Tévétorrent

A place to call home

Tévétorrent

Kórház ez a város szélén, Ausztráliában, az ötvenes években – némi arisztokrata családi drámával. Szerencsére a kórházazás helyett a hangsúly inkább a drámázáson van, s a mű tájékozódása a szappanoperák irányába most kivételesen nem is ördögtől való, hanem a két rossz közül a kisebbik. A főszereplő, a második világháború borzalmait túlélő zsidó ápolónő lassan napfényre kerülő személyes és társadalmi konfliktusai pedig szépen viszik magával azt, akit egyébként a városka kastélyában élő, matriarchálisan berendezett család problémái nem vonzanának annyira. Minden megvan ahhoz, hogy a korszak és műfaj iránt kevésbé lelkesedő néző is pár órán keresztül feszengés nélkül ott ragadjon az epizódok előtt. A szereplők jól megírtak, finom és kedvelhető figurák sora vonul fel, még ha rengeteg sablonfigurát mozgatnak is a készítők. (Családi hierarchiát védő konzervatív anya, modern, szabadon szerelmes unokák, karakán és titokzatos főhős stb.) A színészekre nem lehet panasz, nincsenek bántó manírok. Az egészen látszik az igényesség, persze ettől még nem sokkal lesz több a dologból egy rendesen odarakott szappanoperánál, de ez voltaképpen műfaji kérdés: minden úgy van kitalálva, hogy kellő nézőszám mellett hosszú évadok során keresztül lehet bonyolítani e lassan kirajzolodó szerelmi háromszögeket, érzelmi katyvaszokat, történelmi határhelyzeteket keverő társasjátékot.

Azzal ver át az egész, hogy a második világháború, az újrakezdés és otthonkeresés motívumai ideig-­óráig mégiscsak magával visznek, egészen odáig, ahol már túl nehéz feladni…

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.