Egy befektető meg tudta volna menteni a Népszabadságot, de aztán eszébe jutott, hogy...

Murányi András, a Népszabadság utolsó főszerkesztője videóinterjút adott a Nyolc óra negyven nevű YouTube-csatornának, amely a kivégzett lapra emlékező kisfilmeket készít. Érdemes végignézni, például az olyan személyes mondatok miatt is, mint hogy a lap bezárása neki olyan volt, mint amikor a szüleit vesztette el. De most nem a Népszabadságról akarunk írni – csak a példatörténetet vesszük Murányitól (a 4. perc után kezdi mesélni).

A példabeszéd arról szól, hogy bár természetesen nem élünk diktatúrában, de azért szólásszabadságról vagy akármilyen szabadságról erős túlzás lenne beszélni. Murányi elmeséli, hogy több befektetőt is megkeresett, hogy szálljanak be a Népszabadság újraindításába, de végül senki sem mert belevágni, és a többség azért nem, mert egyszerűen félt.

Az egyik „nagytőkés” a budai villájában fogadta, és elmondta a főszerkesztőnek, hogy mennyire szereti a lapot, a pénze is megvan a befektetéshez és az üzleti lehetőséget is látja a Népszabadságban – de. És ez a de bénít meg mindent ebben az országban, ez a de görbíti meg egy generáció gerincét, ez a de taszít ki minket Európából. De mi lesz velem, ha ebbe én belevágok – kérdezi a nagytőkés. Mi lesz, ha másnap kijön a cégeihez a NAV, és nem tágít, amíg valami terhelőt nem talál? Vagy csak annyi történik vele, mint a norvég alapos Móra Veronikával, akire most már bizonyíthatóan Orbán küldte rá az állami szerveket, és akit a Készenléti Rendőrség vezetett el a munkahelyéről? Hiába nem találtak utána semmit ellene. Egy hasonló akció éppen elég lenne ahhoz, hogy egy üzletember karrierje derékba törjön. Mert ha valaki üzletel vele ezek után, az szintén kockáztatja a kormány bosszúját. És akkor arról még nem is beszéltünk, miket ásna elő a családjáról a Tv2.

Ezért nem lehetett folytatni a Népszabadságot. Ezért nem lehet szabadon újságot alapítani, vállalkozni, élni ebben az országban.