Vajda Gergely

Zene hetilapra

Dallamok sorozatgyilkosoknak

Egotrip

Zenei érettségire készültem. Meleg volt, szép idő. Az íróasztalnál ücsörgés unalmát a budai hegyek lábánál tett sétákkal próbáltam megtörni.

Séta, tanulás, néhány megálló busszal, megint séta, üldögélés a fák árnyékában, tanulás, aztán tovább. Éppen egy buszmegállóban álldogáltam, kezemben a zenetörténetkönyv, amikor egy kedves, idős hölgy megszólított.

– Mit olvas, fiatalember?

– Zenetörténetet tanulok az érettségire – válaszoltam.

– Jaj, maga zenész, akkor magának gyönyörű a lelke! – mondta, szinte kiáltotta örömében a néni. Tekintsünk most el attól a statisztikai ténytől, hogy a zenészek körében százalékosan ugyanannyi a förtelmes lelkű ember, mint az átlagpopulációban. Miért is lenne ez másképp? A kérdés inkább az, hogy a klasszikus zenéről semmit sem vagy csak keveset tudó, de azt magas művészetként piedesztálra helyező átlagember fejében milyen kép él rólunk, muzsikusokról, és miért. Még szélesebbre véve a kérdést, milyen asszociációkat indít be az átlagos hallgatóban a klasszikus zene maga, főleg ha nem annak természetes közegében, koncertteremben vagy operaházban találkozunk vele, és ezeknek az asszociációknak mi az eredete.

Ott vannak például a sorozatgyilkosok. Mi sem esik távolabb a művelt, sokat gyakorló, klasszikus komponisták műveit tanulmányozó, életüket a zenére feltevő gyönyörűlelkűektől, mint az emberiség eme, szerencsére erősen limitált halmazába eső pszichopaták, igaz? (A gondolatkísérlet kedvéért most hagyjuk a bizonyíthatóan egy vagy több gyilkosságot elkövetett zenészeket, zeneszerzőket, például Carlo Gesualdot; amúgy sem hosszú a lista.) Vajon milyen zenét szeret egy sorozatgyilkos? (A téma természetének és az azt felszínen tartó popkultúra gyökereinek köszönhetően amerikai példák következnek.) Charles Manson (legalább 9 saját kezű gyilkosság) például rajongott a Beatles Fehér albumáért (hoppá, ez már majdnem klasszikus zene…), sőt, maga is zenészként kezdte. A Beach Boys és a Guns N’ Roses is felvette egy-egy dalát, igaz volt, hogy megváltoztatott szöveggel, és már csak azután, hogy sorozatgyilkosként és kultvezérként is elhíresült. Jeffrey Dahmer szexuális ragadozó és kannibál (17 bizonyított eset) nagy kedvence az Iron Maiden heavy metal banda volt. John Wayne Gacy (legalább 33 nemi erőszak, kínzás és gyilkosság) kivégzése előtt úgy nyilatkozott, hogy kedvenc zenészei a REO Speedwagon rockegyüttes és Elton John, de szereti Bob Dylant, Neil Diamondot és Roy Orbisont is. Több szörnyeteget nem szívesen sorolnék fel, maradjunk tehát abban, ahány sorozatgyilkos, annyiféle zenei ízlés. Ez viszont közel sem vág egybe azokkal a sztereotípiákkal, amelyek a filmvászonról és a képernyőről szivárognak le mindennapjainkba.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.