akadémia fennhatósága alól, és átkerülne minisztériumi hatáskörbe. Ha nem lennénk ilyen gyanakvóak, akkor még azt is mondhatnánk, hogy ez akár mindegy is lehet, de Magyarországon soha nem ez a helyzet. Mert ez a lépés azt jelenti, és az intézkedések ezt is célozzák, hogy a pénzzel együtt átkerül az MTA feletti fennhatóság és irányítás is minisztériumi hatáskörbe. Ezt támasztja alá, hogy az új miniszter (Palkovics László – a szerk.) is úgy nyilatkozott, hogy jobban kell célozni a modern kutatásokat. Igen ám, de sajnos a politikai szféra, a miniszterek, minisztériumok nem tudhatják, hogy mi a fontos, mi az új, az érdekes a felfedező kutatásban – hiszen kezdetben még maguk a kutatók sem tudják. Később ők maguk lassan rájönnek, és a saját logikájuk szerint működő belső rendszerükben biztosítják ennek a finanszírozását. Ha ez az elem eltűnik a finanszírozásból, akkor nagyon veszélyes precedenst teremtenek.
MN: Érezhetően vannak új, világosan megfogalmazott tudománypolitikai preferenciák, ezek jegyében állt fel az új minisztérium is. Az egyik ilyen, hogy az innováció, a magyar fejlesztések által vezetett regionális ipari központtá akarják tenni Magyarországot.
SB: Erre hatalmas pénzek állnak rendelkezésre az NKFI-nél, az európai pályázatokban, maguknál a cégeknél – például a nagy gyógyszergyáraknál –, amelyek közvetlenül is támogathatnak kutatásokat, vagy korábban a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnál is. Ezek a források összességükben az Akadémia költségvetésének többszörösét teszik ki. De ezek mellé kell egy olyan alapvető támogatási rendszer is, amely független a politikai céloktól.
MN: Ha valaki alapkutatásra pályázik, az nagyon erős szakmai mérlegelésen, zsűrizésen, tudományos szűrőn megy át.
SB: Ezek az OTKA-zsűrik, amelyek most is remekül működnek, komoly tudományos szempontok alapján, nemzetközileg elismert tagokkal döntik el, hogy melyik pályázatot, felfedező kutatási projektet támogatják vagy nem támogatják. Ezek egy része ráadásul gyakorlati alkalmazást is tartalmaz, de alapvetően az a lényeg, hogy az eredmény a tudomány szempontjából rendben legyen és maga is új felfedezéseket generáljon.
MN: A közvetlen állami finanszírozás így is csak az akadémiai intézetek költségvetésének egy részét, kevesebb mint a felét teszi ki?
SB: Így van, például a Természettudományi Kutatóközpontban 30–40 százalékot tesz ki az alapfinanszírozás, ami az Akadémiától jön, ebből lehet az épületet fenntartani, a kutatók, leginkább a vezető kutatók bérét kifizetni. A költségvetésből még hiányzó 60–70 százalékot már projektpénzekből kell megszerezniük az itt dolgozó kutatóknak. Működésüknek most is van egy jelentős szelete, amit a kormány vagy a társadalom céljainak megfelelően végeznek a kutatók, de van egy alapfinanszírozás, ami biztonságossá teszi ezt a hátteret. Ha ez eltűnik, akkor ez az egész bizonytalanná válik.
MN: Jól érzékelem, hogy a finanszírozás mostani átalakítása növelte a bizonytalanságot az egész kutatói szférában?
SB: Már attól is nagy a bizonytalanság, hogy csupán 30 százalékos az alapfinanszírozás. Eddig minden kormányzat és minden akadémiai vezetés azt mondta, hogy a kutatás biztonsága érdekében ezt 50 százalék fölé kell vinni, ám ez soha nem valósult meg. Ezzel a helyzettel ugyan együtt lehet élni, de nagyon erős a szelekciós nyomás abban az irányban, hogy olyan kutatásokat is folytassunk, amelyek kifutása valamilyen gyakorlati alkalmazás felé mutat, de megadja a hátteret a felfedező kutatásoknak is.
MN: Határozott tendencia mutatkozik ebben a mostani, több mint nyolc éve zajló kormányzati ciklusban arra, hogy centralizálják a kutatásra szánt pénzeket. Egyre nagyobb központok jönnek létre, ahol egyre több pénz felett diszponálnak. Most már arról van szó, hogy az új minisztérium szinte minden állami eredetű tudományos forrást magához rendelne. Mennyire hatékony az ilyen tudományfinanszírozási modell a külföldi példák alapján?
SB: Vannak példák, amikor minden, akár egy bizonyos tudományágra szánt költségvetési pénz egy központba megy – ilyen például az Egyesült Államokban a National Institute of Health (NIH), amely az összes egészségügyi, orvosbiológiai kutatásra szóló pénzt megkapja. Ennek a 10 százalékából a saját kutatóintézeteit finanszírozza, a nagyobb részéből (több mint 80 százalékából) pedig tudományos ösztöndíjakat (grant) finanszíroz tudományos szempontok alapján – részben alkalmazott, részben felfedezői kutatásokat. De emellett még nagyon sok független alapítvány, grant-adó szervezet működik, amelyekre szintén számítani lehet a kutatások finanszírozásánál. Magyarországon erősen centralizált állapotot láthatunk, ráadásul egyre jobban központosított a tudományfinanszírozás. Ennek lehetnek bizonyos előnyei, ha a hátterét a kutatás önszabályozása, önregulációja adja meg, és ez dönt arról, mit is finanszíroz az intézmény – mert az NIH-nél például ez pontosan így történik. Az intézmény vezetőjét az amerikai elnök nevezi ki, onnan kezdve senki sem szól bele e hatalmas szervezet működésébe. Az NIH éves költségvetése 37 milliárd dollár – és emellé még sok külső finanszírozást is kaphatnak a kutatók.
MN: Magyarországon mennyire lenne életképes egy decentralizáltabb tudományfinanszírozási modell?
SB: Amíg kevés a pénz, addig kell valami központi büdzsé, és ez lenne az akadémiai. Eddig minden kormányzat betartotta azt, hogy közvetlenül a költségvetésből minden évben biztosít annyi pénzt, ami jelenleg megfelel a felcsúti fociakadémia pár éves költségvetésének. Most ez a garantált összeg került át a minisztérium költségvetésébe – ez azért már túlzásnak tűnik.
MN: Mert aki mondjuk a bérköltségek kifizetése felett diszponál, az óhatatlanul bele akar abba is szólni, hogy kinek fizessék ki, kiket alkalmazzanak, kik legyenek az intézményvezetők?
SB: Ha csak a pénz kerül át a minisztériumhoz és az továbbkerül az Akadémiához, akkor csak mérsékelten tud beleszólni – de azért bele tud! A mai magyar világban azt látjuk, hogy ahol kívülről bele lehet szólni és irányítani lehet, ott meg is érkezik az irányítás, és vele a csókosok hada a legváltozatosabb területeken. Eddig ez a tudományban, legalábbis a kutatói szférában nem volt annyira jellemző, de az egyetemi szférában máris jelen van.
MN: Az is gond, hogy Magyarországon nincs olyan erős magángazdasági szféra, amely akár a saját önérdekétől hajtva finanszírozna kutatásokat?
SB: Ez is egy érdekes ügy, és kormányzati szándéktól függ. Például a sportfinanszírozásra szánt tao-pénzek levonhatók az adóalapból, éppen ezért százmilliárd forintnál több megy sportfinanszírozásra – márpedig főleg a látványsportokat nem kéne államilag finanszírozni, ezek enélkül is eltartanák magukat. A teljes kutatási büdzsénél több megy ilyen célokra a nyereségadóból levonható tao-pénzekből. A kutatást viszont ma Magyarországon nem lehet ilyen módon támogatni – pedig ez a tudományos szféra számára is komoly bevételi forrás lehetne.
MN: Magyarországon is lennének gazdasági szereplők, amelyeknek érdeke fűződik ahhoz, hogy itthon folytassanak alapkutatásokat. Amerikában az alapkutatási projektek nem kis részét a magánvállalati szféra fizeti. Ez, talán az ország méretei miatt is, teljesen hiányzik nálunk?
SB: Ez gyakorlatilag nincs, a vállalkozások közvetlenül nem tudnak kutatást finanszírozni, kivéve mondjuk azokat a gyógyszergyárakat, amelyek saját kutatóintézetet tartanak fenn. Magyarországon még alapítványok sem nagyon vannak, amelyek kutatást finanszíroznának.
MN: Ha a kutatói szférában nő a bizonytalanság, akkor nem dönthetnek még többen úgy, hogy inkább külföldön folytatják?
SB: Az egyik igen erős vélemény szerint már csak a hülyék maradtak itthon: aki tehetséges és fiatal, az nem fog ebben a bizonytalanságokkal teli finanszírozási rendszerben ócska fizetésért, rossz körülmények között dolgozni. Én inkább egy másik véleménnyel értek egyet: azok is maradnak, akik itthon szeretnének valamit elérni. Ez egy jó kutatói hagyományokkal és tudományos háttérrel bíró, jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező ország, ahol még mindig lehet értelmes és jó dolgokat csinálni. Most is születnek komoly tudományos eredmények Magyarországon, jó cikkek jelennek meg, habár folyamatosan csökken a tudomány presztízse. Gyakorlatilag a finanszírozással együtt romlik.
MN: Mennyire vagyunk versenyképesek nemzetközi szinten az uniós források megszerzésében – a régiónkban vagy összehasonlítva olyan országokkal, amelyek régebben uniós tagok?
SB: Összehasonlítva nagyon rosszul szerepel Magyarország. A diadaljelentésekben kiemelik, hogy ha sikerül egy-egy nagy grantet elcsípni, és azt is hozzáteszik, hogy a régiós országok között sem vagyunk olyan rossz helyzetben, ha csak ezt vagy azt nézzük. Ám elég elővenni Ausztriát, amelynek a tudományos élete két évtizede sokkal gyengébb lábakon állt, mint a magyar tudomány – ők már lényegesen jobban szerepelnek bármilyen nemzetközi, európai kutatási pályázaton. Sokkal jobban szervezett, jobban működő tudományos kutatói hálózatot építettek ki.
MN: Ezek a hátrányok az utóbbi pár évtizedben jöttek össze?
SB: Főleg a régióval szemben, Magyarország még kiemelkedően teljesített a kilencvenes évek közepén is. Ezután az egymást váltó kormányok áldásos működése nyomán a nagyon alacsony finanszírozás, a rossz körülmények, a romló presztízs, a pénzek egyenirányítása szinte tönkretették a magyar kutatói szférát.
MN: Hogyan lehetne meggyőzni a politikai döntéshozókat mondjuk a tudományos kutatások jelentőségéről?
SB: Sehogy. A politikai érdekek rövid távúak, a tudomány szempontjai jóval hosszabbak. Így azután csak olyan politikusokat lehet meggyőzni erről, akik az ország hosszú távú érdekeit tartják szem előtt. Akik felfogják azt, hogy az innováció és a kutatás a mozgatója egy ország fejlődésének. Én ezt most nem látom, hogy így lenne. Azt kéne felfogniuk, hogy nem tudják megmondani, mit kell kitalálni, hogyan kell kutatni, milyen innovációra van szükség, mert azt csak a kutatók tudják.
MN: Az oktatás átalakítását is azzal indokolják, hogy a gazdaság, az ipar állítólagos jelenbéli igényeinek kell megfelelni – pedig honnan tudnák, hogy akár néhány év múlva is mik lesznek a gazdaság igényei?
SB: A kutatásnál pontosan így van: a belé fektetett pénzek hosszú távon kamatoznak, ha megmarad a tudomány autonómiája, ha kiválaszthatja, hogy mi a fontos. A híres történet szerint Faraday-t meglátogatta a pénzügyminiszter a drótjai között, és megkérdezte a tudóst: mire jó ez az egész? Mire Faraday így válaszolt: egyszer ebből még komoly adóbevételek keletkeznek! Minden számítás jól mutatja, hogy a kutatásra fordított pénzek hosszabb távon többszörösen megtérülnek.
| NÉVJEGY Sarkadi Balázs 1948-ban született, 1972-ben szerzett diplomát a Budapesti Orvostudományi Egyetem (a későbbi SOTE) Általános Orvosi Karán. Dolgozott az Országos Vérellátó Szolgálatnál, 2008-tól kutatóprofesszor a Semmelweis Egyetem Biofizikai és Sugárbiológiai Intézetében. 2010 óta a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, több mint 270 tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője. Kutatóként a biokémián belül a sejtmembránokkal, a vérsejtek és az őssejtek különböző membránfolyamataival, az őssejtek kalciumfüggő szabályozásával, valamint a daganatok széles körű ellenállásának, rezisztenciájának vizsgálatával foglalkozik. |
