Vajda Gergely

Zene hetilapra

Dallamok sorozatgyilkosoknak

Egotrip

Zenei érettségire készültem. Meleg volt, szép idő. Az íróasztalnál ücsörgés unalmát a budai hegyek lábánál tett sétákkal próbáltam megtörni.

Séta, tanulás, néhány megálló busszal, megint séta, üldögélés a fák árnyékában, tanulás, aztán tovább. Éppen egy buszmegállóban álldogáltam, kezemben a zenetörténetkönyv, amikor egy kedves, idős hölgy megszólított.

– Mit olvas, fiatalember?

– Zenetörténetet tanulok az érettségire – válaszoltam.

– Jaj, maga zenész, akkor magának gyönyörű a lelke! – mondta, szinte kiáltotta örömében a néni. Tekintsünk most el attól a statisztikai ténytől, hogy a zenészek körében százalékosan ugyanannyi a förtelmes lelkű ember, mint az átlagpopulációban. Miért is lenne ez másképp? A kérdés inkább az, hogy a klasszikus zenéről semmit sem vagy csak keveset tudó, de azt magas művészetként piedesztálra helyező átlagember fejében milyen kép él rólunk, muzsikusokról, és miért. Még szélesebbre véve a kérdést, milyen asszociációkat indít be az átlagos hallgatóban a klasszikus zene maga, főleg ha nem annak természetes közegében, koncertteremben vagy operaházban találkozunk vele, és ezeknek az asszociációknak mi az eredete.

Ott vannak például a sorozatgyilkosok. Mi sem esik távolabb a művelt, sokat gyakorló, klasszikus komponisták műveit tanulmányozó, életüket a zenére feltevő gyönyörűlelkűektől, mint az emberiség eme, szerencsére erősen limitált halmazába eső pszichopaták, igaz? (A gondolatkísérlet kedvéért most hagyjuk a bizonyíthatóan egy vagy több gyilkosságot elkövetett zenészeket, zeneszerzőket, például Carlo Gesualdot; amúgy sem hosszú a lista.) Vajon milyen zenét szeret egy sorozatgyilkos? (A téma természetének és az azt felszínen tartó popkultúra gyökereinek köszönhetően amerikai példák következnek.) Charles Manson (legalább 9 saját kezű gyilkosság) például rajongott a Beatles Fehér albumáért (hoppá, ez már majdnem klasszikus zene…), sőt, maga is zenészként kezdte. A Beach Boys és a Guns N’ Roses is felvette egy-egy dalát, igaz volt, hogy megváltoztatott szöveggel, és már csak azután, hogy sorozatgyilkosként és kultvezérként is elhíresült. Jeffrey Dahmer szexuális ragadozó és kannibál (17 bizonyított eset) nagy kedvence az Iron Maiden heavy metal banda volt. John Wayne Gacy (legalább 33 nemi erőszak, kínzás és gyilkosság) kivégzése előtt úgy nyilatkozott, hogy kedvenc zenészei a REO Speedwagon rockegyüttes és Elton John, de szereti Bob Dylant, Neil Diamondot és Roy Orbisont is. Több szörnyeteget nem szívesen sorolnék fel, maradjunk tehát abban, ahány sorozatgyilkos, annyiféle zenei ízlés. Ez viszont közel sem vág egybe azokkal a sztereotípiákkal, amelyek a filmvászonról és a képernyőről szivárognak le mindennapjainkba.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.