Az öregek csak terhelik az állami büdzsét, tehát meg kell szabadulni tőlük. A szituáció gyomron vág: az állam komoly összeget fizet azoknak a 75 év felettieknek, akik „hazafias” kötelességből hajlandók eutanáziának alávetni magukat, és egy a procedúrát bonyolító ügynök saját, elvárásoknak megfelelni akaró anyósát kénytelen a halálba küldeni. Kegyetlenül pontos, a merő racionalitás embertelenségét leleplező rövidfilm. A nagyjátékfilmként újragondolt verzió viszont csak a részletekben mélyül el: másik történet(ek)et mesél (két ügynök van, plusz egy a holttesteket kezelő vendégmunkás) és több szálat csomóz hozzájuk a rendezőnő (az ügynökénél nem kevésbé fontos a nehéz döntést meghozó öregek sorsa), de a problematikához nem sokat tesz hozzá, és a gyomorba vágás is elmarad, a végkifejlet s az oda vezető út sejthető. Ez a disztópia nem előzmények nélkül való. Fukadzava Hicsiró Zarándokének című novellájának (és filmes feldolgozásainak) is kiindulópontja az a (korántsem csak Japán egyes vidékein űzött) gyakorlat, mely szerint egy bizonyos kor fölött az idős emberektől meg kell szabadulnia a közösségnek. Voltak kultúrák, ahol tettleg is rásegítettek a távozásra, máshol egyszerűen sorsukra hagyták a haszontalannak ítélt (talán nem is olyan) véneket. Hayakawa rövidfilmje, bármennyire is jó, alig ismert. A nagyjátékfilm viszont jelentős fesztiválokon (pl. Cannes) nyert fontos díjakat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
