Lázár János miniszter szeptember 3-án Kenderesen, a Közlekedési Múzeum új vasúttörténeti kiállításán többek között a néhai kormányzót, nagybányai Horthy Miklóst méltatta. Emlékezetpolitikai kalandozásához az ürügyet a helyszínen kívül az szolgáltatta, hogy harminc éve temették el újra Horthyt, immár a szülőhelyén. 1993-ban a már nagybeteg miniszterelnök, Antall József kormányának számos fontos minisztere is megjelent, az akkor felkapott szóhasználattal élve, „magánemberként”. Lázár ezúttal nem csupán kiváló katonaként emlékezett meg a Monarchia tengeri hadiflottájának utolsó főparancsnokáról, de azt is fontosnak tartotta közölni, hogy szerinte Horthy 1919-ben megmentette az országot attól a sorstól, amelyet „a nyugati nagyhatalmak” Magyarországnak szántak. Bár e kijelentésnek semmiféle történelmi alapja nincs, az efféle szófia beszéd már megszokott dolog politikusainktól.
Szelet vet
Lázár megjegyzései egyrészt kiváltották Frölich Róbert országos főrabbi tiltakozását, aki a világháború időszakából két Horthytól származó levél részleteit idézte fel (az egyiket 1940-ben Teleki Pálnak, a másikat 1943-ban Adolf Hitlernek írta), azokban Horthy öntudatosan antiszemitának vallotta magát. Ez, mondhatni, történettudományi közhely, még ha egyes magyar kormánypolitikusok a történelmi kutatások eredményeiről nem vesznek is tudomást (kivéve, ha azt maguk rendelték meg). Frölich személyes megjegyzésként ezt fűzte Lázár gondolatkísérletéhez: „Világos és egyértelmű beszéd. Az összes ilyen beszéd miatt nem ismerhettem meg az apám családját, anyám családjának nagy részét. Meg lettek teremtve tudniillik a feltételek.”
A bírálatot sem megspórolva L. Simon László egykori kultuszminisztériumi államtitkár, a Magyar Nemzeti Múzeum jelenlegi főigazgatója kelt Lázár védelmére a maga módján; szerinte ugyan „elragadta a hév” Lázár Jánost, de ezzel együtt sem kellene „csak a pozitívumokat” látni Horthyban, és nem kellene abba a hibába esni, hogy „nem vesszük figyelembe zsidó származású honfitársaink érzékenységét”. Megjegyzései, amelyek szerint Horthyval legfeljebb az üldöztetésükre és a kormányzó jól artikulált antiszemitizmusára érzékeny zsidóknak lehet bajuk, ha lehet, a Lázár kijelentésénél is nagyobb konsternációt váltottak ki. Utóbb aztán igyekezett e kijelentéseken finomítani; Horthy vitathatatlan érdemének tartja, hogy rendkívül jól választotta meg az ország vezetőit, politikai stabilitást hozott stb., másfelől viszont nem tudta elkerülni az ország belesodródását a háborúba, és „nem tudta kezelni a németeket”. A múzeumi főigazgató jellemző módon sajnálatát fejezte ki amiatt is, hogy a kenderesi Horthy-kiállítást nem az intézménye csinálta meg. Fazekas Sándor volt földművelésügyi miniszterrel ugyanis inkább az első és második bécsi döntés utáni időszak infrastrukturális fejlesztéseire, a „vasútépítés értékeire” akartak koncentrálni, és nem Horthy Miklós személyét állították volna fókuszba – mint ahogyan az végül megvalósult. Hogy mennyire morbid lett volna a „vasútépítés értékeire” koncentrálni, arra Ungváry Krisztián is utalt egyik nyilatkozatában – a magyar zsidók deportálását Horthy passzivitása, illetve jóváhagyó hallgatása mellett a gyakorlatban a MÁV szerelvényeivel hajtották végre, és az államvasutakon kívül a teljes magyar közigazgatás, a rendvédelmi szervek, fegyveres testületek tevékeny részvételével.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
