Így történhetett, hogy mindenféle erkölcsi normát félredobva drukkoltunk már De Gaulle meggyilkolásának (A Sakál napja), pszichopatáknak és egyéb őrülteknek is. A csapda épp így játszadozik érzelmeinkkel és várakozásainkkal: főhőse egy édesapa, aki jó bizonyítványa miatt elviszi lányát kedvenc énekesnőjének koncertjére – de mint kiderül, amikor épp nem az Év apja címre pályázik, ő a Hentesként ismert sorozatgyilkos. Az FBI azonban forró nyomon van: megtudják, hogy ott lesz a koncerten, és csapdát állítanak neki.
Egy zseniális alapötlet, kiváló színészgárda, remek kezdés, majd erős visszaesés – az elmúlt évtizedben nagyjából mindegyik M. Night Shyamalan-film így festett, nem kivétel ez alól A csapda sem. A szívtipróként ismertté vált, de az elmúlt években Hollywoodot maga mögött hagyó, angyalarcú Josh Hartnett láthatóan remekül szórakozik a főszerepben, ám a film nagyon hamar kirántja a talpa alól a talajt: a forgatókönyvön tátongó hatalmas lyukakon nem csak az értelem, de az izgalom is hamar kihullik, s ami még ennél is nagyobb baj, hogy a film az ironizáló, játékos hangneme mellett képtelen valódi feszültséget építeni. A Lady Raven nevű popsztárként ismert Saleka Shyamalan, a rendező lánya adja elő saját, a filmhez írt dalait – mindez a középpontban álló főszereplőpárossal együtt akár még valamiféle különleges metakommentár is lehetne az apa-lánya kapcsolatokról, ha néhány mérsékelten izgalmas jelenet mellett lenne a filmben bármi, amit komolyan lehet venni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
