Vajda Gergely

Zene hetilapra

Dallamok sorozatgyilkosoknak

Egotrip

Zenei érettségire készültem. Meleg volt, szép idő. Az íróasztalnál ücsörgés unalmát a budai hegyek lábánál tett sétákkal próbáltam megtörni.

Séta, tanulás, néhány megálló busszal, megint séta, üldögélés a fák árnyékában, tanulás, aztán tovább. Éppen egy buszmegállóban álldogáltam, kezemben a zenetörténetkönyv, amikor egy kedves, idős hölgy megszólított.

– Mit olvas, fiatalember?

– Zenetörténetet tanulok az érettségire – válaszoltam.

– Jaj, maga zenész, akkor magának gyönyörű a lelke! – mondta, szinte kiáltotta örömében a néni. Tekintsünk most el attól a statisztikai ténytől, hogy a zenészek körében százalékosan ugyanannyi a förtelmes lelkű ember, mint az átlagpopulációban. Miért is lenne ez másképp? A kérdés inkább az, hogy a klasszikus zenéről semmit sem vagy csak keveset tudó, de azt magas művészetként piedesztálra helyező átlagember fejében milyen kép él rólunk, muzsikusokról, és miért. Még szélesebbre véve a kérdést, milyen asszociációkat indít be az átlagos hallgatóban a klasszikus zene maga, főleg ha nem annak természetes közegében, koncertteremben vagy operaházban találkozunk vele, és ezeknek az asszociációknak mi az eredete.

Ott vannak például a sorozatgyilkosok. Mi sem esik távolabb a művelt, sokat gyakorló, klasszikus komponisták műveit tanulmányozó, életüket a zenére feltevő gyönyörűlelkűektől, mint az emberiség eme, szerencsére erősen limitált halmazába eső pszichopaták, igaz? (A gondolatkísérlet kedvéért most hagyjuk a bizonyíthatóan egy vagy több gyilkosságot elkövetett zenészeket, zeneszerzőket, például Carlo Gesualdot; amúgy sem hosszú a lista.) Vajon milyen zenét szeret egy sorozatgyilkos? (A téma természetének és az azt felszínen tartó popkultúra gyökereinek köszönhetően amerikai példák következnek.) Charles Manson (legalább 9 saját kezű gyilkosság) például rajongott a Beatles Fehér albumáért (hoppá, ez már majdnem klasszikus zene…), sőt, maga is zenészként kezdte. A Beach Boys és a Guns N’ Roses is felvette egy-egy dalát, igaz volt, hogy megváltoztatott szöveggel, és már csak azután, hogy sorozatgyilkosként és kultvezérként is elhíresült. Jeffrey Dahmer szexuális ragadozó és kannibál (17 bizonyított eset) nagy kedvence az Iron Maiden heavy metal banda volt. John Wayne Gacy (legalább 33 nemi erőszak, kínzás és gyilkosság) kivégzése előtt úgy nyilatkozott, hogy kedvenc zenészei a REO Speedwagon rockegyüttes és Elton John, de szereti Bob Dylant, Neil Diamondot és Roy Orbisont is. Több szörnyeteget nem szívesen sorolnék fel, maradjunk tehát abban, ahány sorozatgyilkos, annyiféle zenei ízlés. Ez viszont közel sem vág egybe azokkal a sztereotípiákkal, amelyek a filmvászonról és a képernyőről szivárognak le mindennapjainkba.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.