"Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet", "Menj, az úton menj tovább", "A becsület ennél mégis többet ér" "Áruló nem leszek"... Akik ma is az ilyen csapzott szárnyú szállóigék bűvöletében élnek, biztosan nem értik, miért nyílt nemrégiben könnyűzenei múzeum.
De akad még valaki, aki tényleg elhiszi, hogy a "rock örök és elpusztíthatatlan"?Az Old Man´s Music Pubban nemrégen megnyílt Zenész Múzeumban természetesen nem foglalkoznak ilyesmivel. Csak ilyen-olyan emlékek vannak a hazai pop múltjából - tárgyesetben. Jurca Iván, a pub vezetője és Zoltán János újságíró Danny Friedman "Pop-rock kellék" kollekciójától ihletve - ami olyan darabokból állt, mint Buddy Holly gitárja, Bob Dylan szájharmonikája, Jimi Hendrix wah-pedálja, a Stones és Alice Cooper színpadi öltözéke - gyűjtögetésbe kezdett, hogy az ismert Akácfa utcai vendéglátóegységben magyar könnyűzenei emlékhelyet hozzon létre.
A félévés gyűjtőmunka úgy kezdődött: "Figyelj, nem tudnál adni valamit?" Török Ádám mindjárt valamelyik fuvoláját, Deák Bill Gyula egy ezüstláncot, Tátrai Tibor halászhálóját, Takáts Tamás pedig festett lábgipszét ajánlotta fel. A dolognak híre ment, és persze mások sem akartak lemaradni. Olyannyira nem, hogy rövid idő alatt majdnem száz tárgy gyűlt össze. Ezeket helyezték el aranyozott keretű vitrinekben, korra, nemre, műfajra való tekintet nélkül - vegyesen,
a békés egymás mellett élés
jegyében. Így kerülhetett szomszédba Aradszky Lászlónak az 1968-as Táncdalfesztiválon viselt, kávémintás nyakkendője Závodi János 1980-as önarcképes (sic!) naptárával, az Omega 1975-ös mesterszalagja Máté Péter határidőnaplójával, Adamis Anna töltőtolla Németh Lehel méretes mobiltelefonjával. Sokan színpadi öltözéküket küldték el. A szegecselt bőrszerelés, a csizma, a póló, a napszemüveg természetesnek tűnik, néhány nyolcvanas-kilencvenes évekbeli szett - elsősorban Zoltán Erika fluoreszkáló sárga-fekete sztreccsöltözéke és Sípos F. Tamás csíkos póló, csíkos rövidnadrág kombinációja - láttán azonban csak arra gondolhatunk, nem véletlen, hogy soha nem volt világsztárunk. A legsokkolóbb hatást Schuster Lóránt 46-os méretű tűsarkú női tipegője váltja ki, ami közvetlenül egy gigantikus Bob Marley-kép és László M. Miksa levágott rasztafrizurája mellett kapott helyet.
Miközben végignézzük a kiállított darabokat, elviccelődhetünk, ha valaha létezett teljes egyetértés a hazai muzsikusok között, az minden bizonnyal a pacalpörkölt iránti rajongásban nyilvánult meg, és így logikus, hogy éppen egy étteremben jött létre a Zenész Múzeum. Csakhogy az Old Man´s Music Pubban nemcsak ételekkel szolgálnak, hanem élő koncertekkel is - legtöbbször éppen a régi fiúk. Vagyis a gyűjtemény csak kiegészíti az esténként szokásos muzeális, de korántsem temetői hangulatot.
Ennek ellenére a magyar rock: nincs. Nem kell gyászolnunk, hiszen nem halt meg, pontosabban - mint láthatjuk - meg sem halt. (Arról lehetne vitatkozni, hogy egyáltalán megszületett-e, de most inkább maradjunk annyiban: egyszer volt, hol nem.) Csak abban lehetünk biztosak, hogy körülbelül húsz éve megakadt a tű, azóta ugyanaz forog, egyre kevesebben hallgatják, és persze az előadók sem lesznek fiatalabbak.
Régen Latabár Kálmán
volt a komikus, most azok a hatvanéves vénemberek, akik bőrszerelésben, veszterncsizmában, fejükön a maradék tollat rázva azzal jönnek, hogy "rám többé nem találtok, rosszak". Akik lúzerek maradtak.
Rock. Sőt: Magyarock.
A Zenész Múzeum láttán még döbbenetesebbé válik, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években szinte mindenki - művész, tudós, rendőr - bekapta a horgot, és komolyan, nagyon is komolyan vette ezt a cirkuszt. "Egyre tágul az egykor a szikla fogalmát takaró rock jelentése. A sziklakeménységet fölvállaló muzsikusok legnagyobb megdöbbenésére, ma már soft-rockról és diszkó-rockról beszélnek egyesek, ami ugye éppoly lehetetlennek tűnik, mint például a két örök ellenség, a tűz és a víz házasítása. Első pillanatban látszik csak lehetetlennek a dolog, hiszen a jobbfajta indiántörténeteken felnőtt angyalföldi gyerekek is tudják, hogy létezik például a tüzesvíz. Miért ne lehetne akkor lágy rockzene vagy éppen táncolható koncertmuzsika?" Emlékszünk még a daliás időkre, amikor az ilyen jellegű "teoretikus" szövegekkel volt tele az ifjúsági (sic!) sajtó? Vagy emlékszünk a "szakmai" vitákra? 1981-re, amikor Bródy János - azóta Kossuth-díjas - azt mondta, "sem az URH, sem a Bizottság nem tartozik hozzánk. Az utóbbi például képzőművészekből áll", Som Lajos pedig azt: "Ma már nem kizárt, hogy az eredendően új zene éppen a szocialista országokból fog elindulni."
A hülyeséget persze könnyen elfelejtjük, mint ahogy azt is, hogy az a magyar rockzenész, akinek lemeze jelenhetett meg, kivételes helyzetben volt. Hiába zokogott folyamatosan, hiába szívatta a hivatal, a lemezgyár, az átlaghoz képest fényesen megélt, több tízezer példányban fogyott a lemeze, és tényleg elhitte magáról, rock and roll sztárnak született. Miközben egy kanál vízben megfojtotta volna, vagy éppen meg is fojtotta a másikat, a kollégát.
Egyszer talán érdemes lenne egy gyűjteményt összeállítani azoknak az emlékére is, akik így vagy úgy belepusztultak abba, hogy magyar popsztárok lehettek.
Most azonban emlékezzünk csak a szépre! És mosolyogjuk! Bárgyún, mint a korabeli zenészek a hatvanas években készült "jól fésült" fotókon. Ráadásul a múzeum hamarosan bővül Korda Gyögy karórájával, Koós János karmesteri pálcájával, valamint két női bugyival, amit annak idején Sáfár Józsefnek (P. Box) dobtak föl a színpadra.
- legát -
