Barotányi Zoltán

Az uniformis árnyéka

Horthy-kép az Orbán-rendszerben

Publicisztika

Meglehet, csupán porhintés mindaz, amit az utóbbi hetekben fontos állású kormányzati személyek előadtak Horthy Miklós méltatásának tárgyában. Az viszont ­nagyon is jellemző, hogy kit ráncigál elő a rezsim, ha legitimációs deficitet érzékel.

Lázár János miniszter szeptember 3-án Kenderesen, a Közlekedési Múzeum új vasúttörténeti kiállításán többek között a néhai kormányzót, nagybányai Horthy Miklóst méltatta. Emlékezetpolitikai kalandozásához az ürügyet a helyszínen kívül az szolgáltatta, hogy harminc éve temették el újra Horthyt, immár a szülőhelyén. 1993-ban a már nagybeteg miniszterelnök, Antall József kormányának számos fontos minisztere is megjelent, az akkor felkapott szóhasználattal élve, „magánemberként”. Lázár ezúttal nem csupán kiváló katonaként emlékezett meg a Monarchia tengeri hadiflottájának utolsó főparancsnokáról, de azt is fontosnak tartotta közölni, hogy szerinte Horthy 1919-ben megmentette az országot attól a sorstól, amelyet „a nyugati nagyhatalmak” Magyarországnak szántak. Bár e kijelentésnek semmiféle történelmi alapja nincs, az efféle szófia beszéd már megszokott dolog politikusainktól.

Szelet vet

Lázár megjegyzései egyrészt kiváltották Frölich Róbert országos főrabbi tiltakozását, aki a világháború időszakából két Horthytól származó levél részleteit idézte fel (az egyiket 1940-ben Teleki Pálnak, a másikat 1943-ban Adolf Hitlernek írta), azokban Horthy öntudatosan antiszemitának vallotta magát. Ez, mondhatni, történettudományi közhely, még ha egyes magyar kormánypolitikusok a történelmi kutatások eredményeiről nem vesznek is tudomást (kivéve, ha azt maguk rendelték meg). Frölich személyes megjegyzésként ezt fűzte Lázár gondolatkísérletéhez: „Világos és egyértelmű beszéd. Az összes ilyen beszéd miatt nem ismerhettem meg az apám családját, anyám családjának nagy részét. Meg lettek teremtve tudniillik a feltételek.”

A bírálatot sem megspórolva L. Simon László egykori kultuszminisztériumi államtitkár, a Magyar Nemzeti Múzeum jelenlegi főigazgatója kelt Lázár védelmére a maga módján; szerinte ugyan „elragadta a hév” Lázár Jánost, de ezzel együtt sem kellene „csak a pozitívumokat” látni Horthyban, és nem kellene abba a hibába esni, hogy „nem vesszük figyelembe zsidó származású honfitársaink érzékenységét”. Megjegyzései, amelyek szerint Horthyval legfeljebb az üldöztetésükre és a kormányzó jól artikulált antiszemitizmusára érzékeny zsidóknak lehet bajuk, ha lehet, a Lázár kijelentésénél is nagyobb konsternációt váltottak ki. Utóbb aztán igyekezett e kijelentéseken finomítani; Horthy vitathatatlan érdemének tartja, hogy rendkívül jól választotta meg az ország vezetőit, politikai stabilitást hozott stb., másfelől viszont nem tudta elkerülni az ország belesodródását a háborúba, és „nem tudta kezelni a németeket”. A múzeumi főigazgató jellemző módon sajnálatát fejezte ki amiatt is, hogy a kenderesi Horthy-kiállítást nem az intézménye csinálta meg. Fazekas Sándor volt földművelésügyi miniszterrel ugyanis inkább az első és második bécsi döntés utáni időszak infrastrukturális fejlesztéseire, a „vasútépítés értékeire” akartak koncentrálni, és nem Horthy Miklós személyét állították volna fókuszba – mint ahogyan az végül megvalósult. Hogy mennyire morbid lett volna a „vasútépítés értékeire” koncentrálni, arra Ungváry Krisztián is utalt egyik nyilatkozatában – a magyar zsidók deportálását Horthy passzivitása, illetve jóváhagyó hallgatása mellett a gyakorlatban a MÁV szerelvényeivel hajtották végre, és az államvasutakon kívül a teljes magyar közigazgatás, a rendvédelmi szervek, fegyveres testületek tevékeny részvételével.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.