Zenei érettségire készültem. Meleg volt, szép idő. Az íróasztalnál ücsörgés unalmát a budai hegyek lábánál tett sétákkal próbáltam megtörni.
Az olasz miniszterelnök a megválasztása előtt lezárta volna a kikötőket a migránsok előtt, múlt héten viszont az Európai Bizottság elnökének az oldalán állt ki a közös európai felelősségvállalás mellett. Bernard Guetta francia EP-képviselő véleménycikke.
A Kincsem az valami nagy csuda volt a moziban, tán a nemzeti ünnep (március 15.) előestéjén mutatták be; akkor már vagy két éve arról szólt a fáma, hogy ez minden idők legdrágább magyar filmje, amelyet a rajtkövön (2015-ben) több mint kétmilliárd forinttal küldött meg az állam. (Azóta nyilván a fasorban sincs ez a büdzsé, ma már feltehetően Rákay Philip Godzilla háromszor hazavágja Gyurcsányt című új filmterve vezeti a listát, bár ennek tételesen nem néztünk utána.)
A múlt héten kiderült, hogy a nehéz gazdasági helyzet miatt a minisztereivel együtt nem nyaraló, keményen dolgozó miniszterelnök mégiscsak lubickolt kicsit az Adriai-tengerben.
Az újabb szép magyar sikerről ötvenes éveket idéző tudósításban számolt be Orbán Viktor kedvenc újságja.
A NER újgazdag klubjának svábhegyi megnyitásával eljutottunk a posztszovjet típusú gazdagsághoz: oda, ahonnan a bajt okozó csórókat már távol kell tartani ahhoz, hogy felhőtlenül szórakozhasson az új elit.
Az előző cikkben tárgyalt csepeli esetet értelmezhetjük úgy is, hogy a NER tesztelte, elfogadható-e már egy tanintézet falainak teleszórása a nemzet legfőbb vezetőjének bölcsködéseivel. A néhány nap utáni visszakozás arra utal, hogy még nem.
A gondolat olyan, mint az orangerie. Ízlelgessük ezt egy kicsit, aztán írjuk fel valahová, hátha egyszer nekünk kell teleraknunk falvédőkkel az ország összes középiskoláját, s nem lesz elég, amit a nagyitól örököltünk. („Az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza.” Kismadár, szívecskék, keszkenő.) Elöljáróban ennyit a gondolatokról, a későbbiekben még visszatérünk hozzájuk, ám addig tegyünk egy kis irodalmi kitérőt.
